• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

A kígyókirály és az éjszaka egyezsége

Részletek

Látogatás
7500
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Szerkesztette
Hegyi Márta
Könyv címe
A tollas kígyó búcsúja, Közép- és dél-amerikai indián mesék és legendák
Kiadás helye
Budapest
Kiadás éve
1989
Kezdet kezdetén, valamikor réges-régen a jaguárnak még nem volt foga. De ez mind semmi, éjszaka sem volt soha, amikor az emberek és az állatok aludni térhettek volna. A napkorong fáradhatatlanul tündökölt az égen, és jaj, annak, aki egy percre is elalélt, azt a nap addig tűzte égető sugaraival, míg végül föl nem kelt az illető. A papagáj fennhangon bosszankodott, ám a komisz nap csak mulatott rajta, és még forróbb sugarakat lövellt rá. Egy napon aztán az indiánok tanakodni kezdtek, ugyan hol bujkálhat az éjszaka? - A kígyó a ludas a dologban - jelentették ki nagy bölcsen -, mert egyedül ő nem panaszkodik soha, és ráadásul mindig éber. Így aztán Munduruk, a legbátrabb indián útra kelt, hogy fölkeresse a kígyókirályt, Szurukukut. Szurukuku kunyhója az őserdő mélyén rejtőzött, s még a kandi majom sem merészkedtek a közelébe. - Ki meri a nyugalmamat megzavarni? - mérgelődött a kígyókirály a közeledő léptek hallatán. - Én vagyok, Munduruk - felelte bátran az indián. – Azt mondják, hogy te tartod fogva az éjszakát. Ha nekem adod, cserébe megajándékozlak az íjammal és a nyilammal. - Mit kezdjek én a te nyiladdal meg íjaddal? –fitymálta az ajánlatot Szurukuku. - Hiszen nincs kezem, hogy használni tudjam. Adj valami mást! - mondta, s azzal visszabújt a kunyhójába. Munduruk pedig dolgavégezetlenül tért haza. A törzs tagjai megint tanácskozni kezdtek, vajon mit kínáljanak a kígyókirálynak az éjszakáért cserébe? Hosszas tanakodás után eldöntötték: egy csörgőt küldenek neki. Azt ugyanis mindenki nagy becsben tartotta, s még egyetlen állatnak sem volt csörgője. El is készítették a díszes ajándékot, olyan jól szólt, hogy hegyen, völgyön túlra is elhallatszott. Munduruk megint fölkerekedett, közeledtére Szurukuku kíváncsian dugta ki a fejét a kunyhójából. - Látom, egy csörgőt hozol nekem, de mire való az nekem, hiszen se kezem, se lábam, amire akaszthatnám – szólt kedvetlenül a kígyókirály. - Kössük a farkadra! - ajánlotta Munduruk. S a szót tett követte. Ám a dolog sehogy sem akart sikerülni, mert vagy a csörgő nem szólt, vagy a kígyó farka volt hozzá túl gyenge, az biztos, hogy igencsak gyér hangot hallatott. - Hát ez nem valami tökéletes - állapította meg Szurukuku -, de hogy ne gondold, hogy hálátlan vagyok, cserébe neked adom a rövid éjszakát. Azzal eltűnt a kunyhóban és kisvártatva egy bőrzacskót húzott elő. - És ha nekünk nem elég a rövid éjszaka? - tudakolta az indián. - No, igen, a hosszú éjszaka drága dolog ám- okoskodott a kígyó -, tíz csörgőért sem adnám oda! Munduruk nem tágított: - Akkor mit kérnél érte? - kérdezte. - Megtanácskoztam a társaimmal - felelte nagy komolyan Szurukuku – s, abban maradtunk, hogy odaadjuk egy köcsög méregért, amilyenbe a nyilatok hegyét szoktátok mártani. - Minek nektek annyi méreg? – csodálkozott Munduruk, de a kunyhó felől már nem jött válasz.  Így hát hazaindult. Útközben azzal vigasztalt a magát, hogy a rövid éjszaka is több a semminél. Otthon aztán rögvest kinyitották a bőrzacskót, s abban a pillanatban enyhet adó sötétség borult a földre. Elaludt mindenki egy szempillantás alatt, ám alig szusszantak vagy kettőt, a csintalan nap már megint az égen ragyogott, odalett a pihenésük. A rövid éjszaka bizony nem tartott sokáig! Így hát az indiánok mit tehettek egyebet, előhoztak egy köcsögöt és megtöltötték kuráre méreggel, amivel a nyilukat szokták bekenni - Munduruk meg harmadszor is útnak indult az őserdőbe, Szurukuku kunyhójához. A kígyófejedelem már kint várta:  - Tudtam, hogy eljössz - szólt nagy elégedetten -, s mint látod, mi is tartottuk a szavunkat. Itt ez a nagy zsák, benne a hosszú éjszaka. Az indián átnyújtotta a köcsög mérget, de azért a végén még megkérdezte: - Áruld el végre, minek nektek a méreg? - A legtöbb kígyó közülünk kicsi és gyenge, könnyen elpusztíthatja őket akárki - felelte Szurukuku. – Ám, ha méregfogunk van, azzal védekezni tudunk. De ne félj, minden társamnak csak annyit adok belőle, hogy azzal még ne árthasson az embernek - ígérte a kígyókirály. Munduruk nagyon elcsodálkozott a bölcs válasz hallatán. Aztán vállára kapta a zsákot és már indult volna hazafelé, amikor a kígyó még utána szólt: - Csak vigyázz! Ki ne nyisd a zsákot mielőtt hazaérnél! Mert könnyen kiszökik, belőle az éjszaka s én a sötétben nem tudom pontosan adagolni a mérget... Azzal Szurukuk összehívta a népét és nekilátott a méregosztásnak. Ez alatt pedig Munduruk ballagott az őserdőben s közben egyre csak Szurukuku búcsúszavaira gondolt. Észre sem vette, hogy a feje fölött megjelent a kotnyeles papagáj s éktelen lármájával fölverte a környéket: - Gyertek, siessetek, itt jön Munduruk a hosszú éjszakával! – cserregte kitartóan.  Aki csak hallotta, futott is Munduruk elé. Egyedül a jaguár remegett a türelmetlenségtől. - Minek várjunk? – dünnyögte. - Legyen most azonnal éjjel! Azzal se szó, se beszéd, Mundurukra vetette magát, elragadta tőle a zsákot és futott vele az erdőbe. Ott aztán sebtiben kinyitotta. Abban a minutában koromsötétség borult a dzsungelre. Ám mi történt? A kígyók mind fölbolydultak, a méregtartó köcsögre vetették magukat és olyan mélyre mártották a fogukat, amilyenre csak bírták. Hiába igyekezett Szurukuku visszatartani és meggyőzni őket, hogy jut a méregből valamennyiüknek. Aztán eltelt az első hosszú éjszaka is. Az indiánok csak ekkor döbbentek rá valójában, milyen rosszat tett a jaguár, hogy idő előtt kiengedte a sötétséget! Mert a kígyók attól fogva veszedelmes ellenségek lettek, mérges harapásukkal megölték az embert, állatot. Egyedül a lusta anakondának nem jutott a méregből, a Szurukukut meg messziről megismerni a csörgéséről. A többi kígyótól azóta is félnek az őserdő lakói.
Értékelés
★★★★½
12 szavazat