A Grimmék által kezdeményezett évszakváltás-koncepciót, illetve az antropozófiai iskola szellem-lélek-test elemrendszerű értelmezési modelljét csak a legutóbbi időkben tágította a nemzetközi (konkrétabban a német) népmesekutatás a 12 elemű zodiákusi modellkeretig. (Nicolaus Klein-Rüdiger Dahlke: Das senkrechte Weltbild. Symbolisches Denken in astrologischen Urprinzipien. Hugendubel Verlag, München, 1986. a népmeseelemzések Arthur Schult nyomán). Ez a kísérlet azonban a jelenlegi állapotában még igencsak kezdetlegesnek tekinthető. Az "egy mese=egy állatövi jegy" megfeleltetési séma már önmagában is kétségeket ébreszthet bennünk, a további részletkérdésekkel kapcsolatban pedig aggodalmaink csak növekednek. A rendszer kidolgozói szemmel láthatólag nem ismerik a keleti állatöv szereplőgárdáját, illetve ennek kapcsolódási lehetőségeit a mediterrán zodiákussal. Így fordulhat elő olyan kirívó szereposztási tévedés, hogy a "Disznófickó" típusú német mesét (Das Borstenkind), amelynek állathőse a keleti zodiákusban tudvalevőleg a mi Bikánk megfelelője, szerzőink a Bak jegy-tulajdonságok megidézőjének minősítik. (Vö.: Pap Gábor: Asztrálmítoszi keretek mai sorsok. Vonzáskör, N. M. E., Miskolc, 1987. 8. o. I. sz. táblázat.)

De térjünk vissza a magyar népmesekutatás vonalához. Nálunk a következő olyan próbálkozás, amely témánk vonatkozásában is számottevő eredménnyel járt, Berze Nagy János nevéhez fűződik.

Egyik posztumusz művében olvashatók igazán időtállónak tűnő megállapításai. Ennek eredetileg A világ közepe címet adta volna, de a szerkesztők megváltoztatták, és ma Égigéró fa címmel olvasható. (TIT Baranya megyei szervezetének kiadása, Pécs, 1961. - azóta újabb kiadások.)

Berze Nagy János a maga korának legképzettebb, legjobb nevű népmesekutatói közé tartozott. Elsősorban nem az évkör hónapokban vagy évszakokban kifejezhető egységeinek a népmesékből való visszakeresése terén adott újat vagy lényegeset. Azt ismerte fel, hogy az olyan hármasságokban, mint a Nap anyja, Hold anyja, Szél anyja, voltaképpen a Nap-Hold-Esthajnalcsillag hármasságnak a mesei változatait üdvözölhetjük. Ezeket a fölismeréseit jó példaanyaggal tudta valószínűsíteni. Mégis, teljesen érthetetlenül, gúny céltáblájává váltak az általa javasolt bolygóház-, illetve planétaistenség-analógiák. Pedig eredményei a kutatás mai állása szerint kifogástalanoknak mondhatók. Más kérdés, hogy aránylag kevés igazán mutatós, perdöntő értékű példa állt akkor még rendelkezésére. Csak az utat tudta kimunkálni, amelyen azután szinte sétálva haladhatott végig következő jelentős népmese-értelmezőnk, Jankovics Marcell.

A népmesék és a csillagos ég - ezzel a címmel jelent meg 1980-ban a Népművelési Intézet "Kapcsolatok" című vitaanyagában Jankovics alapvető tanulmánya, amely kétségkívül az egyik legjelentősebb mérföldköve lett az ilyen irányú hazai népiműveltség-kutatásnak. Sajnálatos, hogy az említett vitaanyagban viszonylag elszigetelt, a nagyközönség számára hozzáférhetetlen maradt ez a nagyon elegánsan, szépen kidolgozott kutatási eredmény. (1987-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Közművelődési Titkársága változatlan utánnyomásban újra közzétette, Művészet és világkép című sorozatában.)

Jankovics Marcell nem csupán Berze Nagy János eredményeire épít. A "strukturalista" népmesekutatás egyik korai képviselőjének, a szovjet-orosz Proppnak a két világháború között publikált - nálunk röviddel az ő tanulmánya előtt megjelent - könyvére is jókor felfigyelt. (Ez utóbbinak a címe: A mese morfológiája. Gondolat, Budapest, 1975. Az eredeti orosz kiadás megjelenésének éve: 1928.) Ebben a művében Propp kifejezetten és csakis morfológiai alapon lefolytatott vizsgálat végén (az évkörhöz való kapcsolódást nem keresve, sem évszakok, sem hónapok vonatkozásában) kimutatja, hogy az orosz "varázsmesében" - ő ezt a megjelölést használja a népmesék archaikusabb típusára - harmincegy jellegzetes "funkció" szerepelhet. (A VIII/A. ponttal együtt 32-nek is szokták számolni!) Ezek nélkül nem nevezhető a szó klasszikus, megalapozott értelmében népmesének vagy tündérmesének az orosz mese. Ugyanakkor hét olyan szerepkört is azonosít, amelynek megléte szintén elengedhetetlen a fenti minősítés elnyeréséhez.

Ezen a két adaton indul el - felvértezve a Berze Nagytól tanultakkal - Jankovics Marcell. Kimutatja, hogy a harmincegy népmesei funkció értelemszerűen összevonva megfeleltethető a tizenkét állatövi jegynek (pontosabban szólva: nála csakis csillagképekről esik szó, azaz kizárólag térbeli tájékozódási egységekről, ami mindjárt korlátokat is szab rendszere érvényességének); a hét szereppel kapcsolatban pedig kideríti, hogy egy nyolcadikat elmulasztott jegyzékbe venni Propp. Nem figyelt fel ugyanis arra, hogy nemcsak élőlény lehet főszereplő, de tárgy is. A tárgy főszereplőnek az a jelentősége, hogy adott pillanatban személyt helyettesíthet, amennyiben tud beszélni, tud cselekedni, meg tud oldani élő szereplők számára megoldhatatlanná váló helyzeteket. Ezzel az élettelen, de nagyon mozgékony és nagyon informatív szerepkörű figurával egészül ki a proppi hetesség jankovicsi nyolcassággá. E nyolcasságban pedig jó érzékkel azonosítja Jankovics Marcell az ókori "hét bolygó"-rendszer képviselőit (a hét napjainak elnevezésében ma is számos nyelv, illetve kultúra őrzi ennek a rendszernek a lenyomatát), továbbá a Föld megszemélyesítőjét, mint nyolcadik szereplőt.

Jankovics népmeseelemzési mechanizmusának ma már - kerek egy évtized távlatából - eléggé tisztán érzékelhetők az erényei is, a hordképessége is. Eredendően nem ennek vagy annak a népmesének, illetve népmesetípusnak az értelmezésére szolgál, hanem a népmeséére. Ha ilyen megszorítással alkalmazzuk, igen széles távlatokat nyit. Ahhoz azonban, hogy egy-egy konkrét népmese mélyebb jelentésrétegeinek a feltárására is alkalmas legyen, még többrendbeli finomítására lesz szükség.

A "csillagos ég" vonzatú népmese-értelmezéseknek Jankovics Marcell alapvető jelentőségű tanulmánya (első megfogalmazása még az 1970-es évek közepéről való!) óta, illetve azzal nagyjából egyidőben több hazai példája is született. Makoldi Sándor: Az Igazság és a Hamisság utazása című írásában (Palócföld 1979. 3. sz., 22-23. o.) még inkább Berze Nagy nyomvonalán halad, amikor a két "nagy világító", a Nap és a Hold egymáshoz képesti "viselkedését" tekinti a mesei cselekmény égi előképének; Harkai István (Árgyélus nyomában Klubhíradó, 1976. 40-42. o.) és Nagy Mihály Tibor (Makoldi-tanítvány, 1980 táján írt szemináriumi dolgozata egyelőre publikálatlan) azonban már kifejezetten az állócsillagok, illetve a csillagképek körében véli fölfedezhetőnek az Árgyélus-történet fontosabb égi helyszíneit, valamint főbb cselekménymozzanatait.

A Berze Nagytól Jankovicsig ívelő hazai népmese-értelmezési vonulatra számos erénye mellett néhány fogyatékossága is jellemző. Az egyiket már említettük: az egységes téridő-rendszerből egyoldalúan a térbeli vonatkozásokat hangsúlyozza, így szemlélete alapvetően statikusnak mutatkozik. A másik: egyfajta sterilitás, amely főként abban a törekvésben érhető tetten, hogy az elemzésekből kiszűrjenek minden "mellékes" - főképpen az erkölcsiség irányába utaló szempontot. Ez utóbbi veszélyt a vizsgálódási horizont tágításával, illetve a szigorúan vett "tudományosság" körén túleső szempontok nagymértékű tolerálásával lehet leginkább elkerülni. Így azután egy másik, az előbbivel lényegileg egy irányba ható, mégis ígéretesebb népmese-"kutatási" (voltaképpen exegetálásról van itt már szó., nem annyira kutatásról!) vonal rajzolódik ki a szemünk előtt, amelynek első rangosabb hazai képviselője: Vámos Ferenc.

A témánk szempontjából alapvető fontosságúnak ítélhető Vámos-mű 1943-ban jelent meg, Kozmosz a magyar mesében címmel. Eredetileg több kötetre tervezte ezt a munkáját. Az első kötete jelent csak meg, ennek az alcíme: A térelképzelés. Ebben népmeséink szabályszerűen visszatérő helyszíneit vallatja, Lenztől vagy Propptól eltérően azonban ő elsősorban konkrét földrajzi egységeket vizsgál: hegyeket ("fekete hegy", "üveghegy"), tengereket ("óperenciás tenger"), erdőket stb. Feltételezése úgy szól, hogy a mesék földrajzi egységeiben az ún. "szent tájak" leírását kapjuk, s ezek alapján összesíthető a magyar népmesék "kozmikus földrajzi" fogalomrendszere. Néhány kiragadott tétel a könyv egyes fejezeteinek tartalmi kivonataiból sokat elárul gondolatmenetének sajátos irányultságáról (az eredeti fejezetcímeket aláhúzással jelöljük):

"A térelképzelés alapja: megépített természet... Az iráni szakrális Hvarenahtáj. Természet-mítosz megjelenítése, kozmoszredukció a térben . . . Világhegy a magyar szakrális tájban . . . A világhegy szerepe az eurázsiai kozmogóniákban . . . Vadászat a világhegyen . . . A vadász és a vadászat összefüggése a világ fényével . . . A kozmikus forgás mágikus képe . . . A magyar mese Jánosa: sötétségáthidaló hős . . . Tér és idő a forgástémában. Az égi fény a tér- és időelképzelés forrása . . . A mese vára nem védekező, hanem szakrális jelentésű . . . Ebben a megépített, külön valójú kozmoszban - a magyar mese előadásában - jellegzetességek: 1. hídrendszer, a várnak mintegy koordinátarendszere, 2. a Sarkcsillaghoz felkötött nap, 3. három nap az esztendő, 4. az alsó világba vezető "lappancs", 5. madárlábon forgása a várnak... Virtuális világhegy a közép-ázsiai türkök és a magyar fejedelmi székhely "fehérvár"-ja . . . Kozmosz és fejedelem . . . A fejedelem országlásformájának anyaga: 1. fényszimbolika, 2. égtájszimbolika, 3. építészetszimbolika . . ."

Vámos Ferenc meseértelmezési kísérlete úgyszólván teljesen visszhangtalan maradt. (Újabban Hoppál Mihály hivatkozik ugyan munkáiban Vámosra, de a "mitikus táj" modellt ő sem fejlesztette tovább.)

Ha nem is Vámos nyomdokain, de hasonló irányban, konkrétan a hinduizmus és a buddhizmus fogalomrendszere irányában keresi a magyar népmesekincs mélyebb értelmezésének lehetőségeit a budapesti Buddhista Misszió által, szerzőnév megjelölése nélkül közzétett A Nap hét feje című tanulmány (USZÓ 4. Buddhista Misszió Dokumentáció. Internum, 1988, 23-51. o. `a szerző neve egyébként Szántai Lajos.) Témánk egészére vonatkozóan is megszívlelendő tanulságokkal szolgálnak az alábbi megállapításai:

"A magyarnépmese tulajdonsága, hogy teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét. A mesének, az egész elvéből következően, nincs egyetlenegy értelmezési lehetősége. Bármilyen tetszőleges irányból megközelíthető - pl.: asztrológia, alkímia, jóga, sámánizmus, népi kozmológia -, minden esetben valóságos képet ad a Lét természetéről és az ember tudatában végrehajtandó szakrális feladatról. A mesei szimbólumok ezért jól értelmezhetőek a léturaló archaikus jelrendszereken keresztül, amelyek segítségével sok esetben megállapítható, hogy a mesei jelkép milyen szerepet tölt be. (….)

A meséből egy meditációs jelképrendszer bontakozik ki, és az az energia, amely a mesehőst vezeti a cél elérésére, a királylány kiszabadítására, végül meghozza azt az eredményt, amely a szellemi gyakorlatok célja: a férfi . . . és a női . . . minőség egyesítése. A jelképrendszer minden egyes tagja a meditációs szemlélet tárgya. A közismert szimbólumok, pl. a kacsalábon forgó kastély, a táltos paripa, az aranyhajú királylány, vagy magának a mesének a helyszínei, pl. a másvilágra vezető alagút, a Zöld Király országa, a gyásszal bevont város mind megfelelői lehetnek egy szellemi törekvéssel elért állapotnak. (...)

A mese vezérfonala (középút) ilyen értelemben azt a szakrális megismerést szimbolizálja, amely a tudás megvalósítását a két metafizikai őselv (Jang-Jin, Férfi-Nő) összevonásában látja." (I. m. 23-25. o.)

"Névtelen" szerzőnk az itt idézett alapelveket egyetlen konkrét mesepéldán, A halhatatlanságra vágyó királyfi című magyar népmesén szemlélteti, illetve vizsgáztatja - szellemesen és tanulságosan.

Hasonló felismerésekkel a magyar nyelvű szakirodalomban eddig csak határainkon túl találkozhattunk. Bár kifejtettség tekintetében nem mérhető az USZÓ-tanulmányhoz, mégis itt kell megemlékeznünk a Jugoszláviában élt Magyar Adorján: A lelkiismeret aranytükre című könyvecskéjéről (alcíme: Adatok a magyar ősvallás erkölcstanából. Duna Könyvkiadó Vállalat, Fahrwangen, Svájc, 1975. - Eredeti kiadása: Szeged, 1937), amelynek függelékrészében két magyar, egy olasz és egy német népmese elemzése kapcsán a szerző a Nap-Hold polaritás viszonyrendszerében értelmezi a mesei helyzeteket, illetve szerepköröket (vö. a fentebb idézett Makoldi-kísérlettel!). Közös jellemzője ennek az írásnak az USZÓ-tanulmánnyal, hogy nem csupán korrekt meseértelmezésre törekszik (mint például Jankovics tanulmánya), hanem egyfajta "totális megoldás" módozatait próbálja visszakeresni múltunk törmelékeiből, amely a csillagászati ismereteken túl az ünnepnapok rítusai, a társadalomszervezés általános normarendszere, sőt a hétköznapok erkölcstana felé is kapukat nyitogatna.

Ha a Berze Nagy, Jankovics, Makoldi, Harkai nevekkel fémjelezhető népmesekutatási irányzat a történelmi földrajzi és a strukturalista iskola közötti "gyepűt" művelte, akkor a Vámos-Szántai-Magyar-vonulat inkább a mélylélektani és a beavatási irányzat közötti határterületen gazdálkodik, kétségkívül erős "húzással" az utóbbihoz. Van azután egy olyan amatőr népmesekutatónk, aki ugyanebben a határsávban, de a pszichoanalitikusok irányába "elhajolva" folytatja évek óta a maga népdal-, népballada-, majd legutóbb már népmeseelemző munkásságát. Kustár Zsuzsáról van szó, akiről 1986 decemberében még a következőket mondhattuk el az INTART I. szimpóziumán, a budapesti Fészek Klubban:

"Kustár Zsuzsa grafikusművész . . . feltételezése szerint a népdalok motívumfűző logikája nemcsak képletesen, hanem a szó szoros értelmében is: álomlogika. Miután ma már nagyszámú álomfejtési szótár áll rendelkezésünkre (egymástól többé-kevésbé függetlenül összeállított és több nyelvterületen publikált szótárak ezek), segítségükkel kísérletet tehetünk arra, hogy a népdalok és a népmesék irracionálisnak tűnő képeit álombeli "jelenéseknek" feleltessük meg. Kustár Zsuzsa értelmezésében az ilyen képjelek meglepően értelmes közlésekké válnak."

Az elmúlt három-négy évben kutatónk a népmesékre is megkísérelte "rápróbálni" ezt a sajátos "szótárazva fordító" módszert, s bár eredményei egyelőre nem mentesek az első próbálkozás szükségszerű bizonytalankodásaitól, az értelmezések pedig itt-ott talán túlságosan szubjektív hangvételűre sikerültek, annyi bizonyosnak látszik, hogy van egy olyan jelentésrétege népmeséinknek, amelyik ezzel a módszerrel közelíthető meg a legbiztonságosabban.

Nem fejezhetjük be rövid tudománytörténeti összefoglalónkat anélkül, hogy szót ne ejtenénk még egy igen érdekes, és a Magyar Adorjánéhoz, Vámos Ferencéhez stb. hasonlóan ugyancsak méltatlanul elfeledett népmeseértelmezési kísérletről. Az ilyen irányú próbálkozások körében sokáig társtalannak bizonyult - ezért nem is tudtuk egyik skatulyánkba sem belegyömöszölni - Makay László vállalkozása, aki Fehérlófia mesénkben a pusztai nomád társadalom működési rendjének tükröződését vélte felfedezni már az 1940-es évek második felében, és ilyen alapon az "elveszett őstörténelem" egyik rangrejtett tanúját köszöntötte benne. (Makay László: Fehérlófia. Szabolcsi Kalendárium, 1948. A szabadságharc 100. évfordulójára kiadta: Szabolcs vármegye Szabadművelődési Tanácsa, 77-92. o.) Hasonló igényekkel legújabban Erdész Sándor közelített mesekincsünkhöz, próbálkozásának részletesebb méltatása azonban túlfeszítené témánk kereteit. (Vö.: Erdész Sándor: Az archaikus eposz kérdései. Folklór és etnográfia 28. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Néprajzi Tanszék, Debrecen, 1986.)