Egy időben a jaguár meg a tücsök igen-igen jó barátságban voltak egymással. Aztán egy napon, miért, miért nem, jaguár megharagudott a tücsökre. El is határozta, hogy kihívja párharcra, így aztán majd ország-világ szemeláttára győzedelmeskedik a tücsök fölött. Mert abban egy cseppet sem kételkedett, hogy a győzelem őt illeti, hiszen hol van a tücsök ereje az övéhez képest! Nem teketóriázott hát, kihívta a tücsköt, mérjék össze erejüket, tudásukat. Szegény tücsök mit tehetett, elfogadta a kihívást, nehogy még azt tartsák felőle, hogy gyáva, hogy inába szállt a bátorság. A jaguár segítségül hívta az oroszlánt, a rókát, a vadmacskát és a vaddisznót. A kis tücsök pedig egyedül csak a vadméhek társaságában vonult ki a csatamezőre. No, nevettek is az apró, gyenge ellenség láttán az erejükre meg okosságukra büszke ragadozó vadak. Ezzel a szedett-vedett csicserehaddal kell megküzdeniük? Ugyan, semmiség az egész, egykönnyen elbánnak velük. A küzdő felek annak rendje-módja szerint fölsorakoztak szemben egymással. Az egyik fára fölüttették a majmot, őt tették meg döntőbírónak. Aztán a két csapat megindult egymás ellen. A jaguár meg a barátai nagy mellénnyel, büszkén indultak a harcba, hiszen a győzelmükhöz kétség sem férhetett. Ám a következő pillanatban le is lohadt a csatározási kedvük, fejvesztve menekültek amerre láttak, mert az apró vadméhek hiába piciny állatok, bizony éles fullánkjuknak nemigen tud ellenállni senki emberfia. A megszégyenült jaguár pedig lesütött szemmel eloldalgott a bozótba. A kis tücsök csak annyit kiáltott utána, hogy: - Eztán ne becsüld le mások erejét!