Hol volt, hol nem volt, Kolozsváron élt egy kegyetlen bíró. Egyszer Mátyás királynak fülébe jutott, hogy ez a bíró mennyire sanyargatja a szegény népet. Mátyás király szerette a szegényeket, pártolta őket. A gazdagokat gyűlölte, sokszor móresre tanította. Most hát, hamarjában Kolozsváron termett, hogy saját szemével győződhessen meg az igazságról. Álruhába öltözött, s rongyos gúnyájában leült a bíró házával szemben, egy hídra. Egyszer csak jön egy hajdú és ráförmed: - Mit lopod itt a napot, te nagyorrú? Nem tudod, hogy a bíró úrnál mennyi munka van? - Nagyot húzott botjával Mátyás hátára. - Mennyi a fizetség? - kérdezte Mátyás. - Gyere a bíróhoz, az majd megmondja! A bíró udvarában jobbágyok hordták a fát. Akit a hajdúk elől-hátul találtak, mindenkit odahajtottak fát cipelni. A bíró a tornácon heverészett, onnan szemlélte a munkálkodást. - Mi a fizetség, bíró úr, a fahordásért? - kérdezte Mátyás. - Majd mindjárt megtudod, ha huszonötöt vágatok a farodra! - mordult rá a bíró. - Takarodj fát hordani! Mit tehetett a király? Egész nap hordta a fát. Három hasáb végébe belevéste a nevét: Mátyás! Mátyás! Mátyás! Este fáradtan, éhesen újra csak a bíró elé állt: - Bíró uram! Fizesse meg az egész napi fáradságomat! - Hij, azt a hitvány, agg eb anyádat! Te naplopó, te gazember! Vágjatok rá huszonötöt! - adta ki a parancsot a bíró. A hajdúk egy minuta alatt lekapták a tíz körméről őfelségét, s huszonöt botütést mértek rá. Szorította a fogát Mátyás, és erősen megfogadta, hogy ezt még visszaadja a bírónak. Ahogy a deresről megszabadult, sietve sietett Budára. Hevítette a düh, s a szégyen. Néhány hét elmúltával a király fényes kísérettei ismét Kolozsvárra látogatott. A bíró alázatosan hajlongott előtte. Így felséges királyom! Meg úgy, felséges királyom! Mátyás egy darabig tűrte, hogy nyájaskodjék, de a szeme villámokat szórt feléje: - Sok szép fája van, bíró úr! - mondta a király. - Honnan szerezte be kegyelmed? - Kedves jobbágyaim ajándéka - szerénykedett a bíró. - S ki hordta be ezt a temérdek tüzelőt? - feszegette tovább a dolgot a király. A bíró feszengett szorultságában, s azt mondta: - Az itteni szegények szívességből behordták. - Dobáljátok szét a farakásokat! - adta ki a parancsot Mátyás a katonáinak. - Három hasábra ráírtam a nevemet, amikor három hete, én is szívességből, itt hordtam a fát. Még most is kék a hátam a bíró úr mogyorófa hájától, amivel a hajdúi megkenegettek. A bíró csak hápogott ijedtében. A fahasábok hamar előkerültek. Mindegyiknek a végén ott állt: Mátyás! Mátyás! Mátyás! Akkor a bíró térdre esett: - Grácia fejemnek, felség! - Nincs kegyelem! Hitvány féreg! Anyámat agg ebnek nevezted, megbotoztattál, mert a fizetségemet kértem. Népemet ingyen dolgoztattad! Akasztófa lenne a méltó jutalmad! Én beérem azzal, hogy mindenedből kifosszanak. Hitvány szolgáiddal az országból kitakarítsanak. Híre ment az országban hamar, hogy lakolt meg a kolozsvári bíró gonosz tetteiért. A gonoszok ettől megrémültek, meglapultak, nem merték többet sanyargatni a népet, míg Mátyás király volt az uralkodó. Mióta Mátyás meghalt, oda az igazság.