A rózsát nevető királykisasszony
Részletek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy
csudaszép leánya. Ha ez a királykisasszony nevetett, rózsák hulltak a szájából, s ha lehúzta a
cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem is volt
olyan gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt
ebben az országban szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt
lehúzta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany. Nagy híre volt a
királykisasszonynak kerek e világon, jöttek is mindenünnét királyfiak, hercegek, akik a
kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszett,
egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az udvarán: a szomszéd
ország királyának a fia, de ez nem tudott eljönni, mert amikor éppen indulóban volt, ellenség
tört az országba, s csatába kellett, hogy menjen. Elment a királyfi a csatába, de a királyné s az
udvarmesterné megegyezett, hogy amíg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a
királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi
képét, az udvarmesterné elvitte a rózsát nevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett
a királyfi képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett. Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos
hintóba ültetik, de mielőtt az országát elhagyta volna, leszállott a hintóból, lehúzta a
cipellőjét, gyalog ment jó messzire, s ami arany hullott a lába nyomán, azt mind a szegény
embereknek adta. Hanem azt még nem is mondottam nektek, hogy az udvarmesterné
boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő leányát veszi el. De ez a leány olyan
csúnya volt, hogy az anyja soha senkinek sem mutatta, nem is tudták róla, hogy van a világon.
Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány, s egyszerre
csak egy szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a
boszorkány leánya. Hirtelen megfogták a rózsát nevető királykisasszonyt, mind a két szemét
kiszúrták, azzal belelökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné
leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.
Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban, s sírdogált keservesen. Arra jönnek valami
szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzzák az árokból a királykisasszonyt, hát amint
egyet-kettőt lép, csak úgy hull az arany utána. Hej, megörültek az emberek! Egy megfogta s
vezette, a többi pedig ment utána, s alig győzték felszedni a temérdek aranyat. Így vezették a
királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott továbbmenni, s a
szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész
jött arrafelé, az megsajnálta a szegény leányt, s fölvette a szekerére. Hazamegy a kertész, s
mondja a feleségének:
- No, feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hadd lássam a királyfi
lakodalmát, mert az volt a híre, hogy a gyöngyöt síró, rózsát nevető királykisasszonyt veszi
feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen,
nem sír gyöngyöt ennek a királykisasszonynak a szeme, rózsát sem hullat a szája, de még
aranyat sem a lába; nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőt lehúzzák a
lábáról. Mondja az asszony:
- Jól van, jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt!
- Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélin.
- Isten neki - mondja az asszony -, hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk; nem
tudom, miből tartsunk el egy vak leányt.
- Te feleség - mondja a kertész -, én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki
szemmel kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak. Bemegy a kertész a
városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak, adjon azért két
szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre, benyúlt
az asztal fiába, s odadobott neki két szemet. Hazamegy a kertész, beteszi a leánynak a két
szemet a helyire, de csudák csudája, egyszeriben a szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt,
s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a
városba, megy a boszorkányhoz, s mondja neki, hogy bizonyosan nem jó szemet adott, mert
az a leány mindig egy lyukba néz.
- Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam - mondotta a boszorkány nagy kacagva -,
macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok.
Találtam egy árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz. Hazaviszi a kertész a két szemet,
beteszi a helyére, s hát uramistenem, egyszeriben úgy megszépült a lány, hogy a napra lehetett
nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében, s csupa drágagyöngyök peregtek a
szeméből, azután nevetni kezdett, s szebbnél szebb rózsák hullottak a szájából, aztán lehúzta a
két cipőjét, s elkezdett sétálni, s perdült, karikázott, csengett-bongott a sok arany a lába
nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a kertésznek ajándékozta,
amiért el nem hagyta szomorú sorsában. Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a feleségétől, s
bement a királyfi városába, fölment a palotába, ottan beszegődött a királynéhoz szobalánynak.
No, éppen jókor jött, mert akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné. Hát felfogadta
mindjárt a királyné a rózsát nevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt-múlt az idő, s
egyszer, mikor éppen bálra szépen fölkészítette a királynét, lejön a királyfi, s mi történik, mi
nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy
gombostű, s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt. De,
uramistenem, szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy
pergett a leány szeméből. Nagyot kiált a királyfi örömében:
- Te leány, talán bizony te vagy a gyöngyöt síró s rózsát nevető királykisasszony?!
A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából fehér rózsa,
piros rózsa, égővörös, egyik szebb a másiknál. Akkor aztán lehúzta a cipellőjét, s elkezdett
sétálni föl s alá a szobában, s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany. Hiszen a
királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűztette udvarából a boszorkányt s a leányát, aztán
mindjárt papot hívatott, s megesküdött a rózsát nevető királykisasszonnyal. Még ma is élnek,
ha meg nem haltak.