Volt egyszer egy asszony, aki olyan makacs volt, hogy akármit mondott is az ura, mindenre csak azt válaszolta: „Én biza azért is!” Kitapasztalta ezt az ura, s mindig az ellenkezőjét mondta annak, amit akart. - Te asszony - mondta neki reggel -, nehogy nekem ennivalót készíts, mert bizony isten megjárod. - Én biza azért is! - mondta erre az asszony, s jóféle ételt készített az urának. Te asszony - mondta, amikor elindult -, nehogy megtedd, hogy kigyere hozzám a mezőre és ebédet hozzál. S ha jönnél is, kicsi széket nehogy ki merj hozni. - Én biza azért is! Én biza azért is! Csakugyan, délben kimegy az asszony, viszi az ebédet és a kicsi széket. - Te asszony, nehogy letedd nekem azt a kicsi széket és ráülj! - Én biza azért is - mondotta az asszony. - Te asszony, nehogy hátrább találj ülni azon a kicsi széken! - Én biza azért is - mondotta az asszony, s hátrább tolta a széket. S mennél jobban mondta, hogy ne tegye hátrább, annál inkább megtette. Addig és addig, amíg beleesett az árokba. Az ördög éppen ott volt az árokban, az asszony pont a hátára esett. De az ördög nem tudta, hogyan kell beszélni az asszonnyal. Futott vele, s kérte, könyörögte: - Szállj le, asszony! Szállj le, asszony! - Biza, még azért se! Meddig futott vele, ki tudja, tán még most is fut, ha bele nem fáradt.