Egyszer, valamikor réges-régen egy kisfiú kiment az erdőre, hogy rőzsét hozzon. Egy mély gödör mellett kellett elhaladnia, megcsúszott, és beleesett a gödörbe. Annak a fenekén pedig kígyók laktak, közöttük egy hófehér is, aki gyémántos koronát hordott a fején – ez volt a kígyókirályné.   A fiú eleinte nagyon félt a kígyóktól, pedig nem bántották. Később megszokta őket, meg is barátkozott velük. Telt az idő békességben. Már hét éve élt a gyerek a gödör fenekén a kígyók között. Amikor a hetedik év is elmúlt, azt kérdezte a kígyókirályné:   – Szeretnél már hazamenni, ugye?   – Bizony szívesen mennék én, csak nem tudom, hogyan kecmeregjek ki ebből a mély gödörből.   – Arra ne legyen gondod – mondta neki a királyné –, majd én, kiviszlek. De meg kell ígérned, hogy nem árulsz el bennünket. Senkinek sem szabad tudnia, hogy itt voltál velünk. Ha elárulsz minket, jaj, neked!   Megesküdött a fiú a kígyókirálynénak, hogy nem fogja elárulni. A királyné erre nyakába vette a fiút, és kimászott vele a gödörből. Vígan sietett a fiú haza. Nagyot néztek az otthoniak, amikor betoppant! Hiszen már holtnak hitték. Kérdezősködtek, hol járt, merre járt. Váltig faggatták, mondja el már, hol volt olyan hosszú ideig.   A gyerek eleinte szabadkozott, nem szólt, de az emberek nem nyughattak, és egyre unszolták. A nagy unszolásra a gyerek végre is elmondta, hogy egy gödör fenekén, kígyók között lakott hét évig. A falubeliek addig nem nyugodtak, míg a fiú meg nem ígérte nekik, hogy elvezeti őket a gödörhöz, és megmutatja a kígyókirálynét.   A fiú felmászott egy bükkfára, a gödörtől számítva éppen a tizedikre, ott aztán nagyot füttyentett. Az első füttyentésre nem történt semmi, a másodikra sem, de amikor a harmadik fütty is elhangzott, megjelent a kígyókirályné, kidugta a gödörből gyémántkoronás fejét. Uccu, rátámadt a falu népe, meg is fogta. Szomorúan kiáltott oda a kígyó a fiúnak:   – Fiam, fiam, megesküdtél nekem, hogy nem fogsz elárulni, mégis elárultál!   A kígyókirályné arra kérte az embereket, hogy engedjék megfordulni. Megfordult, és menten kidöntött maga körül kilenc hatalmas bükkfát. Jó szerencse, hogy a fiú a tizedikre mászott, azt a kígyókirályné már nem érte el. Ha azt is kidönti, bizony halálnak halálával halt volna meg a gyerek. Azután a kígyókirályné, mint a nyíl, besiklott a magas fű közé, s egy szempillantás alatt nyoma veszett. Nem is látta az óta emberi szem.