Egyszer éjszaka olyan meleg volt egy kunyhóban, hogy az emberek kimentek a szabad ég alá, faágakta akasztották a függőágyaikat, és ott aludtak. A jaguár, ahogy vadászni indult, legelőször a kunyhót járta körül. Látja, hogy az emberek kint alusznak a függőágyakban, a kunyhó ablaka, ajtaja meg tárva-nyitva. Annyira meglepődött ezen, hogy nyomban visszafordult. Ekkor találkozott össze az esővel. - Mi járatban vagy, jaguár koma? - kérdezte tőle az eső. - Ráijesztek az emberekre, eső koma - válaszolta nagy büszkén a jaguár. - Nem félnek ám tőled az emberek - mosolygott az eső. -  Nem-e? - húzta fel az orrát a jaguár. - Menj szépen, és bújj el a kunyhójuk mögött, majd meghallod, hogy mennyire félnek. Az eső megfogadta a jaguár szavát, elejtőzött a kunyhó mögött a bokrokban, a jaguár meg teleszívta a tüdejét levegővel, és énekelni kezdett. Ahogy felhangzott az éneke, az emberek megfordultak a függőágyakban, és így beszélgettek. - Hallod? - mondta az egyik. - Hallom - felelte a másik. - Jaguár. - Holnap elejtjük - mondta ismét az egyik. - Jó prém lesz belőle a tarisznyánkra - válaszolta a másik, aztán mind a ketten tovább aludtak. Az eső ott a bokrok mögött jót nevetett magában, visszament a jaguárhoz, és elmesélte, amit látott meg hallott. Nagyon megharagudott erre a jaguár, dúlt-fúlt mérgében, de az eső így szólt hozzá: - Most bújj el te, jaguár koma. - Miért bújnék? - kérdezte éretlenül a jaguár. - Majd meglátod - mondta az eső, és már el is tűnt a jaguár szeme elől. A jaguárnak erősen furdalta oldalát a kíváncsiság, odalopakodott a függőágyak közelébe, és lehasalt a bozótba. Az eső meg magához parancsolta fegyvereit: a szelet, a felhőt, a villámot és az égzengést, aztán szabadjára engedte őket. Azon nyomban feltámadt erre a szél, dörögni kezdett, cikázott a villám, a zápor pedig, valósággal ömlött, zuhogott az erdőre.  Az emberek kiugráltak a függőágyakból, hanyatt-homlok szaladtak be a fedél alá. A jaguár szégyenszemre összehúzta magát, és úgy elbújt a bozót legmélyére, hogy az eső meg sem tudta találni. Akkor aztán jót kacagott az eső, visszaparancsolta fegyvereit: a szelet, a felhőt, a villámot és az égzengést. A jaguár meg, amint csapzott, vizes bundával előmászott a bozótból, bizony egyetlen szót sem szólt már, hiszen ő is megijedt az esőtől.