A kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De szárnyai nagyon gyorsak. Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó. Egyszer aztán a fejébe vette, hogy legyőzi a legnagyobb gólyát is, pedig az akár naphosszat a levegőbe marad, csakhogy a röpte nagyon lassú és nehézkes. - Komámuram - szólt a gólyához a kolibri -, nem repülnénk egyszer versenyt? - Miért ne? Vajon elég erős vagy hozzá? - Nagyon erős vagyok! - büszkélkedett a kolibri. - No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk? - Holnap reggel. - Jó. Holnap reggel várlak. Másnap reggel a kolibri a gólya elé állott. - No, komámuram, mi újság? - kérdezte a gólya. - Nincs semmi különös. - Akkor hát kezdjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezd talán te, én majd utánad repülök. A kolibri felröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt s a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya. - No, komámuram, mi újság? - kérdezte csúfolódva. - Nincs semmi különös - válaszolt a kolibri. - Látod, hogy megjártad? - nevetett a gólya. - Komámuram engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam - kérte szelíden a kolibri. - Nem bánom - mondta jó lelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindig kinyújt, azzal hogy kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek. - Ülj csak a lábamra - biztatta. A csuromvizes kis madár a gólya lábára kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s biztatni kezdte. - Rajta, komámuram, csak előre! Így repültek együtt, és estére kelve a folyam túlsó partjára értek, szép békésen. Mondjátok meg, melyikük volt a győztes!