Mátyás mellett élt a legmegbízhatóbb belső embere, aki nélkül a király soha nem ment messzire. Egyszer, valami rossz italú víztől Mátyás bizalmasa olyan kólikát kapott, csak halt meg. A földön fetrengve sanyargott. Utolja felé már a szemét sem tudta fölnyitni, a kaszás is ott haptákolt a háta mögött, amikor a szomorú hírt hallva egy kuruzsló jelentkezett, hogy á tudja a gyógyírt. Az ország legboldogabb emberének az ingét hozzák, adják rá, életben marad. A király kíséretének száz lovasa ezerfelé szaladt a boldog ember inge után. fölhajtottak ungot, berket, boldog embert nem találtak, olyat se, aki annak hazudta volna magát. Nagy orracsüngesztve hazafelé tartott a boldogemberinge-kereső küldöttség, amikor a szegedi kopárosokon át Buda felé ballagva hallják ám, hogy szépséges tilinkószó bukdácsol fülükhöz a homokbuckák ballangóival ver-sengve. A király küldöttsége csakis okosokból verbuválódik. Azt gondolták, aki pikuláz, az jókedvű, aki jókedvű, az a boldog. Odamennek, hát egy juhászlegény fújja a pikuláját. Kérdik tőle, boldog-e. A bojtár teketória nélkül válaszol: -Az vagyok tetőtől talpig! -Mi teszi a boldogságodat? -Szépen süt a nap, jókor járnak az esők, jó harapó mezők terülköznek, gyarapodnak a juhok, vastagszik bundájuk, bőven adják a tejet. A király futárai térdenállva kérték a boldog juhászlegény ingét, zacskószám kínálva érte a számolatlan aranyakat. Akkor a bojtár kigombolta mellén a kopottas szűrdolmányt, ami alól teste puszta bőre fehérlett elő. Így halálozott el a király legjobb embere, a boldog ember inge híján.