Egyszer egy öreg katona hazafelé mendegélt a falujába. Elfáradt útközben, meg is éhezett. A legközelebbi faluban bezörgetett a szélső házba. - Adjatok szállást a fáradt vándornak! Öregasszony nyitott ajtót. – Kerülj beljebb, vitéz uram! - Akad-e valami harapnivaló a háznál, anyóka? Az öregasszony gazdag volt, de olyan fösvény, hogy még a levegőt is sajnálta másoktól. – Magam is éhezem, jó ember, bizony nincsen semmim. – No, ha nincsen, az se baj – feleli a katona. Meglátott a lóca alatt egy nyeletlen fejszét. – Ha egyéb nincs, fejszéből is lehet kását főzni – mondta. Összecsapta a kezét az öregasszony. – Fejszéből kását?! Világéletemben nem hallottam ilyet! – Add csak a bográcsot! Majd én, megtanítalak rá, hogyan lehet fejszekását főzni. Az öregasszony odaadta a bográcsot. A katona megmosta a fejszét, beletette a bográcsba, vizet öntött rá, és a tűzhelyre tette. Nézte az öregasszony a katonát, leste, nem vette le róla a szemét. Az meg fogott egy kanalat, megkavarta a főztjét. Megkóstolta. – Jó-e? – kérdezte az asszony. – Mindjárt készen lesz – felelete a katona. – Kár, hogy nincs benne só. - Adok én, sózd csak meg! Megsózta a katona, újra megízlelte. - Hej, még egy jó marok köles hiányzik belőle!  Ment az öregasszony a kamrába, hozta a kölest. - No, hát add meg a módját. Főzte a katona a kását, kavargatta. Leste az öregasszony, nem vette le a szemét róla. - De jóízű! – dicsérte a katona. – Még csak egy csepp zsír kellene bele, s akkor mind a tíz ujjunkat megnyalhatnánk utána! Akadt zsír is a kamrában. A katona jól megzsírozta a kását. – No, végy egy kanalat, anyóka! Nekiláttak a kásának, nem győzték dicsérni. – Sose hittem volna, hogy fejszéből ilyen jó kását lehet főzni! – ámuldozott az öregasszony. A katona meg csak evett, és jót nevetett magában.