Egyszer volt egy ember, s annak egy olyan öreg kutyája, hogy a csontot már nem tudta megrágni. Azt mondja az ember a feleségének: - Feleség, meglövöm a kutyát, mert a csontot már nem tudja megrágni, én pedig hússal nem tartom. Mondotta az asszony: - Ne lője meg, lelkem, uram! Ha a csontot nem is tudja megrágni, de jól tud ugatni, s a tolvajokat elriasztja a háztól. De így s de úgy, ő bizony meglövi, erősítette az ember. A kutya meghallotta, hogy mit akar a gazdája. Elszomorodott erősen, s bánatában kiment az erdőbe. Amint megy, mendegél az erdőn, találkozik egy farkassal. Kérdi a farkas: - Hát neked mi bajod van? Miért vagy olyan szomorú? - Hogyne volnék szomorú, mikor a gazdám meg akar lőni. - Ne búsulj - mondja a farkas -, segítek én rajtad. Kibékítem a gazdádat veled, meghagyja az életedet, hanem aztán adj egy bárányt nekem. A kutya megígéri a bárányt, s a farkas azt mondja: - Maradj csak itt velem az erdőben. Majd ha a gazdád idejön dolgozni feleségével s kicsi gyermekével, én ellopom a gyermeket, neked általadom, s vidd vissza. Meglásd, ismét megszeret a gazdád, s nem lő meg. Hát csakugyan úgy lett. Egy nap múlva, kettő múlva jön az ember a feleségével, hozták a kicsi gyermeküket is. Leteszik egy bokor alá, s azzal munkába fognak. A farkasnak sem kellett egyéb: a bokor mellé orozkodott, felkapta a gyermeket, elszaladott vele az erdő szélire, ahol a kutya várt reá. Észreveszi az ember meg a felesége, hogy a bokor alól eltűnt a gyermek, de lett, uram-istenem, sírás, jajgatás! Szaladtak erre-arra, mindenfelé. Ők sem tudták, merrefelé. Kiabálták a gyermek nevét, s hát egyszerre csak jő a kutya, hozza a gyermeket. De bezzeg lett a kutyának azután becsülete! Hússal, kolbásszal tartották, paplanos ágyban hálatták. Telt-múlt az idő, egy éjjel eljő a farkas a bárányért. Hanem a kutya meggondolta a dolgot, nem volt rá lelke, hogy a gazdáját megkárosítsa, s olyan erősen kezdett ugatni, hogy a farkas esze nélkül szaladt vissza az erdőbe. Hanem visszakiáltott a kutyának: - Hadd el, kutya! Gyere csak ki az erdőbe, majd megtanítlak becsületre! A kutyának egyszer csakugyan dolga akadt az erdőben, de nem mert egyedül elmenni, hanem nagy barátságot kötött elébb egy sánta macskával, úgy indultak ketten az erdőbe. A farkas éppen ott sétált egy vaddisznóval, amerre az a kutya tartott. Már messziről látták a kutyát, de nem tudták elgondolni, hogy mi lehet mellette. A macska farkát kardnak nézték, azt hitték, hogy a kutya kardot kötött az oldalára. Hej! Uram teremtőm, megijed a farkas meg a vadkan is, s nagy hirtelen a farkas fölmászik egy fára; a vadkan pedig behúzódik egy gödörbe, hogy csak az orra látszott ki. Amikor a kutya s a macska odaért, s meglátták a vaddisznó orrát, a macska azt hitte, hogy valami egér van ott, s belevágott a vaddisznó orrába. - Jaj! Jaj! Ne bántsatok! - jajgatott a vaddisznó. - Ott a fán a bűnös, én nem vétettem senkinek. A macska erre eleresztette a vaddisznó orrát, a vaddisznó meg elszaladt nagy ijedten, mintha a szemét vették volna ki. Akkor a kutya meg a macska nagy mérgesen felnézett a fára. A farkas csak akkor látta, kikkel van dolga. Erősen elszégyellette magát, leszállott a fáról, s kibékült a kutyával. Így volt, vége volt, mese volt.