Hol volt, hol nem volt, bár ne lett volna, volt egy ember meg a felesége, de az asszony olyan buta volt, olyan rossz volt, olyan lusta volt, hogy akármit csinált vele az ember, az semmit nem használt. Oktatta szóval, kapanyéllel, piszkafával, ázott kötéllel, biz’ annak semmit nem ért, még egy irgalmas kiáltást sem.Az ember már nem tudott vele mit csinálni, végül beadta az asszonyt az iskolába, hátha a tanulás majd fog rajta valamit. Ment is Cene, merthogy így hívták az asszonyt, minden áldott nap az iskolába, lógott a tarisznya a nyakában tele könyvvel, de minden hiába, csak az maradt ő, aki volt. Ahogy egyszer jött haza az iskolából sírva, mert éppen megverte a tanító, meglátott az úton valamit. Felvette, hát egy zacskó pénz volt az.Vitte haza, mutatta az urának. Hű, az is megörült nagyon, mindjárt elvette Cenétől a zacskót, és magánál tartotta. Egyszer, amikor azt hitte, hogy a felesége nem látja, elásta a pénzt a földbe, nehogy az asszony kezébe kerüljön. Igen ám, de meglátta Cene, mit csinál az ura! Azt kérdezi tőle:- Hé, ember, mit dugtál te ide, he?Az mondja az ura:- Egy kis hájat, nagyon avas volt már.Az ura elment hazulról. Arra jött egy fazekas nagy kocsi fazékkal, kiabálta, hogy:- Fazekat vegyenek!Cene meghallotta. Usgyi! Mindjárt kiásta a sok pénzt. Megvette a rengeteg fazekat mind egy szálig. Felaggatta őket szépen a kapura. De egy kis bögrének nem jutott hely, így Cene azt sem tudta, hova legyen nagy gondjában, hova tegye már ő azt a kis bögrét. Végre kitalálta, hogy mit tegyen.Kapta, leverte a kapuról mind egy szálig a fazekat, így már jutott hely a kis bögrének is. De ne nevessétek ki ilyen hangosan, mert még kaphattok ti is ilyen feleséget! Ott gyönyörködött Cene a kis bögrében, hogy milyen jó helyet talált neki. Ahogy ott állt, és nevetgélt magában, mint egy fakutya, egyszer csak elébe állt egy úr, és azt mondta neki, hogy ő elvesztett egy zacskó pénzt, nem találta-e meg véletlenül Cene. Cene nagy büszkén azt válaszolta, hogy dehogynem, talált biz’ ő egy zacskó pénzt, amikor még iskolába járt! - Vén bolond - legyintett rá az úr - hisz mikor volt már az! Én a minap veszítettem el a pénzt.És úgy megharagudott Cenére, hogy többet szóba se állt vele, otthagyta az udvaron.Este hazajött Cene ura, éhes volt, mint a kutya, és jól leszidta Cenét, amiért egész nap nem vitt neki ételt a határba, ahol dolgozott.- Hallod-e, Cene? - kiabált vele az ura. - Holnap eredj ki te dolgozni, aztán majd viszek én neked ételt! Jó lesz-e? - Az asszony nem bánta, beleegyezett a dologba.Másnap délben viszi az ura a határba az ételt, hát látja, hogy Cene ott alszik a réten, de úgy alszik ám, hogy felkelteni is alig bírja:- Hallod-e, Cene, így lesz ez mindig? Ha én hordom az ételt, te nem dolgozol, ha meg én dolgozok, te nem hordasz ételt? Nem lesz ez így jó!De Cenének beszélhetett, annyi volt ez neki, mintha simogatták volna, nem szólt rá semmit.Következő nap az ember délben egy fazék meszet vitt magával étel helyett, és a hóna alatt magával vitte Cene dunnáját is. Az asszony most is édesen aludt a réten. Az ura levetkőztette anyaszült meztelenre, jó alaposan bekente a testét mésszel, majd kivágta a dunnát és belehempergette Cenét a tollba. Aztán otthagyta az asszonyt, és hazament. Úgy nézett ki Cene, mintha ő maga volna az ördög. De mit sem tudott erről, mert úgy aludt, hogy észre sem vette, mit tett vele az ura. Már estefelé járt az idő, amikor álmából felkelt. De szörnyen megijedt, amikor végignézett magán.- Ej, hát én vagyok-e én? Vagy ki vagyok hát? Ha megcsípem magam, érzem, hogy fáj! Ha kiáltok, hallom a magam rekedt hangját, de azért mégse én vagyok én! Honnan tudom most meg, hogy ki vagyok én? De hiszen megtudom! Hazamegyek, és ha a kiskutyánk megismer, akkor én vagyok én, de ha nem ismer meg, az ablakhoz megyek, bekiáltok a gyerekeknek, hogy itthon van-e anyátok, ha azok azt mondják, hogy nincs, akkor is én vagyok én!Úgy is volt. Otthon a kiskutya majd elrágta a lába szárát, hiába mondta neki, hogy: Pufi ne! Pufi ne! az csak ugatta megállás nélkül. Akkor Cene odament az ablakhoz és megkérdezte a gyerekektől: hé, itthon van-e anyátok? Az apjuk persze kitanította őket, hogy azt mondják erre: itthon!Cene majd eszét vesztette, pedig hát azelőtt se volt ott, ahol az ember eszét osztogatták, és most már végképp nem tudta kitalálni sehogy se, hogy vajon ki lehet ő? Nagy szomorúságában elment a szomszéd kertjébe, és belebújt egy méhkasba. Éppen zsiványok jártak arrafelé, elvitték a méhkast Cenével együtt. Panaszkodtak is a zsiványok, hogy jaj, de nehéz, jaj, de nehéz, de hát azt hitték, hogy a méz benne ilyen nehéz!Meg is álltak pihenni egy kicsit, épp akkor, amikor a kántor kertjéhez értek.Ott letették a zsiványok a méhkast, és elhatározták, hogy már nem is viszik tovább ezt a csuda nehéz kast, hanem lopnak inkább egy birkát, és ott a kertben megfőzik. El is mentek birkát szerezni. Közben reggel lett, Cene kibújt a kasból, de szerencsétlenségére éppen akkor, amikor a kántor kiment a kertbe. Meglátta Cenét, és majd kitörte a nyavalya, úgy megijedt tőle. Szaladt egyenest a paphoz, és kérte, hogy szentelje fel a kertjét, mert az ördög tanyázik benne.Korán volt még, a pap lábán nem volt cipő, azt mondta, hogy elmegy, ha a kántor a hátára veszi, és úgy elviszi.A kántor még ebbe is beleegyezett.Viszi a kántor a papot, Cene már messziről látta őket, és azt hitte, hogy valamelyik zsivány hozza a birkát. Odakiáltott neki:- Hozzad, hozzad, jó lesz majd a káposztába!A pap meghallotta, és mint akit a puskából kilőttek, úgy futott haza mezítláb. A kántor meg utána.Cenét meg jól elverték a zsiványok, úgy került haza.