• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Hófehérke és Rózsapiroska

Részletek

Látogatás
9253
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Szerkesztette
T. Aszódi Éva
Könyv címe
Mackó anyó dajkát keres
Kiadó
Móra könyvkiadó
Kiadás helye
Budapest
Kiadás éve
1973
Forrás helye
Német
Élt egyszer egy szegény özvegyasszony egy kis kunyhóban. Kertecske díszlett a kunyhó körül, s abban két rózsafa nőtt az egyik fehér, a másik piros rózsát virágzott. Két lánykája volt az özvegynek, olyanok, akár a két rózsafa; az egyiket Hófehérkének hívták, a másikat Rózsapiroskának. Kedves, dolgos gyerekek voltak; keresve sem lehetett volna náluk szívesebbet, szorgosabbat találni. Legföljebb csak annyiban különböztek egymástói, hogy Hófehérke csendesebb és szelídebb volt, mint Rózsapiroska. Rózsapiroska inkább szaladgált odakint a réten, virágot szedett, hallgatta a madarak csattogó énekét. Hófehérke inkább otthon segített a háztartásban édesanyjának, s ha egyéb dolguk nem akadt, fölolvasott neki. A testvérek nagyon szerették egymást; ha együtt mentek el hazulról, mindig kézen fogva jártak, és ha Hófehérke azt mondta: ,, Soha nem hagyjuk el egymást" - Rózsapiroska mindig így felelt rá; ,, Soha, amíg csak élünk." Édesanyjuk pedig hozzátette: ,, És ha egyikőtöknek van valamije, ossza meg a másikkal."   A lánykák sokszor kimentek az erdőre szamócázni, de soha egyetlen állat sem bántotta őket, inkább szelíden, bizalmasan odamentek hozzájuk: a nyuszi káposztalevelet evett a kezükből, az őzike előttük legelészett, a szarvas vidáman ugrándozott körülöttük, a madarak belepték fejük fölött a fákat, és szívrepesve, boldogan énekeitek. Baleset sosem érte őket. Előfordult, hogy rájuk esteledett az erdőben, de a lánykák ilyenkor sem féltek; lefeküdtek szépen egymás mellé a puha mohaszőnyegre, és reggelig édesdeden aludtak. Édesanyjuk is tudta ezt, és nem aggódott soha miattuk.   Hófehérke és Rózsapiroska olyan szép rendben, olyan tisztán tartották a kunyhójukat, hogy öröm volt nézni. Nyaranta Rózsapiroska viselt gondot e házra: édesanyja még föl sem ébredt, ő máris szép friss virágcsokrot szedett neki; a csokorba mind a két rózsafáról belekötött egy-egy szál rózsát. Télen Hófehérke begyújtott, fölakasztotta a tűzhely, fölé az üstöt; rézből volt az üst, de úgy csillogott, mintha színaranyból volna, olyan fényesre súrolták. Esténként, mikor odakint sűrűn hullott a hó, édesanyjuk így szólt:   - Hófehérke, reteszeld be az ajtót!   Aztán a tűz mellé telepedtek, édesanya feltette a pápaszemét, elővett egy vastag könyvet, s olvasni kezdett belőle, a lánykák meg ott kuporogtak mellette, áhítattal figyelték a szavát, és szorgosan pörgették hozzá a rokkát. Lábuknál a földön barika pihent, mögöttük egy póznán fehér galamb gubbasztott, fejét szárnya alá dugva. Egy este, amikor ilyen meghitten együtt üldögéltek, egyszer csak kopogtattak az ajtón, mintha valaki be akarna jönni.   - Nyiss ajtót gyorsan, Rózsapiroska - mondta édesanyjuk -, bizonyára valami vándorember kér szállást éjszakára.  Rózsapiroska eltolta a reteszt. Azt gondolta, egy szegény ember várakozik odakint, de nem az volt: egy medve dugta be vaskos fekete buksiját, Rózsapiroska fölsikoltott és hátraugrott; a bárányka ijedtében bégetni kezdett, a galamb riadtan fölrebbent, Hófehérke pedig elbújt édesanya ágya mögé. A medve becammogott, körülnézett, és váratlanul megszólalt.   - Ne féljetek tőlem - mondta -, a világért sem akarlak bántani benneteket, de majd megfagytam odakint, szeretnék egy kicsit megmelegedni nálatok. - Ó, szegény medve - szólt az édesanya -, feküdj oda bátran a tűzhöz, csak vigyázz, nehogy megpörköld a bundádat. Hófehérke, Rózsapiroska - kiáltotta -, gyertek elő, a medve nem bánt benneteket, semmi rosszat nem forral! Előbújtak mind a ketten, s mind közelebb és közelebb merészkedett a bárány meg a galamb is; már egy csöppet sem féltek tőle. - Poroljátok le egy kicsit a havat a bundámtól, gyerekek - mondta a medve; azok már hozták is a söprűt, és lesöpörték a medve szőrét, a mackó meg kényelmesen a tűzhely elé heveredett, és elégedetten brummogni kezdett. Így hát hamarosan megbarátkoztak a váratlan vendéggel. Meg-megcibálták bozontos irháját, hátára tették a lábukat, ide-oda döntögették, vagy rá- rácsaptak egy mogyoróvesszővel, s ha a mackó morgott miatta, jót kacagtak rajta. A medvének azonban tetszett a játék, csak akkor kiáltott föl, ha egy-egy keményebb suhintás érte:   - Jaj, ne bántsatok, gyerekek!   Elérkezett a lefekvés ideje. Mikor ágyba készülődtek, édesanya így szólt a medvéhez:   - Nem bánom, itt maradhatsz a tűzhely előtt; legalább nem vesz meg a hideg ebben a zord időben.   Ahogy megvirradt, a gyerekek kiengedték a mackót, és az a nagy hóban bekocogott az erdőbe. Hanem attól fogva minden áldott este bekopogtatott hozzájuk, a tűzhely elé kucorodott, hagyta, hogy a gyerekek játsszanak vele, ameddig akarnak; s lassanként úgy megszokták, hogy be sem reteszelték az ajtót addig, amíg bozontos fekete vendégük meg nem étkezett. Aztán kitavaszodott, erdő-mező zöldbe borult, s egy reggel a medve azt mondta Hófehérkének:   - Nekem most el kell mennem, és egész nyáron nem szabad visszajönnöm.   - Hová mégy, kedves mackó? - kérdezte Hófehérke.   - Az erdőbe, ott kell a kincsemet őriznem a gonosz törpéktől. Télen, amikor a föld keményre fagy, nekik is lenn kell maradniuk, nem tudják a napvilágra törni magukat. De most, hogy a napfényre fölenged és fölmelegszik a talaj, átfurakszanak rajta, kibújnak a felszínre, keresni, kutatni kezdenek, s ellopják, ami a kezük ügyébe kerül, de olyan alaposan, hogy nyomára se lelni többé.   Hófehérke egészen elszomorodott, amiért el kell búcsúzniuk egymástól. Kireteszelte az ajtót, a medve meg kinyomakodott, de a nagy sietségben beleakadt a kampóba, s felszakadt egy darabon a bőre. Hófehérke mintha arany csillanását látta volna, de nem volt egészen biztos a dolgában. A medve sebesen elloholt, és csakhamar eltűnt az erdő fái közt.   Nem sokkal ezután édesanya kiküldte a lányokat az erdőbe rőzsét szedni. Mentek, mendegéltek, egyszer csak egy hatalmas kidőlt fára bukkantak; ott hevert a sudár törzs a földön, s mellette ide-oda ugrált valami a fűben, de hogy mi az, még csak nem is sejtették. Közelebb mentek, s akkor látták, hogy az ugráló valami egy töpörödött arcú, rőfnyi fehér szakállas törpe. Szakállának vége beszorult a fa egyik hasadékába, s a kisöreg most ugrabugrált, akár egy kiskutya a póráz végén, nem tudta, hogyan szabadulhatna szorult helyzetéből. Észrevette a lánykákat, rájuk meredt tűzpiros szemével, és így kiáltott:   - Mit bámészkodtok itt? Nem tudtok idejönni és segíteni?   - Mit művelsz, emberke? - kérdezte Rózsapiroska.   - Ostoba liba! - dohogta a törpe. - Ezt a fát akartam fölhasogatni, hogy legyen tüzelőm a konyhán, mert azoknál a vaskos hasáboknál odaég az a kevéske étel, amire nekünk szükségünk van; mi nem falunk annyit, mint ti, otromba, falánk népség! Már szerencsésen bevertem az éket, s minden jól ment volna! Hanem az átkozott fadarab túlságosan sima volt, észre sem vettem, egyszer csak ugrott, s a fa olyan hittelen kidőlt, ki sem tudtam húzni alóla szép fehér szakállamat; beszorult, s nem tudok odább menni. S még vigyorognak rajtam ezek a tejfölös képűek! Ó, de utálatosak vagytok!   A gyerekek hiába igyekeztek, hiába erőlködtek, nem tudták kihúzni a törpe szakállát, olyan alaposan beszorult.   - Elszaladok, hívok valakit segítségül - mondta Rózsapiroska.   - Esztelen birkák! - mordult föl a törpe. - Még valakit ide akartok hívni, mikor ketten is túl sokan vagytok nekem! Jobb nem jut eszetekbe?!   - Csak ne türelmetlenkedjél - szólt Hófehérke -, én már tudom, mit kell tenni.   Kis szatyrából elővette az ollóját, és lenyisszantotta a törpe szakállának a végét. A törpe, amint megérezte, hogy megszabadult, gyorsan fölkapta a zsákját. Ott hevert az a fa gyökerei közt eldugva, s arannyal volt tele.   - Faragatlan népség! Levágni egy darabkát az én pompás szakállamból, hogy a kánya csípne meg érte!   Pár nap múlva Hófehérke és Rózsapiroska kiment a patakhoz halászni. Már a part közelében jártak, mikor egyszer csak látják: valami sáskaféle szökdécsel a víz felé, mintha bele akarna ugrani. Odaszaladtak, s nyomban megismerték a törpét.   - Hát te hová sietsz? - kérdezte Rózsapiroska. - A vízbe?   - Ha bolond volnék! - rikoltotta a törpe. - Nem látjátok, hogy az az átkozott hal akar behúzni?   Az emberke ugyanis ott ült a parton, és halászott. Hirtelen szél kerekedett, és belefújta szakállát a vízbe, éppen a horog mellé. Épp akkor úszott oda egy hal, és mind a kettőt bekapta: a horgot is, a törpe szakállának a csücskét is. A kis ember hiába erőlködött, nem bírta kihúzni zsákmányát; a hal volt az erősebb, s húzta befelé a vízbe a törpét. Az ugyan kétségbeesetten belekapaszkodott minden fűszálba, minden kákába, de mit számított az! Akár tetszett neki, akár nem, engednie kellett, s mennie, ahogyan a hal cibálta. Már-már az a veszély fenyegette, hogy a patakba pottyan. A lánykák éppen jókor étkeztek: megfogták, és mindenképpen ki akarták szabadítani a szakállát, de hasztalan; végül is nem maradt más megoldás, mint ismét lenyesni belőle egy darabkát. A törpe ahelyett, hogy megköszönte volna a segítséget, elkezdett kiabálni:   - Hát ez a szokásotok, himpellérek, hogy elrútítsátok az ember arcát? Nem elég, hogy levágtátok a szakállam csücskét, most még egy szép darabot is lenyiszáltatok belőle! Hogyan mutatkozzam így az enyéim közt? Hogy vásna le érte a talpatok!   Azzal előkapta a nád közül gyönggyel teli zsákját, többet egy szót sem szólt, zsákostul eltűnt egy nagydarab kő mögött. Nem sokkal később édesanya beküldte a lánykákat a városba tűért, cérnáért, szalagért, pántlikáért. Útjuk egy pusztán vitt át. Itt is, ott is jókora sziklák hevertek rajta. Egyszer csak látják, hogy egy nagy madár úszik a levegőben, körözni kezd fölöttük, mind lejjebb s lejjebb ereszkedik, végül nem messze tőlük leszáll egy sziklára, s nyomban éles jajkiáltást is hallottak. Odaszaladtak, és ijedtükben fölsikoltottak: a sas régi ismerősüket, a törpét tartotta horgas karmában, s éppen el akarta ragadni. A lánykáknak megesett a szívük a kis emberkén, belékapaszkodtak, s addig tusakodtak a sassal, míg az végül is elengedte zsákmányát.   Amikor a törpe magához tért rémületéből, csikorgó hangján szidalmazni kezdte a lánykákat:   - Nem tudtatok tisztességesebben bánni velem? Összevissza téptétek a kabátkámat, nézzétek, csupa lyuk, csupa rongy! Látjátok, mit műveltetek, ostoba fajankók?!    Azzal fölkapta drágakővel teli zsákját, s eltűnt a szikla tövében, egy lyukban. A lánykák megszokták a törpe hálátlanságát, nem sokat törődtek vele, mentek tovább a városba, s ott szép rendjén mindent bevásároltak, amit kellett. Hazafelé megint át kellett vágniuk a pusztán. Ahogy mentek, mendegéltek, váratlanul mit nem látnak? Egy kis tisztáson ott a törpe, éppen a drágaköveket önti ki a földre a zsákból. Nem gondolta, hogy ebben a kései órában még erre téved valaki. Az alkonyodó nap éppen odasütött, fényében úgy csillogott-villogott, annyi pompás színben játszott a sok drágakő, hogy a gyerekek megálltak, s ámulva nézték.   - Hát ti mit tátjátok itt a szájatokat! - kiáltotta a törpe, és hamuszürke arca bíborvörösre gyúlt. Azzal odább akart állni; hanem ekkor kemény brummogás hallatszott, s egy fekete medve szaladt ki a közeli erdőből. A törpe riadtan ugrott föl, de hiába, a lakását már nem tudta elérni: a medve ott állt előtte. Az emberke erre jajveszékelni kezdett:   - Jaj, kedves medve, ne bánts, minden kincsemet neked adom! Nézd csak, a világ legszebb drágakövei hevernek itt előtted. Irgalmazz életemnek; mit érsz velem, vézna, töpörödött fickóval? Hiszen meg sem érzel a fogaid közt; inkább ezt a két gonosz lányt kapd be, ők az igazi finom falat, akár az idei fürjecske!    A medve azonban ügyet sem vetett a szavaira. Fölemelte a mancsát, s egyetlen csapással agyonsújtotta, hogy többé meg se moccant. A lányok elszaladtak, de a medve utánuk kiáltott:   - Hófehérke! Rózsapiroska! Ne féljetek, én is veletek tartok!   Csak most ismerték meg a hangjáról. Megvárták, s a medvéről, amint odaért hozzájuk, egyszerre lehullott a medvebunda: gyönyörű szép ifjú állt előttük, talpig aranyruhában.   - Királyfi vagyok - mondta -, ez a gonosz kis törpe ellopta a kincsemet, és elvarázsolt; vad medveként kellett az erdőben élnem, míg halála föl nem oldott a varázslat alól. Most megkapta megérdemelt büntetését.   Hófehérkét a királyfi vette feleségül. Rózsapiroskát a királyfi testvére. A rengeteg kincsen, amit a törpe hordott össze földalatti barlangjába, szép testvériesen megosztoztak. Édesanyjukat is magukhoz vették, s az még sokáig élt együtt zavartalan boldogságban gyermekeivel. A két rózsafát azonban magával vitte, ott virultak ablaka alatt, s minden áldott esztendőben gyönyörűen virágzottak - az egyik fehér rózsát, a másik pirosat. 
Értékelés
★★★★½
14 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák