Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, de az a király a sok háborúzásban úgy elszegényedett, hogy a katonáit el kellett bocsássa, csak egypár katonát tartott meg, a leghűségesebbeket. Volt neki egy erősen szép fia. Egyszer csak beteg lett a király, s azt mondja a fiának: - Gyere ide, édes fiam, hadd adjak számot neked mindenről! A palotának a bal sarkában ássatok egy nagy gödröt, s amit abban a gödörben találsz, azt mind, rád hagyom. Avval az öregkirály behunyta a szemét, s meghalt. Eltemette a fia szépen, aztán elment oda, ahol az öreg király mondta, s a katonákkal elkezdtek ásni. Ástak reggeltől estig, de bizony nem kaptak ott semmit. Másnap reggel újra ástak. Egyszer csak megcsendült az ásó. Hát egy nagy ládát kifeszítettek. Felnyitják a láda fedelét, s hát mi volt benne? Egy nadrágszíj, egy bugyelláris s egy vadászkürt. Nagyot sóhajt a királyfi: - Édesapám jobbat is hagyhatott volna rám, nem ilyen ócskaságokat. Van ott annyi nadrágszíj, csak nincs, aki viselje, van ott vadászkürt meg bugyelláris, csak pénz nincs benne! Hát, ahogy így mérgelődik, forgatja ezt is, azt is, látja, hogy ott van egy nagy írás. Elolvassa az írást, s abban az állt, hogy aki azt a nadrágszíjat felköti, s egyet fordít rajta, az ott terem, ahol gondolja. Aki a bugyellárist földhöz vágja, annak soha ki nem fogy a pénze. Aki a vadászkürtbe belefúj, annak annyi katonája lesz, amennyi csak kell neki. Ez már igen! – gondolta a királyfi. Összeszedte a holmit, s felment a szobájába. - Na - azt mondja - most kipróbálom! Földhöz vágta a bugyellárist, emeli fel, s hát úgy tele volt pénzzel, hogy alig bírta. Kiszórta az asztalra, s újra földhöz vágta, s újra tele lett pénzzel. Újra kiszórta az asztalra, s addig verte a földhöz a bugyellárist, ameddig egy nagy-nagy halom pénze lett. Akkor szólott a tisztjeinek, hogy a katonákat, tiszteket öltöztessék fel szépen. A királyfi is szépen felöltözött, ahogy királyfihoz illik. Felkötötte a kardját, a bugyellárist a zsebébe tette, a kürtöt a másik felől, s gondolta magában, most ott legyek a szomszéd ország királyánál, mert annak van egy erőst-erőst szép leánya, s én azt most feleségül kérem. Még jóformán ki se mondta, már ott is volt. Kérdi tőle a királyleány: - Hát honnan teremtél te ide? Se repülő, se vonat, semmi se hozott. Se gyalog nem láttalak jönni, csak egyszerre itt termettél. - Van nekem egy olyan nadrágszíjam - dicsekedett a királyfi -, hogy én csak meg kell, forgassam a derekamon, s kigondolom, hogy hol teremjek, s abban a helyben ott leszek. - Add csak ide azt a nadrágszíjat, hadd mutassam meg édesapámnak! Hát a legény nem gondolt semmi rosszra, leoldta a nadrágszíjat, s odaadta a királyleánynak. Az elvitte az édesapjának. - Édesapám, ne adjuk vissza. Adjunk neki egy ugyanilyet, úgyse tudja kiválasztani, melyik volt az övé, ez meg legyen a felségedé! - Jól van, gyermekem! - egyezett bele a király. Odavitte a királyleány a másik nadrágszíjat a királyfinak, s az felkötötte. - Milyen szép gúnyád van! - hízelkedett a királykisasszony. - Pedig azt hallottam, hogy az apád nagyon elszegényedett, hát miből öltöztél így ki? - Miből? - húzta ki magát büszkén a királyfi. - Hát van nekem egy bugyellárisom, azt csak földhöz kell, üssem, s annyi pénz lesz benne, amennyit én akarok. - Mutasd meg! - könyörgött a királyleány. - Mutasd meg! Addig, hogy azt is elcsalta a leány, s az apjával megegyeztek, hogy azt se adják vissza, hanem egy ugyanolyan bugyellárist odaadtak a legénynek. Az pedig gyanútlanul beletette zsebébe. Hát beszélgettek, beszélgettek, egyszer aztán elbúcsúzott a királyfi, hogy most megy haza. Lement az udvarra, megforgatja a nadrágszíjat erről is, arról is, s azt gondolja, bárcsak otthon lehetne. Hát még egy tapodtat, se mozdul, egy tapodtat, se megy. Újra forgatja, újra nem mozdul. Erőst gyanús lett neki a dolog. Elővette a pénztárcáját, a bugyellárisát, földhöz üti, s hát abban még egy fia krajcár sem volt. Nahát, akkor kiragadja a kürtjét a zsebéből, mert azt még nem mutatta meg, az még nála volt. Belefújt, hát csak kezd a katonaság a kapukon özönleni befelé. Odafutott a királyleány, s azt kérdi t le.  - Hát ugyan bizony csak nem verekedni akarsz, hogy ennyi katonát idetrombitáltál? - Én nem akarok verekedni - felelte a királylegény -, csak azt akarom, hogy adjátok vissza a bugyellárisomat s a nadrágszíjamat, amit elvettetek. - Jaj, hát csak vicceltünk veled. Csak nem gondolod, hogy elvesszük, ami a tiéd. Ki akartuk próbálni. Azonnal tüntesd el ezt a sok katonát! A királyfi belefujt a kürtjébe, s egy szempillantás alatt a katonaság eltűnt. - Mutasd meg, milyen kürtöd van! - kérlelte a leány. Odaadta a kürtöt is. Csak ez kellett a királyleánynak, abban a helyben ő fújt bele, s ott termett egy csomó katona, megparancsolta: - Ragadjátok meg ezt a királyfit, vigyétek ki az erdőnek a legsötétebb re|tekébe, hogy soha ne lássam. Meg is ragadták szegény királyfit, s elvitték az erdőnek a legsötétebb részébe, s otthagyták egyedül. Szegény királyfi bolyongott erre, bolyongott arra, se ennivalója, se innivalója nem volt. Összetépték a gúnyáját az ágak. Egész éjjel sírt, búsult. Reggel aztán megpillantott egy vadalmafát és egy vadkörtefát. Éhes volt nagyon. Odament, leszakasztott egy almát, s jóízűen megette. Leszakasztott egy körtét, s azt is megette. Hát, Uram, Teremtőm, mikor a körtét megette, érzi, hogy valami húzza az orrát, húzza, s akkora lett az orra, hogy egyaraszos. Megint leszakított egy körtét, megette, most már kétaraszosra nőtt az orra. - Jaj, mit tudjak most csinálni, hová tekeredjem! - morfondírozott a királyfi. Volt ott egy patakocska, hamar odament, s a patakból egy jót ivott. Hát halljátok-e, mikor egyet ivott, az arcáról a nagy orr eltűnt. - Ühüm - bólogatott -, tudom én, ez mire való. Na, megállj csak, ez kell nekem! Megszedte a zsebét almával, s egy körtét is tett közé, s úgy, összetépett gúnyával, mindenestül elindult a város felé. Volt nála egy kicsi üvegecske, abba tett egy kicsi vizet a patakból. Mikor odaért a királyi palotához, ott mindenkinek mutogatni kezdte, milyen szép almái vannak. Addig, hogy a királyleány szolgálója meglátta, s futott egyenesen a királylányhoz. - Jaj, jöjjön csak, királykisasszony, nézze meg, itt egy rongyos legény be szép almákat árul!  A királykisasszony, aki a bugyellárist, a nadrágszíjat s a kürtöt elvette, lefutott, hogy megnézze, - Jaj, be szép almák! Mennyiért adod, te legény? - Adok én ingyen mindenkinek, vegyen belőle! - S csak úgy osztogatta az almát. Egyszer csak kihúzza a zsebéből azt a szép nagy körtét. Azt mondja: - Van nekem körtém is, de ezt csak olyan szépeknek adom, mint a királykisasszony. A királykisasszonynak erőst megtetszett, s ki is ragadta a legény kezéből, s hamar beleharapott. Na, ha, beleharapott, meg is járta csak kezdett nőni az orra, nőtt, nőtt, de ő nem vette észre. Vesztire még egyet beleharapott. Hát akkora lett egy szempillantás alatt az orra, mint egy málékeverő, olyan nagy hosszú. - Jaj! - kacagtak, akik körülötte állottak, mindenki kacagott, még a királykisasszony is. De csak érzi, hogy igen nehéz meg hosszú az orra. Odakapott, de az bizony nem esett le. Nagy, hosszú rúd nőtt neki az orra helyén. A legény pedig úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. - Fogják meg, hozzák vissza! - kiabált rémülten a királykisasszony. A legényt elfogták, visszavitték. - Királykisasszony, én levarázsolom a csúf orrát, ha visszaadja a bugyellárisomat, a nadrágszíjamat és a varázskürtömet. - ígérte a királyfi. - Visszaadok mindent! - szabadkozott a királykisasszony. A szobalányát küldte, hogy a királyapjától hozza el a csodás nadrágszíjat, a bugyellárist meg a varázskürtöt. A királyfi egy szikrácskát adott neki a vízből. A királykisasszony csak éppen megnyalintotta az üvegecskéből a vizet, s hát a fele orra eltűnt. De egy arasznyi még mindig ott csúfoskodott, mert azt mondta a királyfi, hogy nincs több víz. A királykisasszony büntetésből úgy maradt egy jó araszos orral. Talán még ma sem tudott férjhez menni. A királyfi többet arrafelé se ment, megházasodott, s még ma is él, ha meg nem halt. Így jár, aki irigy, s elveszi a másét, ilyen nagy, csúf, hosszú orra nő. Itt a vége, fuss el véle!