• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

A színében változó királyné

Részletek

Látogatás
10462
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Gyűjtötte
Benedek Elek
Könyv címe
Magyar mese-és mondavilág 3. kötet
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egyszer egy özvegy királyné, s annak egyetlenegy fia. Ennek a királynénak olyan csudálatos természete volt, hogy az arcának a színe a napnak minden órájában változott. Mikor aztán a fia akkorára nevekedett, hogy meg akart házasodni, azt mondotta neki: nem bánja, házasodjék, elvehet akármilyen szegény leányt, de csak úgy, ha annak is az arca színe minden órában változik. Hiszen jó nagy gondot adott ezzel a királyné a fiának. Ugyan hol talál ő olyan leányt, akinek az arca színe minden órában változik? De hát isten neki - gondolta magában a királyfi -, nyakába veszi a világot, addig megy, míg az anyja kedve szerint való leányt nem talál. Felkészülődik a királyfi, tizenkét szekeret színig megtöltet arannyal, ezüsttel, aztán maga mellé vett egy regement huszárt, s úgy indult világgá. Bejárták az egész országot, nem találtak olyan leányt, amilyent kerestek; elmentek idegen földre, jártak faluról falura, városról városra, de bizony nem találtak olyan leányt, akinek a színe minden órában változik. Egyszer csak elfogyott a tizenkét szekér pénz, s mit volt mit nem tenni, még a lovakat is eladták, úgy vergelődtek haza gyalogszerrel. Mondja otthon a királyfi: - Na, édesanyám, én több országot bejártam, de olyan leányt, amilyet te kívánsz, nem találtam. Próbáljak-e még egyszer szerencsét? - Bizony próbálj, fiam - mondta a királyné -, mert az én házamba nem hozol más leányt, csak olyant, kinek az arcszíne minden órában változik, mint az enyém. Mit tehetett a szegény királyfi, másodszor is nekikészülődött, vitt magával huszonnégy szekér aranyat s egy regement helyett két regement huszárt. Első ízben napnyugat felé jártak, most elindultak napkelet felé, mentek országról országra, de még hírből sem hallottak olyan leányt, amilyent az özvegy királyné kívánt. Egyszer azonban, amint mentek, mendegéltek, mi történt? Amint éppen egy temetőkert mellett mentek el, látják, hogy két ember kegyetlenül dorongol egy holttestet. Odamegy a királyfi, s kérdi az embereket: - Hát kendtek mért ütik azt a holtat? - Mért? Azért, mert amíg élt, minden embernél adósságot csinált, még a koldusnál is, s nem fizetett senkinek. - Hát majd kifizetem én - mondotta a királyfi -, csak ne üssék többet. Nagyot kacagtak az emberek. - Az ám, ha ki tudná fizetni! A királynak sincs annyi pénze, amennyi adósságot ez az ember csinált. S csakugyan, ahogy felszámolták az adósságát, még a huszonnégy szekér arany sem volt elég, eladták a két regement huszár lovait is: azzal telt ki nagy nehezen az adósság. Azután többet a halottat nem bántották, szépen egy gödörbe tették, elföldelték. No, hanem most mit csináljon a királyfi? Sem pénz, sem ló. Mit tehetett egyebet, visszaküldötte a huszárokat, egyes-egyedül maradott, s úgy indult tovább nagy búsan. Hanem mikor éppen a temetőkertből kilépett, utána szaladott egy öregember, s megállította. - Hallod-e, te királyfi, fogadj föl engem szolgának. - Hát én ugyan mire s mivel fogadjalak fel, szegény ember? Magam is szegény vagyok, mint a templom egere. - Csak fogadj fel - mondotta az öregember -, ne fizess semmit, azért én hűséges szolgád leszek. - Jól van, ha a szíved olyan igaz hajlandósággal van irántam, gyere velem. Mennek, mendegélnek együtt, s egyszerre csak elestelednek valahol a pusztaságon. Azt mondja az öregember: - Állj csak meg, királyfi, amott van egy elátkozott vár, ördögök laknak benne, de ne félj, mindjárt szállást csinálok én neked. Elszalad az öregember, bemegy az elátkozott várba, s az ördögöket szörnyen megijeszti, hogy csak húzódjanak egy szobába össze, s meg se mozduljanak, ha az életük kedves, mert egy világhíres vitéz jön ide éjjeli szállásra, aki nem fél sem embertől, sem ördögtől. Megijednek az ördögök, behúzódnak egy szobába, egész éjjel meg sem moccannak, a királyfi pedig szép csöndesen aludott reggelig, senki meg nem háborította nyugodalmában. Reggel, amikor fölébredtek, azt mondja az öregember: - Na, királyfi, most csak menj előre, én még egy szempillantásnyira itt maradok, lesz még egy-két szavam az ördögökkel. Elmegy a királyfi, az öregember ott maradt, benyit az ördögökhöz, s szól nekik: - Kijöhettek, elment a világhíres vitéz. Hej, hálálkodtak az ördögök az öregembernek, kínáltak neki mindent, kérdezték, hogy mivel hálálhatják meg szolgálatját. - Ne adjatok nekem semmi egyebet - mondotta az öregember -, csak egy látatlan köpenyeget. Adtak jó szívvel, hogyne adtak volna! Minden ördögnek volt egy ilyen látatlan köpenyege, nem egy, de kettő. Az öregember egyszeriben magára kanyarította a látatlan köpenyeget, szaladott a királyfi után, s köszöntötte: - Adj' Isten jó reggelt, királyfi! Ámult-bámult a királyfi, nézett mindenfelé, nem látott senkit. - Ugye nem látsz? - kérdezte az öregember. - No, mindjárt megmutatom magamat. Azzal lerántotta magáról a köpenyeget, ott állott a királyfi előtt a maga valóságában. - Na, látod-e, királyfi, ezért a köpenyegért voltam én az ördögöknél. Most már ne félj, mehetünk akármerre. Továbbmennek, mendegélnek, egyszer csak egy városba érnek. Mikor a város kapuján bemennek, megszólal az öregember: - Te még egy szót sem szóltál nekem, királyfi, de azért én jól tudom, hogy miben jársz. Ebben a városban lakik az a leány, aki neked való. Ennek a leánynak király az apja, de az ördögöknek minden mesterségét eltanulta, azért majd mindenféle próbára tesz téged, de te ne félj, csak bízd rám magadat. Fölmegy a királyfi a palotába, s hát éppen ott találja a királykisasszonyt is, aki olyan szép volt, mint a ragyogó csillag. A királyfi nem sokat hímezett-hámozott, elmondta nagy bátran, hogy mit akar. - Jól van, fiam - mondotta a király -, csak három próbát kell elvégezned, s tied a leányom. De azt is megmondom, hogy ha annak a három próbának nem lész az embere, karóba kerül a fejed. Itt van, ni, látod-e, egy pár aranypapucs, ezt én elküldöm oda, ahová. Ha megtalálod: visszahozod, ha nem találod: a te bajod. Kimegy a királyfi, szól az öregembernek. De még alig is szólhatott, az öregember magára kanyarította a látatlan köpenyeget, s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Közbe legyen mondva, az ördöngös király hét ördögnek adta által az aranypapucsot, s megparancsolta keményen, hogy vigyék a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjére, annak a közepén van elásva egy vasláda, tegyék abba a papucsot. Hanem az öregember a látatlan köpenyegben mindenütt a nyomukban volt, repült, mint a sebes szélvész, s amint az ördögök a ládába tették az aranypapucsot, úgy mindjárt látatlanul ki is vette, s mire az ördögök hazakerültek, ő már oda is adta a papucsot a királyfinak. - Eredj, királyfi, vidd fel a királynak. De bezzeg a szeme-szája tátva maradt az ördöngös királynak, csóválgatta a fejét, s dörmögött magában: - Ebadta fattya, ezer ördög lakik benne! Másodízben két aranykést küldött el a király, de ezt már nem a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjére, hanem a hármas üveghegy túlsó felére, oda szúratta be a kést a hegynek a lábához. Még vissza sem kerültek az ördögök, vitte a kést a királynak. Harmadízben egy aranygyűrűt küldött, hogy azt vigyék a Vörös-tengerbe, s ottan dobják egy cethalnak a szájába. Vihették, dobhatták, le sem csúszhatott a cethal torkán a gyűrű, az öregember a látatlan köpenyegben visszakapta, s vitte a sebes szélnél is sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben vissza a királyfinak. - No - mondotta a király, mikor a királyfi átaladta a gyűrűt is -, azt hittem, hogy én tudom a legtöbb ördöngösséget a világon, s lám, te többet tudsz, mint én. Tied a leányom, vigyed a hazádba. Egyszeriben megesküsznek, nagy lakodalmat csapnak, lakodalom után hintóba ülnek, felül az öregember is a bakra, úgy mennek hazafelé. Hanem mikor a temetőhöz érnének, csak leszökik az öregember a bakról, megragadja a királyfi feleségét, s mondja: - No, királyfi, ezt az asszonyt ketten szereztük, engem illet a fele! Nézz csak ide, mindjárt kettészakítom. Megijed szörnyen a királyfi, eláll a szava, s mire szólhatott volna, az öregember már ketté is szakította a királynét. Amint kettészakította, kiugrott a testéből egy béka s egy kígyó. Aztán ismét szépen összeragasztotta. S ím, halljatok csudát, olyan szép lett a királyné, ezerszerte szebb, mint annak előtte. - Látod-e, királyfi - mondotta az öregember -, ilyen asszonyt kívánt tőled a te anyád, ennek a színe minden órában változik. Azért cselekedtem veled ezt a jót, mert te is nagy jót cselekedtél velem. Én vagyok az, akinek a holttestét a temetőben ütötték, verték; akinek nálad nélkül sohasem lett volna csöndes nyugodalma. Áldjon meg az Isten! Azzal az öregember belépett a temetőkertbe, eltűnt a fejfák között. De még csak most örült igazán a királyfi, s hát még a királyné, mikor megjött a fia, s meglátta a menyét, akinek az arca éppen olyan volt, mint az övé: változott a színe a nap minden órájában. Bezzeg csaptak hetedhét országra szóló vendégséget, hét nap s hét éjjel szólott a muzsika, még a sánták is táncra kerekedtek. Így volt, vége volt, mese volt.
Értékelés
★★★★½
23 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák