Egyszer Mátyás király, hogy, hogy nem, eltévedt egy erdőben. Leszakadt a nagy úri társaságtól, akikkel együtt vadászott. Ment erre is, ment arra is, de sehogy nem talált ki a rengetegből. Igen megörült, amikor rátalált e rongyos favágóra. - Segítsen az Isten, te favágó! - köszöntötte a király. - Hát bizony jól tenné, ha megsegítene, mert igen rám férne egy kis segedelem - mondta a favágó. - Van-e családod, jóember? - tudakolta a király. - Van, hála Istennek. Hat fiam, s hat lányom van, uram. - Szép fészekalja! - mondta elismeréssel a király. - Sok a száj! - panaszkodott a favágó. - Te, szegény favágó! Kivezetnél-e engem ebből az erdőből, mert egyedül sehogy nem találok ki? - Nem érek én rá az urat vezetgetni. - Jól megfizetem, csak vígy ki innen! - Hát, az más! - mondta a favágó. Befogta a lovát, felültette Mátyást a szekerére, s elindultak ki az erdőből. Útközben megkérdezte a király: - Mondd, jóember, valaha életedben jártál-e más vidéken? - Nem én, uram. Soha, sehol nem jártam. - Hát a királyt már láttad-e valaha? - Nem én uram, soha nem láttam, de nagyon szeretném megérni, hogy láthassam. - Na, most megláthatod! - mondta az öregnek Mátyás. - Most, amikor az erdőből kiérünk, ott rettentő sokan lesznek. Ott lesz a király is. Az emberek, amikor meglátják a királyt, mind lekapják a kalapjukat, egyedül a király lesz kalapban. Ki is értek erre az erdőből. A tengernyi nép volt ott, amikor meglátták a királyt, mind lekapták a fejrevalójukat. Megszólalt a szegény favágó: - Nézz oda uram! Mindenki hajadonfővel van, csak mi ketten vagyunk kalapban. Hát most melyikünk a király? Én vagy te? - Hát egyikünk biztosan az! - felelte Mátyás, s jót nevetett az ember együgyűségén. Egy zacskó aranyat nyomott a markába fizetségül, amiért kihozta a rengetegből.