Élt egyszer valamikor régen, amikor még a szekerek kereke négyszögletű volt, egy gazdag kereskedő. Olyan gazdag volt, hogy néha még a király is tőle kért kölcsön, ha megszorult. Tisztelték is nagyon az emberek, ám de nem szerették, mert amerre csak járt, ott könny hullt, és szomorúság költözött a szívekbe. A kereskedőknek volt egy csodaszép lánya, akit Rebekának hívtak. Földig érő, fekete hajában igazgyöngyök csillogtak, kék szemében hideg fények Iobbantak. Gyönyörű volt, de szíve, mint a jég. Rebeka boldogtalan volt, nem örült soha semminek, hiába tettek eléje aranyat, rubintot, gyémántot, és a Föld minden ritkaságát. Csak ült és nézte magát aranytükrében. Szolgálói féltek tőle, mert indulatában nem egynek levágta fülét, orrát, ha nem az történt, amit ő akart. - Én vagyok a világon a legszebb, a leggazdagabb - mondogatta a tükrének, amivel igen gyengéden bánt. Csak előtte sírdogált, csak neki panaszkodott, hogy mennyire unatkozik. A kereskedő is búslakodott. Hiába volt tele a kincseskamrája, mégsem tudta felvidítani a lányát semmivel. Egy nap a törpe varázsló kereste fel a palotát. - Gazdám, álmot láttam varázsitalomtól. Rebeka csak akkor lesz boldog, ha valaki elhozza a kék madarat az égig érő ezüstszikla ormáról - mondta a törpe. - Megfizetem az árát, csak hozd ide! - parancsolta. - Kedves gazdám, azt nem tudja ám akárki elhozni. - Megfizetem, csak szerezz valakit, aki vállalkozik rá! - A kék madár nem közönséges madár. Akit háromszor körberepül, az olyan boldoggá válik, hogy mindjárt kigyógyul minden bajából-bújából - mesélte a törpe, majd hozzátette: - egy ember van csak, aki el tudná hozni: Trebla királyfi. - Ki az a Trebla királyfi? - kérdezte kíváncsian a kereskedő. - Ő Pirkadat királynő és Szél király fia, aki ezüst szárnyakkal született, és aki, ha kedve támad, a csillagokon sétál, vagy a felhőkön alszik. Megteheti, szárnya van, amivel még a szélnél is sebesebben repül. - Megveszem azt a madarat! - kiáltotta a kereskedő -, és megfizetem Trebla királyfi fáradozását is - tette hozzá büszkén. - Pénzért a kék madarat nem veszed meg, mert ő senkié és mindenkié. A királyfit sem tudod megfizetni, mert nem becsüli az aranyat és nem szereti a drágaságokat! Egyszerűen él és szabadon. Neki nem parancsolhat senki. Trebla Fátyolkát szereti, aki fényesre mosdatja a csillagokat. - Akkor kérni fogom őt, hogy segítsen. A lányom boldogsága miatt mindenre hajlandó vagyok - jelentette ki a kereskedő. Levelet írt hát Trebla királyfinak, melyben leírta kívánságát, és egy fehér tollú sassal elküldte Pirkadat királynő birodalmába. Telt-múlt az idő, de válasz nem érkezett. Egy jó év elmúltával azonban egy gyönyörűségesen szép ifjú repült be a kereskedő gyémántokkal kirakott ablakán. - Trebla vagyok, azért jöttem, hogy segítsek. Messzi csillagokon jártam, de siettem hozzád, ahogy csak tudtam. A kereskedő kerek szemekkel bámulta a királyfit. Volt is min csodálkoznia, mert Trebla fekete hajával, kék szemével, sudár termetével a megszólalásig hasonlított Rebekára. Megdörzsölte a szemét egyszer-kétszer, de semmi kétség, ébren van, és ez a szép ifjú itt előtte nem a lánya, hanem a Szél király fia, a Szárnyakkal Született. - A szárnyamon ne csodálkozz! Szél apám ajándéka, hogy olyan szabad lehessek, mint ő. - Királyfi, éppen a szárnyaid miatt tudsz segíteni szomorú kislányomon. A kék madár örömet szerezne neki, és nekem nincs már más vágyam, csak az, hogy Rebekát boldognak lássam. Kérlek, segíts! - térdelt le a kereskedő. - Mindenem a tied lehet, csak segíts - tette hozzá. - Állj fel! Te ne térdelj senki előtt, apám! - kiáltotta Rebeka, ahogy belépett apja szobájába. De rögtön elakadt a szava, ahogy jobban megnézte a királyfit. Egymásra néztek, de mintha tükörbe néztek volna. Olyan egyformák voltak, mint két tojás. - Nem lehet igaz! - sóhajtotta Rebeka ámulatában. - Nahát! - kiáltott fel Trebla meglepetésében és megsimogatta a lány bársonyos arcát, hogy nem álmodik-e? - Segítek. Elhozom a kék maradat, hogy boldog lehess – szólalt meg a nagy bámulat után, és mint ahogy jött, úgy ment el. - Ki volt ez az ifjú, apám? - kérdezte kipirulva Rebeka. - Trebla volt ő, Pirkadat és a Szél fia. - válaszolta. - Szeretem őt! Nem kell kék madár! Treblát akarom! - toporzékolt Rebeka. - Megveszem lányom, mindent megveszek neked! - csitította az apja. Rebeka megnyugodott, hitt apjának, mivel mindig mindent megkapott tőle, amit csak akart. Trebla könnyűszerrel elhozta a madarat, hiszen járt ő magasabban is, mint az ezüst szikla orma. - Elhoztam, amit kértél - nyújtotta Rebekának a csodás madarat. - Nem kell, nem kell már! - és kidobta az ablakon. - Elröpült - nézett utána a kereskedő. - El - sóhajtott Trebla -, de én is megyek utána, nincs már itt keresnivalóm. - Beszédem van veled! Várj! A lányom téged akar. Mondd meg, mennyi aranyat kérsz? - kérdezte nyíltan, szemrebbenés nélkül a kereskedő. Trebla elvörösödött szégyenében. - Nem vagyok gyöngysor, se ékes drágakő, hogy meg lehessen vásárolni. Én szabad vagyok, nem szolgálok senkit sem. - mondta halkan, és elindult az ablak felé. - Apám, megígérted! Apám ne engedd el! - sikoltotta Rebeka. A kereskedő durván megfogta Treblát. - Tépd ki a szárnyát! - kiáltotta Rebeka. És apja kitépte. Trebla könnye kicsordult a fájdalomtól. - Itt maradsz örökre nekem, és életed végéig szolgálni fogsz engem. Már nem tudsz elrepülni! - nevetett a szép Rebeka. A kereskedő nagyon elégedett volt magával, ahogy lánya örömtől kipirult arcában gyönyörködött. - És még csak pénzbe sem került - dörzsölte össze kezét. - Boldog vagyok! Köszönöm, apám! – csókolta meg a kereskedőt Rebeka. Ám boldogsága nem sokáig tartott. Hiába beszélt, nem válaszolt, hiába simogatta meg, ellökte magától. - Trebla, szeress engem! Hát nem vagyok elég szép neked? - Szép vagy, de a szíved gonosz, és buta vagy, ha azt gondolod, hogy parancsodra rögtön szeretni foglak. Nem szeretlek, nem is foglak szeretni soha - szólt őszintén a királyfi. - Fogsz te még másképp is beszélni - nevetett Rebeka Treblára és szolgákért futott. - Korbácsoljátok meg! - parancsolta Rebeka. – Szeretsz már? - kérdezte. -          Nem szeretlek. - válaszolta a vérző királyfi. Rebeka magához hívatta a törpét. - Főzz olyan bájoló italt, amitől örökre szeretni fog a királyfi engem. - kérte. A bájital el is készült, de nem segített semmit. Trebla hidegen nézett Rebekára, szíve nem telt el szeretettel iránta. Rebekának majd megszakadt a szíve nagy szerelmében. - Mit tegyünk? Találj ki valamit, apám! - könyörgött Rebeka. - Engedd őt el, itt már nem segít semmi sem – tanácsolta az apa. - Trebla Fátyolkát szereti, aki fényesre mosdatja a csillagokat. - Soha! Inkább meghalok! - sikította Rebeka a haját tépve. A kereskedő átkozta azt a percet, amikor lánya és Trebla találkozott. Átkozta pénzeskamráját is, amely tele van, és lám, mégsem ér semmit, ha a lánya egyre boldogtalanabb. Szakállát tépve gondolkodott, de egy megváltó gondolat sem jutott eszébe. Ahogy telt-múlt az idő, Pirkadat királynőnek hiányozni kezdett gyönyörű fia, szíve büszkesége. Érezte, hogy baj van, mint ahogy a madarak megérzik a közelgő vihart. Kérte Szél királyt, keresse meg fiukat. Keresték mindenhol, bejárták a Föld minden zegét-zugát, de nem találták sehol. Sírt Pirkadat királynő éjjel-nappal, bele is betegedett a nagy bánatban. Olyan gyenge lett, hogy már felkelni sem tudott ágyából, ezért aztán soha meg nem virradt. Örök sötétség borult volna a világra, ha egy virgonc szellőcske be nem téved a kereskedő palotájába. Ott meglátta a szomorú királyfit szárnyak nélkül, és megértett mindent. A szellőcske szélvészként repült Pirkadat királynőhöz, és beszámolt arról, amit látott. - A kereskedő kitépte a szárnyait, és fogva tartja a palotájában? - hördült föl Szél király, és éktelen haragra gerjedt. Villámsebesen elröpült a palotához, és minden erejét összeszedve szétrombolta, földig zúzta. A fiát pedig szelek szárnyán, ringatva vitte anyja ölébe. Másnap megvirradt, kivilágosodott az ég. A kereskedő ott lelte halálát díszes palotájának romjai alatt. Vagyonát, töméntelen aranyát porrá zúzta Szélkirály. Rebeka nem halt meg, nem volt olyan szerencséje, mint apjának. Szegényen, rongyosan, még sokáig bolyongott a világban, Treblát keresve. Mivel nem találta, így önmagát nézegette tükrében, Trebla nevét kiáltozva. Az emberek féltek tőle, de szánalomból azért enni adtak a szegény bolondnak.