Volt egyszer egy király, volt annak egy fia. A királyné meghalt, s meghagyta testamentomban a királynak, hogy az ő fiát bölcsességre taníttassa. Darab idő múlva eszébe jut a királynak, hogy felesége mit hagyott. Tüstént levelet írt a hét bölcsmesternek, hogy nála jelenjenek meg. Felmentek a bölcsek a királyhoz; azt mondja nekik a király: halljátok bölcsmesterek! A feleségem meghagyta testamentomban, hogy a fiamat bölcsségre taníttassam. Azt mondja a legelső bölcs: én egy nap alatt megtanítom, hogy annyit fog tudni, mint én. A második azt mondja: én megtanítom két nap alatt, hogy annyit fog tudni, mint én. A harmadik szinte azt mondja, én három nap alatt, a negyedik négy nap alatt, s így tovább a hetedikig. Elvitték tehát a bölcsek a fiút, s adtak neki egy tanuló szobát, de soha felé sem mentek. Ezalatt a király megházasodott, s elvett egy fiatal királykisasszonyt, kinek a király igen dicsekedett, hogy van neki egy szép fia. Ő tehát igen kérte a királyt, hogy hívassa haza fiát, mert igen szeretné látni. A király mindjárt levelet írt a hét bölcsmesternek, hogy fiát bocsássák haza látogatás végett. Kapja a hét bölcsmester a levelet, tüstént összegyűlnek, tanácskoznak, hazabocsássák-e a fiút vagy nem, mert még semmire se tanították. Elhatározták, hogy meg fogják próbálni. Ekkor kimennek, s leszakítnak egy orgonafalevelet, és aláteszik a fiú nyoszolyájának lába alá. A fiú mihelyt beléfeküdt, mindjárt észrevette, s kérdezte a bölcsektől: mi dolog az, hogy az ő nyoszolyája alacsonyabb, mint másszor volt. A bölcsek egymásra néztek és álmélkodtak, hogy nem is tanították, mégis tud valamit. Ekkor azt mondják a bölcsek a királyfinak, most haza fog menni, de előbb kimegyünk és megvizsgáljuk a csillagokat, ha jó lesz-e felségednek hazamenni. Kimentek és megvizsgálták a csillagokat; azt mondják a királyfinak: jó lesz felségednek hazamenni.   Ekkor azt mondja a királyfi: én is kimegyek, és megvizsgálom a csillagokat, ha jó lesz-e valósággal hazamennem. Kimegyen és talál egy nagy csillag mellett egy kicsit, mely azt jelentette neki, hogy ha ő otthon beszélni fog, meghal, ha pedig némának tetteti magának, életben marad. Bemegyen, azt mondja a bölcseknek: halljátok-e ti bölcsek, vagytok, és azt mondjátok: jó lesz nekem haza menni, de én találtam egy nagy csillag mellett egy kicsit, mely nekem azt jelentette, hogy ha otthon beszélni fogok, meghalok; ha pedig magamat némának tettetem, életben maradok. Ha nem hiszitek, jertek ki és vizsgáljátok meg! Kimennek a bölcsek, széjjelnéznek. azt mondják a királyfinak: bizony felségednek igazsága van, de ha valami baja lesz, segítségére fogunk menni.   Hazament a királyfi, magát némának tettette; senkinek se köszönt, még az apjának se. A király igen megbosszankodott, hogy az ő fiát nemhogy bölcsességre tanították volna, hanem némává tették. Adott neki egy külön szobát, hogy egyedül lehessen, senkit ne botránkoztasson. Azt mondja a királyné a királynak: hallod-e, ha a te fiad tudott valaha beszélni, én megmutatom, hogy most is fog beszélni. Ekkor bement a fiúhoz és kezdett hozzá beszélni, de a fiú rá sem ügyelt. Minden módon ostromolta a szegény fiút, csábítgatta, s azt mondja neki: hallod-e édes fiam! Ha valaha tudtál beszélni, szólj hozzám; tudod, hogy a te atyád öregember, én pedig fiatal vagyok, amit csak kívánsz, mindent adok. A fiú nem felelt semmit.   Ekkor elkezdett a királyné a szobából szaladni, ruháját, haját tépni, kiabálni, hogy a fia meg akarta paráznítani. Bement szétszórt hajjal a királyhoz, s kérte, hogy néma fiát akasztassa fel, mert nem méltó, hogy rá is nézzenek. A király mindjárt csináltatott egy akasztófát, és a fiát fel akarta akasztatni, de a bölcsek megtudták, és siettek a királyfi megmentésére. A legelső bölcs éppen akkor ért oda, mikor a fiút vitték akasztani; megállította a sokaságot és felment a királyhoz, hogy legalább még egy nap legyen a szobában, hátha meg fog szólalni.   A király megkegyelmezett a fiának, hogy akkor nap nem akasztották fel. Másnap ismét, mikor vitték a fiút akasztani, jött a második bölcsmester; ez is megmentette, hogy aznap nem akasztották fel. Így ment ez addig, míg csak a legutolsó bölcs el nem érkezett, mihelyt ez odaérkezett, mindjárt felment a királyhoz és a fiút is magával vitte. Azt mondja a királynak; ha felséged ezt az egy fiát is felakasztatja, úgy lesz állapotja, mint egyszer egy öreg nemesembernek volt. Ez az öregember is özvegyen maradt és elvett egy fiatal leányt… Itt megállott a bölcs és nem beszélt. A király vágyott volna tudni az öreg nemesember történetét; kérte a bölcsmestert, hogy beszélje el, de ez csak azzal a feltétellel akarta, ha fiának megkegyelmez a király. Megkegyelmezett. Ekkor megszólal a bölcsmester:   Felséges király! Az az öreg nemesember elvett egy fiatal leányt, mint tulajdon felséged, de ez a fiatal személy minden éjtszaka kijárt a városra. Egyszer az öregember észrevette, hogy felesége nincsen mellette; felkél és megnézi az ajtót, ha nyitva van-e, s úgy találja. Kiment és kereste a feleségét, de nem találta; ekkor jutott eszébe valami az öregembernek; bement és bekulcsolta az ajtót. Később jött a felesége haza, de az ajtó be volt zárva. Bekiáltott az ablakon az urának, hogy nyissa ki az ajtót, de nem akarta, hanem azt mondta neki: nem nyitom ki, mert fajtalankodni jártál; majd eljőnek hajnalban a bakterek, jó huszonötöt fogsz kapni. Azt mondja a felesége: hallod-e lelkem, én nem jártam rossz czélból, hanem az anyám halálán van, őt voltam megnézni, de az öregember nem akarta kinyitni.   A felesége felvett ekkor egy követ, s az ablak alatt levő kútba lökte, hogy a férje azt gondolja, hogy a kútba ugrott. Az öreg megbánta tettét és kiment keresni a kútban; a felesége pedig, ki lesben volt, míg az öreg kereste, bement és lefeküdt. Észrevette az öregember, hogy megcsalatott, indult be, de az ajtót zárva lelte. Azt mondja a feleségének: hallod-e, bocsáss be. Nem bocsátlak vén lator, mert a városba jártál latorkodni; hanem majd hajnalban eljőnek a bakterek, és jó huszonötöt fogsz kapni. Azt mondja a vénember: nem voltam sehol, hanem megbántam a tettem és kerestelek. Azt gondoltam, hogy a kútba ugrottál. Semmit se használt a kérelem; nem bocsátotta be, de eljöttek a bakterek és jó huszonötöt kapott. Azt mondja ekkor a bölcsmester: ha felséged a fiát felakasztatta volna, így lett volna állapotja.   Ekkor szólalt meg a királyfi, s azt mondja az apjának: ha engem most felakasztatott volna, úgy járt volna, mint egyszer egy öregember, kinek volt egy fia, mint én vagyok felséges király atyámnak. Egy vacsora közben az öregember ablakán egy fülemile igen szépen énekelt, az öregember igen gyönyörködött benne; s azt mondja a fiának: bej bölcs, hatalmas volna, aki meg tudná mondani, mit fütyörész ez a fülemile. Azt mondja a fia: édes apám, én meg tudnám mondani, de ha megmondom, megharagszik rám édesapám. Az apja biztatta, hogy ne féljen. Azt mondja ekkor a fiú: ez a fülemile azt fütyörészi, hogy én belőlem olyan hatalmas lesz, hogy édes apám fogja tartani a mosdó tálat, anyám pedig a törülközőt, mikor mosdani fogok. Erre az öregember megbosszankodott, felkapta a fiát, vitte bevetette a tengerbe: eredj huncut! Még én inasod lennék valaha! A fiút Alekszándernek hívták. Azt mondja ekkor a királyfi, ha én beszélni tudtam volna, úgy jártam volna.   Azonban Alekszánder jól tudott úszni és egy sziklára. Arra mentek a gályások, felkéredzett rá felvették. Egy néhány nap utaznak a tengeren, végre egy város alatt kikötöttek. Alekszánder megköszönte szívességöket és bement a városba, beállt inasnak a király tiszttartójánál, mert a király ebben a városban lakott. Ennek a királynak kastélyára három holló járt károgni; akárhová ment a király, a három holló mindig a feje fölött károgott éjjel, nappal.   A király igen megfélemlett, és még a kastélyából sem mert kimenni. Adta az egész országban, hogy aki megmondaná, mindig jár oda az a három holló, és eltávolítaná onnan az egész királyságát és lányát annak fogná adni. Sokan felmentek a hír hallatára a király udvarába, ezek közt az Alekszánder gazdája is, de senki sem tudta megmagyarázni, miért jár oda a három holló; ahogy felmentek, úgy ismét mentek. Kérdezi Alekszánder a gazdájától: ha volt-e ember, aki megmondotta volna, miért jár a három holló a kastélyra. Nem volt felelé, s kérte őt Alekszánder, hogy menne fel a királyhoz és mondja meg, hogy ő is fogja mondani, miért jár a három holló a kastélyra, el is fogja űzni.   Felment az Alekszánder gazdája és bejelentette a királynál, a király mindjárt felhívatta. Alekszándert és ígéretét ismét kimondva unszolta Alekszándert a magyarázásra. Ő pedig azt mondja a királynak: ha felséged szavát állja, elmondom és el is űzöm a három hollót. A király azt mondja: én fiam, szavamat állom és királyi koronámra esküszöm, hogy amit ígértem, meg is adom. Ekkor azt mondja Alekszánder: felséges király, az a három holló azért jár ide, hogy tegyen köztök, mint király ítéletet, mert az egyik tojó holló, a másik gúnár, a harmadik pedig a kettőnek fia. A tojó holló azt kívánja, hogy őtet illeti a fiú holló, mert ő kiköltötte. A gúnár azt kívánja, hogy őtet illeti, mert a tojó holló elhagyta, míg kicsin volt és ő messze földről táplálta. Most tegyen felséged közöttök ítéletet. A király kimondta az ítélet, s úgy elment a három holló károgva, hogy most is oda van.   Ekkor azt mondja a király: hallod-e Alekszánder! Vedd el a lányomat; légy király, mert én már öregember vagyok, nem igazgathatom az országot. Azt mondja Alekszánder: felséges királyatyám! Még nem veszem el a lányát, mert egy bölcs királyt hallottam, elmegyek hozzá még egy esztendeig bölcsességet tanulni. Azt mondja a király: nem bánom ha elmégy is, most is sokat tudsz, de azért hasznát veszed valaha. Szedett ekkor magához Alekszánder kincset, aranyat, amennyi csak kellett neki és útnak indult. Darab idő múlva beért abba a városba, hol a bölcs király lakott.   Szerencséjére ételhordó inas nem volt a királynál, s őt mindjárt megfogadták. Ennek a királynak is volt egy igen szép lánya; volt még a király udvarában egy más inas is: Ludókius, de ez csak külső dolgokat végzett, ennél fogva a királykisasszonyt soha sem láthatta. Ez a Ludókius mindenben igen hasonló volt Alekszánderhez; senki se ismerte egymástól, és csakhamar lelki-testi barátok lettek. Egyszer valami különös dolga akadt Alekszándernek amiért az udvart el kell-e hagynia. Tehát megkérte barátját, Ludókiust, hogy végezze el érte az ételhordást. Fel is vállalta és senki se ismerte meg, hogy nem Alekszánder. Bevitte Ludókius az ételt a kisasszonynak, és egyszerre úgy belé szeretett, hogy a hideg mindjárt kilelte.   Megérkezett Alekszánder, kérdezi tőle: barátom Ludókius, mi bajod? Azt mondja Ludókius: barátom! Nincs az a doktor, aki meg tudná mondani, egyéb az Istennél. Azt mondja Alekszánder: én tudom kedves barátom mi bajod; téged a szerelem bánt. No, de ne félj, majd segítünk a bajon. Elment mindjárt a piaczra, és vett egy drága aranyköntöst, felvitte a királykisasszonynak és általadta a Ludókius nevében. Azt mondja a kisasszony: mi dolog az Alekszánder, hogy te másnak keresed a hasznot, nem magadnak? Másnap ismét vett Alekszánder még drágább köntöst, és felvitte ismét a kisasszonynak. A kisasszony elcsudálkozott, s kérdezte: Ludókius szegény inas létére ilyen drága ruhákat bír venni ajándékba?   Azt mondja erre Alekszánder: felséges királykisasszony! Vehet ő, mert nagy királynak a fia; hanem arra kérem a kisasszonyt; eressze be vagy egyszer egy pár szóra magához. Azt mondja a kisasszony: mondd meg Ludókiusnak, holnap estve jőjön az ablakomra, kopogtassa meg, beeresztem. Lement Alekszánder, mondta Ludókiusnak a hallottakat, ez is örömében mindjárt meggyógyult, alig várta a kitűzött időt, s midőn eljött, tüstént ment az ablakra, megkopogtatta, a kisasszony mindjárt beeresztette, és igen nagy szerelembe estek. Így folyt egy darabig az idő, mindig bejárt titokban az ablakon.   Egyszer az Alekszánder apjoka levelet ír, hogy eltelt az esztendő, menjen haza, mert ő tovább nem bajlódik az országgal. Alekszánder felment a királyhoz, megköszönte szívességét és lement Ludókiushoz. Azt mondja neki: édes barátom! Én már tovább itt nem leszek, mert atyám levelet írt, hogy menjek haza; hanem arra kérlek, vigyázz magadra, ki ne tudja a király, hogy a kisasszonyt szereted, mert felakasztat. Most pedig kedves barátom! Cseréljünk gyűrűt; olyannak fogom nézni, mintha tégedet látnálak. Ez megtörténvén, elbúcsúztak egymástól; ő útnak indult, s helyére beállt inasnak egy Vályi nevű ember.   Ez alig volt ott egy hétig, már észrevette, hogy Ludókius a kisasszonyt szereti; felment a királyhoz és bejelentette. Azt mondja neki a király: hogy lehet az, mikor Ludókius régi szolgám; te pedig egy hete, hogy szolgálsz, már is észrevetted. Azt mondja ekkor Vályi: ha nem igaz, kihívom Ludókiust egy szál kardra, és ha nekem lesz igazságom, én vágom le, ha pedig neki lesz, ő fogja levágni az én fejemet. Felhívatta a király Ludókiust, s azt mondja neki: Vályi azt mondja, hogy te az én lányomat szereted, s kihítt egy szál kardra, hogy ha neki lesz igazsága, ő vágja le fejedet, ha pedig neked, te vágod le az övét. Ludókius igen szomorú lett, és ment egyszerre a kisasszonyhoz, elbeszélte neki mi történt vele.   Erre azt mondja neki a kisasszony: hallod-e Vályi erős vitéz, te pedig gyenge ember vagy, le talál vágni, és nekem is végem lesz. Hanem menj be atyámhoz, és kérd meg, bocsásson haza, mert az atyád igen beteg levelet írt, hogyha nem sietsz, életben nem kapod; te pedig ha elbocsát, siess Alekszánderhez, és kérd meg, hogy jőjön, vívjon meg érted Vályival. Fel is ment Ludókius a királyhoz, és a király elbocsátotta, a bajvívás napját hátrább rendelte. Elindult Ludókius, és elért abba a városba, amelyikben Alekszánder lakott; felkereste, s elbeszélte a sorsát. Azt mondja neki Alekszánder: barátom, nagyon rosszkor jöttél, mert holnap akarok esküdni feleségemmel, hanem így fogunk segíteni a bajon: minthogy igen hasonló vagy hozzám, te fogsz megesküdni az én feleségemmel, és addig míg oda leszek, míg érted víni fogok, itt fogsz lenni.   Ekkor elindult Alekszánder, és elért abba a városba, hol az ő barátja Ludókius lakott. Bement a királyhoz és mondja neki: felséges király! Visszajöttem a rendelt időre; de én most is azt mondom, hogy a királykisasszonyt soha sem szerettem; hiszem az Istent, hogy megsegít, levágom a Vályi fejét. Másnap kimentek egy szál kardra, de mind a kettő igen erős vitéz volt, reggeltől estig mindig viaskodtak; végre Alekszánder levágta Vályi fejét, s felvitte a királynak. Azt mondja neki a király: hallod-e Ludókius! (mert a király sem ismerte meg, hogy Alekszánder) Látom, hogy neked volt igazságod; most már vedd el a lányomat és uralkodj! Azt mondja Alekszánder: felséges király! Az atyámat még sehogy sem hagytam, mert a bajvívás napjára siettem, azért elmegyek, és megnézem, ha él-e vagy meghalt?   Ez alatt az idő alatt, míg Alekszánder elvégezte a Ludókius dolgát, Ludókius is el elvégezte az Alekszánder dolgát: megesküdt a feleségével, de sohasem nyúlt hozzá, hanem minden éjjel csupasz kardot rakott magok közé. Hazament Alekszánder, azt mondja Ludókiusnak: barátom, kinyertem az egész utadat; eredj haza, vedd el a kisasszonyt, és te fogsz uralkodni. Ludókius megköszönte a szívességét, elbúcsúzott tőle és haza ment.   Lefekszik Alekszánder estve a feleségével; azt mondja neki a felesége: hallod-e, miért raktál még eddig közénk minden éjjel csupasz kardot? Ekkor tudta meg Alekszánder a Ludókius hűségét. A felesége kérdésére az felelte: az asszonyi állhatatosságot akartam vele megpróbálni. Ez napságtól fogva soha sem kellett Alekszánder a feleségének, hanem volt az udvarnál egy haditiszt és egy vénasszony. Felhívatta a vénasszonyt, s azt mondja neki: hallod-e, én ezt a haditisztet jobban szeretném, mint Alekszándert; minden vacsorába mérget adj be Alekszándernek. Úgy is lett, de ő nem halt meg a méregtől, hanem nagyon elbetegesedett és elfekélyesedett. Ekkor a haditiszttel megesküdött, és Alekszándert még az udvarából is kilökte.   Sok idő múltával elért Alekszánder abba a városba, hol Ludókius lakott. Már ekkor három fiú gyermeke volt Ludókiusnak. Éppen akkor tartott egy nagy bált, az országból még a koldusok is oda igyekeztek. Alekszánder is felment a többi koldusok közt, de ő oly fertelmes koldus volt, hogy még a többi koldusok is lökdösték magok közül. Végre nagy üggyel-bajjal feltörekedett az ajtóhoz, melyen az ételt hordták. Azt mondja az ételhordó inasnak: mondja meg a királynak, hogy egy koldus kér egy pohár bort a király poharából Alekszánder nevében. Bemegy az inas, azt mondja a királynak: felséges király! Az ajtón álló koldus kér egy pohár bort a maga poharában Alekszánder nevében. Azt mondja a király: tölts neki egy pohár bort, akárki legyen az, ha Alekszánder nevében kért. Töltött neki és kivitte. Megitta a koldus és az ujjáról a régi gyűrűt, melyet cseréltek, lehúzta, és belévetette a pohárba. Azt mondja az inasnak: vidd be, és tedd a király elibe. Bevitte az inas, és a király egyszerre megismerte saját gyűrűjét, melyet Alekszándernek adott; azt mondja az inasnak: eredj és zárd el azt a koldust, akinek a bort adtad. Az inas kiment és elzárta.   Mikor a soká szétoszlott, kiment a király feleségestől a koldust megnézni, de a felesége mindjárt visszament, mert a koldus nagyon fertelmes volt. Ludókius maga maradt, s azt mondja a koldusnak: hol vetted ezt a gyűrűt, megölted-e érte az én kedves barátomat, Alekszándert, vagy elloptad tőle? Azt mondja a koldus: felséges király, én se meg nem öltem, se el nem loptam tőle, tulajdon az az ember adta felségednek a gyűrűt vissza, akinek felséged adta; én vagyok Alekszánder. A király ekkor nagy szomorúságba esett, hogy az ő lelki-testi barátja olyan nyomorúságra jutott. Felmegy, és azt mondja a feleségének: ha a mi lelki-testi barátunk olyan volna, mint az a fertelmes koldus, akit láttál, ráállnál-e, hogy gyermekeinkből vért bocsátnánk, ha segíthetnénk rajta azzal, s ha vele megmosnák, olyanná tehetnők, mint azelőtt volt? Azt mondja a felesége: hogyne állnék lelkem, mikor ő mentette meg a mi életünket a haláltól. A felesége elment a templomba, Ludókius pedig bevitt egy tekenőt, mind a három fiából vért bocsátott, s a koldust megmosta benne.   Felállt Alekszánder a tekenőből és csak olyan ember lett, mint azelőtt volt; egy néhány nap ott mulatott; azután azt mondja Ludókiusnak: kedves barátom! Van nekem egy öreg apám és egy öreg anyám, hanem adj nekem katonaságot és költséget, mert meg akarom őket látogatni. Adott neki Ludókius mindent, amire szüksége volt és egy királyi öltözetet. Elindult Alekszánder azon város felé, melyben az apja lakott. Még messzi volt a várostól, már levelet küldött az apjának, hogy ez, s ez királyt várja vacsorára, mikorra oda is érkezett, a katonaságot elszállásolta a városba, maga pedig az apjához ment. Vacsora közben kérdezi az apját: volt-e valaha gyermekök, hogy csak kettecskén vannak. Azt mondja az apja: nem volt nekünk, - felséges király soha sem. Alekszánder sokáig nem kérdezősködött, hanem lefeküdt. Más nap reggel, mikor mosdani akar, látja, hogy az apja viszi a mosdó tálat; rákiált az inasára: vedd el ettől az öregembertől a mosdó tálat, mert nem vagyok méltó, hogy ilyen öregember tartsa a mosdó tálat előttem. Mikor megmosdott. az anyja ismét vitte a törülköző kendőt és megtörülközött.   Egy kis idő múlva azt mondja az apjának: tudja-e édes apám, mikor egy vacsora közben egy fülemile igen szépen énekelt az ablakon; mikor azt mondta, hogy beh bölcs, hatalmas ember volna, aki meg tudná mondani mit fütyörész az a fülemile, én pedig mikor megmondottam, bevetett a tengerbe? Tovább nem tudott beszélni, mert az apja nyakába esett és örömében sírt; az anyja is hasonlóképpen. Még egynéhány napig ott mulatott; végre elindult katonáival azon város felé. melyben felesége lakott. Mihelyt oda értek. tüstént megfogatta a haditisztet és a feleségét; négyfelé vágatta és a várnak négy szögire akasztatta, a vénasszonyt pedig szilaj csikó farkára kötteté és mindaddig hurczoltatá, míg egy darab sem lett belőle, maga pedig elvett egy királykisasszonyt, és még most is élnek, ha meg nem haltak.