Egyszer Mátyás király kitekintett a palotája ablakán. Amint ott nézelődött, látja, hogy egy gyalulatlan deszkakoporsóban valami szegényt visznek temetni. Nem ment utána gyászoló sereg. Se rokonok, se barátok. Éppen csak négy koporsóvivő, a pap meg a kántor. - Szegény ember! Még a temetésére se jött el senki - morfondírozott a király. Még az utolsó útjára se kíséri el senki. Kapta magát, fejébe csapta a koronáját, magára terítette az ünnepi palástját. Hamar szólt a feleségének is: - Öltözz gyorsan asszony, s gyere velem! A királyné is hamar koronát, palástot kapott magára, s sietve a halottvivők után iramodtak. Még utolérték őket, s beálltak a menetbe. Ahogy továbbhaladtak az emberek rájuk csodálkoztak: - Nahát! Valami nagyon nagy embert temetnek. Még a király is elkíséri - mondták, s egyre többen beálltak a menetbe. A temetőig akkora sereglet verődött össze, hogy alig fértek el. - Így ni! - mondta Mátyás király a királynénak. - Legalább a végtisztességet megadtuk annak a szegény embernek.