Volt egyszer egy veréb, magas falon volt a fészke. Egy szép napon vizet és magot keresgélt a pusztában. Egyszer csak a szél a gyapotföldről egy gyapot magocskát sodort feléje, és éppen előtte ejtette a földre. Hamar a csőrébe kapta, és repült vele a fészkébe. Mutatja a szomszédjának, s kérdi tőle:   - Ugyan, mi lehet ez?   - Ez biz egy gyapotmag - feleli a szomszéd.   - Hát azt mire hasznáIják? - kíváncsiskodott tovább a veréb.   - A magot először elvetik. Ebből lesz a gyapotcserje: azon nő a tokocska. Ez aztán széthasad, és kibújik belőle a gyapot. A gyapotból fonalat fonnak. A fonalból szövetet szőnek. A szövetet pedig megfestik, és végül ruhát varrnak belőle nekem vagy neked.   A veréb nagyon megörült a válasznak. Fogta a gyapot magocskát, és elrepült vele a szántóföldre. Egy paraszt szántott éppen, vetni akart.   - Vesd el nékem ezt a magot - kérte a veréb -, fele termés a tied lesz, fele meg az enyém.   - Rendben van - egyezett bele a paraszt. El is vetette a magot. Az csakhamar szárba szökkent, s beérett a gyapot termése. A paraszt leszedte a termést, és kétfelé osztotta. Az egyik részt megtartotta magának, a másikat odaadta a verébnek. A veréb nagyon megörült. Fogta a termést, és elrepült vele a fonómesterhez.   - Fonjál nekem fonalat ebből - kérte. - Fele a tied lesz, fele az enyém.   - Jól van - felelte a fonómester. Ezzel a gyapotot megfonta, orsó köré tekerte. A maga részét elvette, a verébét meg odaadta. Örült a veréb, s ment egyenesen a takácshoz.   -  Sződ meg nékem a fonalat - kérte. - Fele a tiéd lesz, fele meg az enyém.   A takács beleegyezett. Meg is szőtte, elvette a maga részét, a másikat odaadta a verébnek. Megörült a veréb, fogta a szövetet, és vitte a kelmefestőhöz.   - Fesd meg nékem a szövetet - kérte. - Fele a tiéd lesz, fele az enyém:   - Jól van - felelte a festő. Meg is festette szép égszínkékre a szövetet, és kitette a napra száradni. Jön a veréb, meglátja a szövetet. Fontolóra veszi a dolgot. ,,Ej, de szép lett a színe! Nagy kár lenne ebből a szép szövetből a festőnek adni. Nosza, amíg az foglalatoskodik valamivel, lekapom a szövetet a szárítókötélről, és elviszem az egészet." Óvatosan odasurrant, hirtelen csőrébe kapta a szövetet, és elrepült. Mikor a kelmefestő észrevette, utána futott kiabálva:   - Hé, te veréb! Hát nem úgy egyeztünk meg, hogy a fele a tiéd, fele az enyém? Hova viszed az én részem?   - Ki mondta ezt? Ki ígérte? - csiripelte a veréb. Fogta aztán a szövetet, és vitte a szabóhoz.   -  Varrjál két ruhát ebből - mondta neki. - Az egyik a tiéd lesz, a másik meg az enyém.   Varrt is a szabó két szép köntöst, és a fogasra akasztotta. A veréb meglátta messziről. Töprengeni kezdett: ,, Kár lenne egy ilyen szép köntöst a szabónak adni. Megtartom inkább mind a kettőt magamnak."   Mikor aztán a szabó éppen mértéket vett valakiről, a veréb, huss, odarepült, csőrébe kapta a két köntöst, és már repült is el velük. Szegény szabó aztán kiabálhatott utána:   - Hát nem azt ígérted, hogy az egyik az enyém lesz, a másik meg a tiéd?   A veréb azt csiripelte:   - Ki mondta ezt? Ki ígérte?   Aztán fogta a köntösöket, és elvitte a mollához.   - Ó, molla – kérte -, itt szeretném hagyni nálad letétben ezt a két köntöst. Mikor a hideg beköszönt, visszakérem.   Fizetség fejében pedig megkapod az egyiket.   - Nagyon szívesen megőrzöm őket - felelte a molla. - Télvíz idején majd én veszem fel az egyiket, te meg a másikat.   Eltette a molla a köntösöket, aztán tanakodni kezdett magában: ,,Nagy kár lenne odaadni az egyik köntöst ennek a locsifecsi verébnek. Inkább megtartom magamnak mind a kettőt."   Telt-múlt az idő. Hűvös szél kezdett fújni. Hidegre fordult az idő. Eszébe jutott a verébnek a köntös. Felkerekedett, és ott termett a molla házánál. Mikor a molla észrevette a verebet, neki fogott imádkozni. A veréb kivárta az ima végét, aztán megszólította a mollát:   - Molla! Add vissza a köntöst!   - Miféle köntöst? – kérdezte a molla.   - Két köntöst itt hagytam nálad letétben - felelte a veréb. - Még te magad mondtad, hogy az egyik a tiéd lesz, a másik az enyém.   - Ki mondta ezt? Ki ígérte?   - Itt a tél, meg fogok fázni! - panaszkodott a veréb.   - Majd imádkozom érted, hogy meg ne fázz - ígérte a molla.   - Nem imádság kell nekem, a köntösömet add vissza - makacskodott a veréb. A molla folytatta az imádkozást. A veréb meg reményét vesztve elrepült.   Ettől fogva a molla háza körül repdesett. Egyik nap látja ám, hogy a molla vízzel tisztogatja a köntösöket, hogy utána felvehesse őket. Aztán meg kiteregeti egy szárítókötélre, ő maga pedig imádkozni megy. A veréb íziben ott termett, felkapta a köntösök a szárítókötéltől, és elrepült velük. Amint ezt a molla észrevette, abbahagyta az imádkozást, és a veréb után kiáltott:   - Hé, te veréb! Hová viszed a köntösöket? Hát nem abban állapodtunk meg, hogy az egyik az enyém lesz, a másik meg a tiéd?   A veréb meg csak csiripelte:   - Ki mondta ezt? Ki ígérte?   Két nap múlva a veréb ismét a molla háza körül repkedett. Egyszer csak meglátja, hogy a molla éppen levette turbánját, s a medence szélére tette, ő maga pedig imához készülődik. Nosza, odaröppent, a turbánt fölkapta, s már ott sem volt.   - Hová viszed a turbánom, kedvesem? - siránkozott a molla, - Jön a hideg, és megfázik a fejem.   -  Majd imádkozom - mondta a veréb -, hogy meg ne fázzon a fejed.   A molla turbánjából aztán fészket rakott a kis fiókáinak. Később elhatározta, hogy a köntösöket inkább elviszi a bazárba, eladja őket, s a pénzből magot vesz télire. Útközben erős szélvihar támadt, s a heves szél kitépte a veréb csőréből a köntösöket. Akárhogy igyekezett is, nem tudta visszaszerezni őket. A szél az egyik köntöst éppen ahhoz a szabóhoz vitte, aki varrta őket, a másikat meg a kelmefestőhöz, aki festette.   Mikor fölmentünk, még liszt volt, mire lejöttünk, már tészta lett, a mi mesénknek meg vége lett!