• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

A titokzatos Szalizáti

Részletek

Látogatás
8446
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Gyűjtötte
Szécsi Magda
Könyv címe
Az aranyhalas lószem tükre
Kiadó
HungáriaSport
Kiadás helye
Budapest-Dabas
Kiadás éve
1988
Élt egyszer valamikor régen, amikor még nem tudták az emberek, hogy a felhők esőcseppekből épített palotában laknak, egy árva, cigány kisfiú, akit Szalizátinak hívtak. Szalizáti mágikus kisfiú volt, mert belelátott az emberek gondolataiba. Amikor megszületett, azonnal tudott beszélni, és ez volt első szava gyönyörű édesanyjához: – Nem örülsz nekem? A szép Sirádia, ahogy ezt meghallotta, felsikoltott, és azon nyomban szörnyethalt a meglepetéstől. Szalizáti apja ijedten szaladt be a díszes fekete sátorba, de már nem tudott segíteni szépséges asszonyán. – Mi történhetett? – kérdezte önmagától, mert nagy bánatában nem vette észre a szőnyegen üldögélő barna szemű fiúcskát, aki tágra nyílt szemekkel figyelte minden mozdulatát. – Meghalt. Ez az élet rendje. Emberek születnek, emberek meghalnak – válaszolt egykedvűen apja sóhajtására Szalizáti. – Hát te ki vagy és hogy kerültél ide? – ugrott fel ijedten a könnyes szemű ember. – Én vagyok a te fiad. Egy órája születtem meg, épp abban a pillanatban, amikor feljött a nap – mondta Szalizáti és különös tekintettel nézett apjára. – Te? Te vagy az én fiam? Nem szégyelled magad, egy halott mellett gúnyolódni? - csillogott lázasan a férfi szeme. – Én nem ismertem őt, de biztosan megszerettem volna, ha nem ijed meg tőlem - mondta nyugodtan a kisfiú. Az ember odalépett Szalizátihoz, hogy kizavarja a sátorból, de ahogy hozzáért, nyomban porrá égett. A kisfiú tenyerére szórta az apjából maradt fehér port, ráfújt és kacagva figyelte, hogy szállnak ezerfelé a valaha volt kezek, lábak, szemek, amik az előbb még mozogtak, éreztek, elevenen itt voltak az édes illatú sátorban. – Akkor én most árva lettem! - jelentette ki a kisfiú és elindult vándorolni a nagyvilágba, hogy megismerje az embereket. Húsz év telt el, és Szalizáti azóta már kétszáz öregember bölcsességével rendelkezett. Várost alapított Romano néven, amely hatalmas birodalommá nőtte ki magát. Különös tekintetétől mindenki alázatossá vált, amitől Szalizáti szíve megkeményedett és sohasem ismert irgalmat. Három meseszép királylányt hozatott messzi északról palotájába, hogy utódokról gondoskodjon, ám mind a három porrá égett erős karjai között. Azóta nem keresett asszonyt magának, hanem felkerekedett és elindult messzi földre, keletnek, hogy megkeresse a híres varázslót, akitől segítséget remélt. Sokáig tűnődött azon, hogy miért más ő, mint a többi ember, de válaszra nem talált. Boldogtalan volt születése óta, hiába volt ő a világ legokosabb, leggazdagabb férfiúja. Az asszonyok százai borultak térdre tündökletesen szép arca előtt, de nem diadalt, csak undort érzett. Ezért szánta rá magát a nagy útra, gyógyulást keresve. Ment, mendegélt, három ősz is elmúlt feje fölött, mikorra rátalált az ezeréves varázslóra, aki kunyhója előtt üldögélt, üres tekintettel. – Békesség lelkedre - köszönt illendően Szalizáti és mélyen az ősz szakállú bölcs szemébe nézett. – Ne kutass gondolataimban, messziről jött Szalizáti, mert az én gondolataim kiismerhetetlenek – mormogta köszönés helyett a varázsló és maga mellé intette, le a földre. – Bocsáss meg nekem tiszteletre méltó Zsanizsuj. Ígérem, hogy nem feszegetem gondolataid kapuját - mondta halkan Szalizáti. – Ismerlek téged. Szellemem ott járt anyád fekete sátrában, amikor fertelmes kínok között a világra hozott, pedig nem is volt várandós. Ismerem minden bajodat és rossz gondolatodat. Tudom azt is, hogy nem lelkiismereted hozott el hozzám, de az is hozhatott volna, mert ahová értél, vagy ahová néztél, ott ezernyi könnycsepp hullott hasztalan. – Én szenvedek, én kínlódom, én gyűlölöm magam! Sok bűnt követtem el, mert azt hittem, az majd boldoggá tesz. Megtisztulni jöttem hozzád, mert olyan akarok lenni, mint a többi ember. Segíts! - kiáltotta kétségbeesetten Szalizáti. - Most kínlódsz, tudom. De nem a megbántott, nem a kisemmizett, nem a halálos ölelésedben elpusztult emberek miatt. Légy őszinte hozzám. Te csupán önmagadat siratod, minden semmivé lett életben, gondolatban. Az a te bajod Szalizáti, hogy nem tudsz szeretni, és ezen én nem tudok változtatni, hiába zarándokoltál el hozzám – mondta a bölcs őszintén. - De igenis, hogy tudok szeretni! Szerettem három asszonyt, egyforma forró szerelemmel! - védekezett Szalizáti. – Csak önmagadat szeretted bennük egyformán! – Szerettem városomat! - kiáltotta felállva Szalizáti. – Igen, de nem az embereket, akik felépítették neked! – Szerettem valaha egy fekete szőrű kiskutyát! – zokogta Szalizáti. – Mert az ő teste melegített a decemberi hidegben. A melegét szeretted, mert hasznodra volt! - Szerettem egy öregasszonyt is. Ez régen volt, mikor gyerekfejjel világgá mentem! – védekezett Szalizáti. – Az ennivalót szeretted, amit neked adott! – Szerettem egy folyót. - tűnődött Szalizáti. – A sodrását szeretted, mert átvitt a túlsó partra. – Szerettem egy sárga virágot! - sikoltotta remegő fejjel Szalizáti. – A hatást szeretted, amit elértél vele annál, akinek átnyújtottad! – Szerettem egy kanalat. – súgta Szalizáti. – Az aranyat szeretted, amiből készült, ami megmutatta kérkedő gazdagságodat. – Valaha szerettem a testemet. – rebegte Szalizáti elfehéredve. – Nem. Nem szeretted! Tápláltad csak és tisztán tartottad. De hol itt a szív? – Szerettem, szerettem volna nem megszületni! – üvöltötte eszelősen Szalizáti. – Igen. Szerettél volna meg nem születni - bólintott kifáradva a varázsló. – Segíts! - könyörgött Szalizáti. – Szeretni akarok, úgy, mint a többi ember! – Nem tudok segíteni. – Válaszolta a bölcs. – Mit tegyek most magammal? - kérdezte Szalizáti keserűen. - Érj hozzám, vagy szaladj el! - tanácsolta a bölcs parázsló szemmel. Szalizáti lehajtotta a fejét, majd egy kis idő múltán megadóan ölelte át az ezeréves öregembert, és ebben a pillanatban porrá égett. A szél felkapta hamvait és ezerfelé szórta szét a világban. A bölcs lehunyta szemét és felsóhajtott. – Most már újabb ezer évet átaludhatok, nem fog zavarni senki, senki. De tévedett. A látogató nem váratott sokáig magára. Parányi, fekete mérges kígyó alakban érkezett. Óvatosan felkúszott a bölcs kék selyem ruháján, fel egészen az öregségtől kipikkelyesedő nyakáig. Rácsavarodott és a vér lüktetését megérezve, hirtelen a húsába mart. A fekete kígyócska le-föl siklott a varázsló egyre zsugorodó testén, néhány pillanat múlva megremegett és élettelenül hullott a bölcs vértelen lábai elé.
Értékelés
★★★½
22 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák