Volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egyszer tarisznyát vetett a vállára, a tarisznyába egy darab kenyeret, egy kicsi paprikás szalonnát, no meg egy kulacs bort, s kimegy a szőlőbe. Ott ahogy kiment a szőlőbe, kiveszi a lájbija zsebéből a réznyelű bicskáját, előszedi a kenyeret, a szalonnát, s megeszi mind egy befaló falásig. Aztán fogja a kulacsot, s egy hajtásban kiissza mind egy cseppig. Üres volt a tarisznya, üres a kulacs is, mehetett szépen haza. Amint megy, mendegél hazafelé, látja, hogy az út szélén egy csomó döglött egér fekszik. Megállott, gondolkozott, tűnődött magában, hogy ugyan bizony micsoda szerencsétlenség érhette ezeket az egereket, hogy így egymásra döglöttek. De hát hiába gondolkozott, úgy sem tudta volna feltámasztani, ment tovább. Amint egy pár lépésre haladott, meggondolkozik: "Ejnye - mondja magában -, fölveszek egy pár egeret, beteszem a tarisznyámba, jó lesz a macskának." Visszafordul, fölvesz három egeret, a tarisznyájába teszi s hazaviszi. De mire hazament, egészen megfeledkezett az egerekről. Letette a tarisznyáját, aztán vacsorához ült. Egyszerre csak hozzá súrlódik a macska, elkezd dorombolni, hízelkedni. - Ejnye - mondja a szegény ember a leányának -, most jut eszembe, hogy három döglött egeret hoztam a macskának, eredj, leányom, vedd ki a tarisznyából. Szalad a leány, benyúl a tarisznyába, s hát uramteremtőm, nem volt abban egér, hanem volt a három egér helyett három ragyogó fehér ezüsttallér. Fut az apjához, s mondja nagy örömmel: - Nézze, apámuram, egér helyett tallért találtam a tarisznyában. - Az ám, ez igazán tallér - mondja a szegény ember. Hej, istenem, megörült, de nagyon. Gondolta, hátha a többi egerek is ezüsttallérrá változtak. Futott ki a mezőre, egyenest oda, ahol a döglött egereket találta. De bizony oda hiába futott, mert az egereknek híre-pora sem volt. Ha azok az egerek el nem tűntek volna, az én mesém is tovább tartott volna.