Hófehérke és Rózsapiroska
Részletek
Szerkesztette
T. Aszódi Éva
Könyv címe
Mackó anyó dajkát keres
Élt egyszer egy szegény özvegyasszony egy kis kunyhóban. Kertecske díszlett a kunyhó körül, s abban két rózsafa nőtt az egyik fehér, a másik piros rózsát virágzott. Két lánykája volt az özvegynek, olyanok, akár a két rózsafa; az egyiket Hófehérkének hívták, a másikat Rózsapiroskának. Kedves, dolgos gyerekek voltak; keresve sem lehetett volna náluk szívesebbet, szorgosabbat találni. Legföljebb csak annyiban különböztek egymástói, hogy Hófehérke csendesebb és szelídebb volt, mint Rózsapiroska. Rózsapiroska inkább szaladgált odakint a réten, virágot szedett, hallgatta a madarak csattogó énekét. Hófehérke inkább otthon segített a háztartásban édesanyjának, s ha egyéb dolguk nem akadt, fölolvasott neki. A testvérek nagyon szerették egymást; ha együtt mentek el hazulról, mindig kézen fogva jártak, és ha Hófehérke azt mondta: ,, Soha nem hagyjuk el egymást" - Rózsapiroska mindig így felelt rá; ,, Soha, amíg csak élünk." Édesanyjuk pedig hozzátette: ,, És ha egyikőtöknek van valamije, ossza meg a másikkal."
A lánykák sokszor kimentek az erdőre szamócázni, de soha egyetlen állat sem bántotta őket, inkább szelíden, bizalmasan odamentek hozzájuk: a nyuszi káposztalevelet evett a kezükből, az őzike előttük legelészett, a szarvas vidáman ugrándozott körülöttük, a madarak belepték fejük fölött a fákat, és szívrepesve, boldogan énekeitek. Baleset sosem érte őket. Előfordult, hogy rájuk esteledett az erdőben, de a lánykák ilyenkor sem féltek; lefeküdtek szépen egymás mellé a puha mohaszőnyegre, és reggelig édesdeden aludtak. Édesanyjuk is tudta ezt, és nem aggódott soha miattuk.
Hófehérke és Rózsapiroska olyan szép rendben, olyan tisztán tartották a kunyhójukat, hogy öröm volt nézni. Nyaranta Rózsapiroska viselt gondot e házra: édesanyja még föl sem ébredt, ő máris szép friss virágcsokrot szedett neki; a csokorba mind a két rózsafáról belekötött egy-egy szál rózsát. Télen Hófehérke begyújtott, fölakasztotta a tűzhely, fölé az üstöt; rézből volt az üst, de úgy csillogott, mintha színaranyból volna, olyan fényesre súrolták. Esténként, mikor odakint sűrűn hullott a hó, édesanyjuk így szólt:
- Hófehérke, reteszeld be az ajtót!
Aztán a tűz mellé telepedtek, édesanya feltette a pápaszemét, elővett egy vastag könyvet, s olvasni kezdett belőle, a lánykák meg ott kuporogtak mellette, áhítattal figyelték a szavát, és szorgosan pörgették hozzá a rokkát. Lábuknál a földön barika pihent, mögöttük egy póznán fehér galamb gubbasztott, fejét szárnya alá dugva.
Egy este, amikor ilyen meghitten együtt üldögéltek, egyszer csak kopogtattak az ajtón, mintha valaki be akarna jönni.
- Nyiss ajtót gyorsan, Rózsapiroska - mondta édesanyjuk -, bizonyára valami vándorember kér szállást éjszakára.
Rózsapiroska eltolta a reteszt. Azt gondolta, egy szegény ember várakozik odakint, de nem az volt: egy medve dugta be vaskos fekete buksiját, Rózsapiroska fölsikoltott és hátraugrott; a bárányka ijedtében bégetni kezdett, a galamb riadtan fölrebbent, Hófehérke pedig elbújt édesanya ágya mögé. A medve becammogott, körülnézett, és váratlanul megszólalt.
- Ne féljetek tőlem - mondta -, a világért sem akarlak bántani benneteket, de majd megfagytam odakint, szeretnék egy kicsit megmelegedni nálatok.
- Ó, szegény medve - szólt az édesanya -, feküdj oda bátran a tűzhöz, csak vigyázz, nehogy megpörköld a bundádat. Hófehérke, Rózsapiroska - kiáltotta -, gyertek elő, a medve nem bánt benneteket, semmi rosszat nem forral!
Előbújtak mind a ketten, s mind közelebb és közelebb merészkedett a bárány meg a galamb is; már egy csöppet sem féltek tőle.
- Poroljátok le egy kicsit a havat a bundámtól, gyerekek - mondta a medve; azok már hozták is a söprűt, és lesöpörték a medve szőrét, a mackó meg kényelmesen a tűzhely elé heveredett, és elégedetten brummogni kezdett. Így hát hamarosan megbarátkoztak a váratlan vendéggel. Meg-megcibálták bozontos irháját, hátára tették a lábukat, ide-oda döntögették, vagy rá- rácsaptak egy mogyoróvesszővel, s ha a mackó morgott miatta, jót kacagtak rajta. A medvének azonban tetszett a játék, csak akkor kiáltott föl, ha egy-egy keményebb suhintás érte:
- Jaj, ne bántsatok, gyerekek!
Elérkezett a lefekvés ideje. Mikor ágyba készülődtek, édesanya így szólt a medvéhez:
- Nem bánom, itt maradhatsz a tűzhely előtt; legalább nem vesz meg a hideg ebben a zord időben.
Ahogy megvirradt, a gyerekek kiengedték a mackót, és az a nagy hóban bekocogott az erdőbe. Hanem attól fogva minden áldott este bekopogtatott hozzájuk, a tűzhely elé kucorodott, hagyta, hogy a gyerekek játsszanak vele, ameddig akarnak; s lassanként úgy megszokták, hogy be sem reteszelték az ajtót addig, amíg bozontos fekete vendégük meg nem étkezett. Aztán kitavaszodott, erdő-mező zöldbe borult, s egy reggel a medve azt mondta Hófehérkének:
- Nekem most el kell mennem, és egész nyáron nem szabad visszajönnöm.
- Hová mégy, kedves mackó? - kérdezte Hófehérke.
- Az erdőbe, ott kell a kincsemet őriznem a gonosz törpéktől. Télen, amikor a föld keményre fagy, nekik is lenn kell maradniuk, nem tudják a napvilágra törni magukat. De most, hogy a napfényre fölenged és fölmelegszik a talaj, átfurakszanak rajta, kibújnak a felszínre, keresni, kutatni kezdenek, s ellopják, ami a kezük ügyébe kerül, de olyan alaposan, hogy nyomára se lelni többé.
Hófehérke egészen elszomorodott, amiért el kell búcsúzniuk egymástól. Kireteszelte az ajtót, a medve meg kinyomakodott, de a nagy sietségben beleakadt a kampóba, s felszakadt egy darabon a bőre. Hófehérke mintha arany csillanását látta volna, de nem volt egészen biztos a dolgában. A medve sebesen elloholt, és csakhamar eltűnt az erdő fái közt.
Nem sokkal ezután édesanya kiküldte a lányokat az erdőbe rőzsét szedni. Mentek, mendegéltek, egyszer csak egy hatalmas kidőlt fára bukkantak; ott hevert a sudár törzs a földön, s mellette ide-oda ugrált valami a fűben, de hogy mi az, még csak nem is sejtették. Közelebb mentek, s akkor látták, hogy az ugráló valami egy töpörödött arcú, rőfnyi fehér szakállas törpe. Szakállának vége beszorult a fa egyik hasadékába, s a kisöreg most ugrabugrált, akár egy kiskutya a póráz végén, nem tudta, hogyan szabadulhatna szorult helyzetéből. Észrevette a lánykákat, rájuk meredt tűzpiros szemével, és így kiáltott:
- Mit bámészkodtok itt? Nem tudtok idejönni és segíteni?
- Mit művelsz, emberke? - kérdezte Rózsapiroska.
- Ostoba liba! - dohogta a törpe. - Ezt a fát akartam fölhasogatni, hogy legyen tüzelőm a konyhán, mert azoknál a vaskos hasáboknál odaég az a kevéske étel, amire nekünk szükségünk van; mi nem falunk annyit, mint ti, otromba, falánk népség! Már szerencsésen bevertem az éket, s minden jól ment volna! Hanem az átkozott fadarab túlságosan sima volt, észre sem vettem, egyszer csak ugrott, s a fa olyan hittelen kidőlt, ki sem tudtam húzni alóla szép fehér szakállamat; beszorult, s nem tudok odább menni. S még vigyorognak rajtam ezek a tejfölös képűek! Ó, de utálatosak vagytok!
A gyerekek hiába igyekeztek, hiába erőlködtek, nem tudták kihúzni a törpe szakállát, olyan alaposan beszorult.
- Elszaladok, hívok valakit segítségül - mondta Rózsapiroska.
- Esztelen birkák! - mordult föl a törpe. - Még valakit ide akartok hívni, mikor ketten is túl sokan vagytok nekem! Jobb nem jut eszetekbe?!
- Csak ne türelmetlenkedjél - szólt Hófehérke -, én már tudom, mit kell tenni.
Kis szatyrából elővette az ollóját, és lenyisszantotta a törpe szakállának a végét. A törpe, amint megérezte, hogy megszabadult, gyorsan fölkapta a zsákját. Ott hevert az a fa gyökerei közt eldugva, s arannyal volt tele.
- Faragatlan népség! Levágni egy darabkát az én pompás szakállamból, hogy a kánya csípne meg érte!
Pár nap múlva Hófehérke és Rózsapiroska kiment a patakhoz halászni. Már a part közelében jártak, mikor egyszer csak látják: valami sáskaféle szökdécsel a víz felé, mintha bele akarna ugrani. Odaszaladtak, s nyomban megismerték a törpét.
- Hát te hová sietsz? - kérdezte Rózsapiroska. - A vízbe?
- Ha bolond volnék! - rikoltotta a törpe. - Nem látjátok, hogy az az átkozott hal akar behúzni?
Az emberke ugyanis ott ült a parton, és halászott. Hirtelen szél kerekedett, és belefújta szakállát a vízbe, éppen a horog mellé. Épp akkor úszott oda egy hal, és mind a kettőt bekapta: a horgot is, a törpe szakállának a csücskét is. A kis ember hiába erőlködött, nem bírta kihúzni zsákmányát; a hal volt az erősebb, s húzta befelé a vízbe a törpét. Az ugyan kétségbeesetten belekapaszkodott minden fűszálba, minden kákába, de mit számított az! Akár tetszett neki, akár nem, engednie kellett, s mennie, ahogyan a hal cibálta. Már-már az a veszély fenyegette, hogy a patakba pottyan. A lánykák éppen jókor étkeztek: megfogták, és mindenképpen ki akarták szabadítani a szakállát, de hasztalan; végül is nem maradt más megoldás, mint ismét lenyesni belőle egy darabkát. A törpe ahelyett, hogy megköszönte volna a segítséget, elkezdett kiabálni:
- Hát ez a szokásotok, himpellérek, hogy elrútítsátok az ember arcát? Nem elég, hogy levágtátok a szakállam csücskét, most még egy szép darabot is lenyiszáltatok belőle! Hogyan mutatkozzam így az enyéim közt? Hogy vásna le érte a talpatok!
Azzal előkapta a nád közül gyönggyel teli zsákját, többet egy szót sem szólt, zsákostul eltűnt egy nagydarab kő mögött.
Nem sokkal később édesanya beküldte a lánykákat a városba tűért, cérnáért, szalagért, pántlikáért. Útjuk egy pusztán vitt át. Itt is, ott is jókora sziklák hevertek rajta. Egyszer csak látják, hogy egy nagy madár úszik a levegőben, körözni kezd fölöttük, mind lejjebb s lejjebb ereszkedik, végül nem messze tőlük leszáll egy sziklára, s nyomban éles jajkiáltást is hallottak. Odaszaladtak, és ijedtükben fölsikoltottak: a sas régi ismerősüket, a törpét tartotta horgas karmában, s éppen el akarta ragadni. A lánykáknak megesett a szívük a kis emberkén, belékapaszkodtak, s addig tusakodtak a sassal, míg az végül is elengedte zsákmányát.
Amikor a törpe magához tért rémületéből, csikorgó hangján szidalmazni kezdte a lánykákat:
- Nem tudtatok tisztességesebben bánni velem? Összevissza téptétek a kabátkámat, nézzétek, csupa lyuk, csupa rongy! Látjátok, mit műveltetek, ostoba fajankók?!
Azzal fölkapta drágakővel teli zsákját, s eltűnt a szikla tövében, egy lyukban. A lánykák megszokták a törpe hálátlanságát, nem sokat törődtek vele, mentek tovább a városba, s ott szép rendjén mindent bevásároltak, amit kellett. Hazafelé megint át kellett vágniuk a pusztán. Ahogy mentek, mendegéltek, váratlanul mit nem látnak? Egy kis tisztáson ott a törpe, éppen a drágaköveket önti ki a földre a zsákból. Nem gondolta, hogy ebben a kései órában még erre téved valaki. Az alkonyodó nap éppen odasütött, fényében úgy csillogott-villogott, annyi pompás színben játszott a sok drágakő, hogy a gyerekek megálltak, s ámulva nézték.
- Hát ti mit tátjátok itt a szájatokat! - kiáltotta a törpe, és hamuszürke arca bíborvörösre gyúlt. Azzal odább akart állni; hanem ekkor kemény brummogás hallatszott, s egy fekete medve szaladt ki a közeli erdőből. A törpe riadtan ugrott föl, de hiába, a lakását már nem tudta elérni: a medve ott állt előtte. Az emberke erre jajveszékelni kezdett:
- Jaj, kedves medve, ne bánts, minden kincsemet neked adom! Nézd csak, a világ legszebb drágakövei hevernek itt előtted. Irgalmazz életemnek; mit érsz velem, vézna, töpörödött fickóval? Hiszen meg sem érzel a fogaid közt; inkább ezt a két gonosz lányt kapd be, ők az igazi finom falat, akár az idei fürjecske!
A medve azonban ügyet sem vetett a szavaira. Fölemelte a mancsát, s egyetlen csapással agyonsújtotta, hogy többé meg se moccant. A lányok elszaladtak, de a medve utánuk kiáltott:
- Hófehérke! Rózsapiroska! Ne féljetek, én is veletek tartok!
Csak most ismerték meg a hangjáról. Megvárták, s a medvéről, amint odaért hozzájuk, egyszerre lehullott a medvebunda: gyönyörű szép ifjú állt előttük, talpig aranyruhában.
- Királyfi vagyok - mondta -, ez a gonosz kis törpe ellopta a kincsemet, és elvarázsolt; vad medveként kellett az erdőben élnem, míg halála föl nem oldott a varázslat alól. Most megkapta megérdemelt büntetését.
Hófehérkét a királyfi vette feleségül. Rózsapiroskát a királyfi testvére. A rengeteg kincsen, amit a törpe hordott össze földalatti barlangjába, szép testvériesen megosztoztak. Édesanyjukat is magukhoz vették, s az még sokáig élt együtt zavartalan boldogságban gyermekeivel. A két rózsafát azonban magával vitte, ott virultak ablaka alatt, s minden áldott esztendőben gyönyörűen virágzottak - az egyik fehér rózsát, a másik pirosat.