Egy embernek vót két fia. Az egyiket Istvánnak híták, a másikat Jánosnak. János olyan erős vót, hogy Istvánt úgy verte a földhöz, ahogy ő akarta, pedig Istvánod hát évvel küssebb vót. Hát egyszer osztán neki fogott az apjik, s bérekesztette Jánost az istállóba, s hogy ne adjon enni annyit, hogy jól lakjon, s gyengüljön le, hogy István bírja le. De vót egy táltos ökör, s aszongya neki: - Na, jere János, húzd ki a szarvamat, van nekem ott étel, ital, ami neked kell. Egyel s igyál, én táplállak tégedet, aszongya -, hogy te ne fogyj ki az erdőből. Ott tartották jó sokáig, mikor kieresztették, akkor már Jánkér, János, megint legyőzte Istvánt. Hát akkor az apja, annak a tiszteletire, hogy az olyan erős, hogy még az istállóba sem gyengült le, levágassa – gondolta – az ökröt, s csap egy vendégséget. De az ökör táltos vót, megmondta neki hogy: - Ingem le akarnak vágatni, de te vezess ki engem, vezess el a ganyécsomóhoz, mondjad, hogy utoljára a kis ökrömet meg akarom jártatni. Pattanj föl a hátamra, s elviszlek én téged ez erdőbe, én tartlak - aszongya- addig, ameddig csak éppen kell, csak én es maradjak meg élve. Úgy is tett. Le akarták vágatni az ökröt, s ő az ökröt kivezette, s azt mondja az apjának, hogy: - Engedje meg, hogy vezetgessem meg az udvaron. Kivezette a ganyé mellé, felpattant reá, s úgy elhaladtak ki az erdőbe, mint a szél. Az ökör táplálta, jó erős fiú lett, legény lett belőle, jó kemény legény. Valami emberek szekérrel valami vasat vitettek ki hágóra, vót ott acél, vas mindenféle. Két lóval, s a lovak nem bírták, verték ott a lovakat minden, s odamegyen, s aszongya: - Fogják ki a lovakat, én egyedül a szekeret kihúzom a hegyre, vasastól, de mit adnak? Azt mondja: - Vasból amennyi kell, vagy acél ami kell, azt. Kifogatta a lovakat, megfogta a szekeret, kihúzta, mikor kiért vele, akkor elkezdtek köntörfalazni, hogy nem adnak semmit. Megharagudt és az egész vasat elvette. Elvitte bé egy kovácshoz, a vasat odaadta a kovácsnak, s az acélból csináltatott magának egy kardot. Tiszta egyös-egyedül elindult az erdőn keresztül, s egy helyt lássa, hogy egy kicsike emberke, de akkorácska vót, hogy kicsike, felmász a fára s megfogja a fának a hegyit, lehúzza, s odaköti a tövihez. Ahogy ment ott el, a karddal elcsapta. Felharagszik, s aszongya, hogy: - Ne vagdald el, én nem azért kötözöm le, úgy ütlek a földhöz - aszongya - hogy a nyakad kitörik. S aszongya: - Gyere ide, küzdjünk meg, de amelyik a másikat legyőzi, az amelyik le lesz győzve, az örökös szolgála lesz a másiknak. Megküzdöttek, úgy vágta a földhöz Fahargasztót, hogy hatalmasan. Na aszongya: - Te nekem most a szolgám leszel! Lett a szolgája. Megyen tovább, s hát egy helyt egy másik morzsolja a követ. Akkora követ, akkora csomókat morzsolt, hogy nagyot. Úgy megőrölte kézzel a követ, mint a malom a gabonát, tiszta lisztté lett. Aszongya..., a karddal odacsapott, palta széjjel, s aszongya: - Ne pald széjjel, nem azért morzsolom össze, mer a földhöz ütlek! S aszongya: - Gyere, küzdjünk meg! - Ha te leszel az erősebb, akkor én szolgád leszek, s ha pedig én leszek az erősebb, te leszel az én szolgám. Megküzdenek, azt is a földhöz üti, lett két szolgája. Megyen tovább, s hát egy úgy dagassza a vasat, mint egy asszony a tésztát. Aszongya neki: - Miért gyúrod itt ezt a vasat? - aszongya, ott elkezdnek vitatkozni, s aszongya hogy: - Én tégedet is úgy meggyúrlak, mint ezt a vasat, - S aszongya: - Na gyere, küzdjünk meg!  Ha te leszel az erősebb, én szolgád leszek, s ha én leszek az erősebb, te leszel a szolgám. Azt is legyőzte, há lett három szolgája. Mentek, mentek négyen. Elmentek, s egy helyt egy városkába beléérnek, aszt mondják nekik, hogy a királynak elvesztek a leányai, s kihirdette, hogy aki megkeresi, vagy megkapja őket, feleségül adja azoknak. Ezek elmentek, s jelentkeztek, hogy ők megkeresik a királynak a leányait. No, a király aztán fel is pakolta őket, mindenféle jócskával, ökröket, mindent, élelmet adott nekik, hogy menjenek keressék.  Ezek mentek, keresztül mindenütt, hegyeken, völgyeken, s egy helyt egy nagyerdőbe mentek bé. Az erdőbe bémentek, otthagyták Fahargasztót, hogy főzzön nekik ebédet, ők mennek keresni.  Fahargasztó főzte az ebédet, s amikor megfőtt volna, akkor egy kicsike ember, de az ember lehetett csak egy sing, s a szakálla hét sing volt. Kicsi emberke odament, s aszongya: - Adj egy kicsi ételt! - Én hogy adnék – aszongya -, jönnek haza – aszongya -, a gazdámék, s kell nekik. Nem, neked főztem. - Adj egy kicsit - azt mondja-, mer ha nem, mind megeszem! Elkezdnek küzdeni, s lenyomja az a kicsike ember Fahorgasztót. Az ételt mind megette, úgyhogy amikorra hazajöttek, mást kellett főzzön. Elmondta, elmondta nekik, hogy milyen, milyen emberrel találkozott ő. Másnapra otthagyták Kőmorzsolót, ezek mentek keresni. Másnap is eléáll a kicsi ember, mikor az étel megfőtt volna, a hús megfőtt. Aszongya: - Adj egy kicsi ételt, mert ha nem, mind megeszem! - Dehogy adok - aszongya -, gazdámék jönnek, s kell nekik. Azt is lenyomta, s megette. Aszongya: -.A Hétszínyű Koponyányi Monyok vagyok. Azt is lenyomta, megette az ételt, mikor hazajöttek mást kellett főzzenek. Harmadik nap otthagyták Vasgyúrót. Szintén vasgyúró így járt vele. Negyedik napra azt mondja Ökörfejű Jánkér: - Na most ük mentek el hárman, én maradok itthon, de én megmutatom - aszongya, hogy - az ételt – aszongya -, nem eszi meg ez a kicsike ember, én ügyelek reá. Meg is főzi az ételt, s elé is jő, aszongya, hogy: - Adj egy kicsi ételt, mer ha nem mind megeszem. Aszongya, hogy: - Küzdjünk meg, ha lebírsz, egyed, de ha le nem bírsz – aszongya - akkor abból nem eszel. Megküzdöttek, de nem bírta le, Ökörfelű Jánkért. Jánkér a szakállánál fogva megfogta, s elment, s egy  nagy Fenyőfához – nézte, hogy melyik a legnagyobb - kezit k keresztülütte rajta, s a szakállát  beléhúzta, hézzákötözte a fához. Hazajönnek, s aszongya: - No lássátok-e, most nem ette meg, s nem eszi meg, mer én megköttem, gyertek, nézzétek meg, hogy én megköttem a fához. Mennek, s hát a fát kihúzta tőből, s elvitte. A szakállát nem tudta leoldani, újrabogozta ott a másik, de elvitte a fát mindenestül. Mentek a nyomán, mentek, s egy helyt hát a föld alá le egy nagy lik van. Na, aszongya Ökörfejű Jánkér: - Fogadjuk le - aszongya -, hogy a királykisasszonyok oda le vannak a föld alatt. Gyorsan kötelet – mentek a királyhoz - s kötelet rendeltek, hogy ők leereszkednek oda, s megkeresik. Aszongya a szolgáinak, hogy: - Én lemegyek, tük, itt maradtok, én pedig – aszongya – megkeresem oda le a leányokat, s amikor – aszongya – a kötelet megrángatom, akkor húzzatok fel, mert biztosak lehettek, hogy valamelyiket megkaptam, s felkötöm reá, a kötél másik végére. Egyszer oszt megyen, s meg is kapta a legnagyobbat. Egy sárkán vitte vót el, a sárkánt elpusztította. Ökörfejű sárkán vót, a sárkánt elpusztította, a leányt maga mellé vette. Nem ment vissza a kötél felé, hanem ment, hogy keresse meg a másikokat is. Megyen s megtalálta a másikot is. Annak már hétfejű sárkán volt az ura, azt is elpusztította.  Akkor azt is maga mellé vette. Meg volt a két lány, ment megkapta a harmadikat is. Azt is elpusztította, annak már kilencfejű sárkán volt az ura. Akkor ő visszament a kötelhez, megrángatta a kötelet, a legnagyobbat felkötte a kötelre. Megrángatta a kötelet, fölhúzták. Meg volt az egyik. Visszaeresztették a kötelet, odakötte a másikat felrángatták, megrángatta, felhúzták azt is, akkor odakötte a harmadikat is. Felhúzták. Akkor keresett egy akkora nehez követ, mint gondolta, hogy éppen annyi súlya van, mint neki. Föltette a követ, félreállott, megnézte, lám milyen igazságosak, felhúzzák a követ vagy nem. Félig felhúzták a követ, s akkor elcsapták a kötelet, mindenestül leesett a kötel. Lent maradt a föld alatt, az alvilágba. Most már elgondolta, hogy ő itt mi tevő is legyen, hogy tudjon ő onnat felmenni. Egy helyt látta, hogy van egy nagy fészek a fán, s egy nagy kígyó felmászott a fára, egy nagy sasnak azon voltak a fiai. Nem tudta a fiait soha növelni föl, az a kígyó mindig ette meg. Ő gyorsan derekon kettévágta a kígyót, ahogy fel volt mászva oda, s kivégezte. A sas érkezik haza, lássa, hogy a fiai megvannak, azt is lássa, hogy Jánkér ott van a fa alatt, s a kígyót elpusztította. - No – aszongya -, most – aszongya – mit kérsz tőlem, hogy megmentetted a fiaimat? - Én azt – aszongya -, ha tudnál, engem fel kéne vigyél a felső világba. - Hát - aszongya -, jó darabot kell menjünk, én fel tudlak vinni, de hajts föl - aszongya - bár tíz darab juhot a hátamra, s tégy fel egy hordó vizet, egy kád vizet. S amikor látod, hogy a torkom kigyúlt, akkor egy juhot márts meg, s vesd be a torkomba, mer ha nem, nem érünk fel - aszonta. Jó, Meg is csinálta, felhajtotta a hátára a juhokot, egy kád vizet felvitt, feltette s mentek, hát egyszer lángol a torka. Egy juhot megmártott, bédobta a torkába ahogy mentek, de csak tíz darabot hajtott vót fel. S mikor a tízedik is elfogyott, újra kigyúlt a torka. Mit vót mit nem csináljon, levágta az egyik lábát, s bévette a torkába. Felérnek. Aszongya: - Na, utoljára milyen húst adtál - aszongya -, az a legjobb vót. Aszongya: - A lábamat vágtam le, s azt adtam neked. - No - aszongya -, én visszaadom a lábodat. Egyet bökkedet, s a lábát kivette, s odatette, s meggyógyította, s ment tovább. Ment akkor a királyhoz, lakása felé. Amikor odaért, hát folyik a lakodalom, a három szolgája a három lányt elvette. De a legküssebb úgy sírt, semmiképpen nem akart a felesége lenni.  Amikor osztán ez odaérkezett, meglátták, mind a hárman elestek. - Most - aszongya - a gazdánk megérkezett, mi lesz velünk? Aszt mondta nekik: - No, hitvány szolgák, megengedtétek volna, hogy ott pusztuljak, visszavertetek volna. Nem pusztultam el, én is ki tudtam jönni, de most én kibánok veletek, a hűségetekért. Akkor azonnal félbemaradt azokkal a lakodalom. A legküssebb leány lett az övé, Jánkéré. A másikokat pedig kivégezte, a szolgáit, azt mondta: - Hűtlenek voltatok hézzám. Kivégezte.  A kicsike, küssebb leánnyal éltek éldegéltek, s még most is élnek ha meg nem haltak.