A pelikánmadár 2

Részletek

Látogatás
7378
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Gyűjtötte
Benedek Elek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 3. kötet
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy öreg király. Ennek a királynak az egyik szeme mindig sírt, a másik meg nevetett. Csudálkoztak a népek, hogy ugyan mért nem nevet a királynak mind a két szeme, hiszen olyan szépséges szép leánya van, amilyen nem volt több kerek e földön: mi búja-baja lehet, hiszen ahány valamirevaló királyfi volt a világon, mind megfordult az udvarában, epekedett a királykisasszonyért, válogathatott bennök. De csodálkozott ezen a királykisasszony is, s egyszer aztán megkérdezte az apját: - Édesapám, mi az oka, hogy az egyik szeme mindig sír, s a másik meg nevet? Mondotta a király: - Sokan kérdezték ezt, édes leányom, de még senkinek meg nem mondtam, minek mondtam volna, úgyis tudom, hogy hiába mondanám. - Ó, lelkem, apám, mondja meg nekem, legalább segítek búsulni! Addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy megmondotta az öreg király: - Azért sír az egyik szemem, mert volt nekem ifjúkoromban egy szépen zengő pelikánmadaram, ha annak az énekét hallottam, elfeledtem minden búmat-bajomat. Ezt a madarat valaki ellopta, s ámbátor bejártam utána az egész világot, meg nem találtam. Azóta sír az egyik szemem. A másik azért nevet, mert világjáró utamban sok szép leányt láttam, de hozzád hasonlatos szépet nem! Azt mondta erre a királykisasszony: - Bizony, ha nem látott, édes apámuram, nem is megyek addig férjhez, míg a pelikánmadár elé nem kerül! Amely királyfi azt akarja, hogy a felesége legyek, induljon a pelikánmadár után, s anélkül ne is kerüljön a szemem elé. Eleget mondta az öreg király, hogy az hiábavaló kívánság, meg se próbálja, mert vénleány marad: a királykisasszony kihirdette ország-világ előtt, hogy annak lesz a felesége, ki a szépen zengő pelikánmadarat visszahozza. Bezzeg elindultak százan is, de indulhattak ezerén is, egy-két országot bejártak, azzal megfordultak, mert hírét-nyomát sem találták a pelikánmadárnak. - Látod, lányom, látod - mondotta a király -, hiábavaló a kívánságod! Bizony mondom, hogy vénleány maradsz. De beszélhetett neki, azt mondta a királykisasszony: - Akár hiábavaló, akár nem, amit fogadtam, amellett maradok. De már erre az öreg királynak mind a két szeme sírni kezdett. Hej, mért is szólt a leányának a pelikánmadárról! Hanem hogy szavamat s mondásomat össze ne zavarjam, volt a király udvarában egy kicsi nemeslegény, s ez, hogy látta s hallotta, mi nagy szomorúság van a palotában, mit gondolt, mit nem, hamuban sült pogácsát süttetett a szakácsnéval, s azzal azt sem mondta senkinek, hová, merre, csak elindult torony irányába. Kimegy a városból, megy, mendegél az úton egy darabig, aztán letér az útról, nekivág az erdőnek, s hát amint a szélire ér, elejibe áll egy öreg koldus, s kenyeret kér tőle Isten nevében. - Jó szívvel - mondta a kicsi nemeslegény, s benyúlt a kebelébe, kivette onnan a hamuban sült pogácsát, s felét a koldusnak adta. - No, te kicsi nemeslegény - mondotta az öreg koldus -, adj hálát az Istennek, hogy nem sajnáltad tőlem a pogácsát. Tudom én, mi útra indultál. Sok királyfi vágtatott el itt aranyszőrű paripán, kértem is mindeniktől Isten nevében, de rám sem hallgattak, nagy büszkén továbbvágtattak. No de vissza is jöttek szégyenszemre a pelikánmadár nélkül. Hát jótétel helyébe jót várj, fiam! Hallgass ide! Az a pelikánmadár túl van az Óperenciás-tengeren, s ha három ember életét összetennéd, még akkor sem érnél oda gyalogszerrel, de még lóval sem, akármilyennel. Olyan ló kell oda, amelyik sárkánytejet szopott. Eredj keresztül ezen az erdőn, aztán menj tovább, még egy erdőn keresztül, annak a szélén lakik egy vén boszorkány, állj be hozzá szolgálatba. Három nap az esztendő, de még ember fia ki nem töltötte azt a három napot, mert két lovat kell őrizni, s az a két ló a boszorkány két leánya. Egyszer a föld alá, másszor a tenger alá bújik ez a két ló, de még a fellegekbe is, s csak akkor kerülnek haza, mikor a három nap kitelt. Azám, csakhogy akkor már jöhetnek, mert a vén boszorkány karóba húzatja a fejedet. No de ne búsulj te, fiam! Nesze, adok egy sípot. Ennek a sípnak három lika van. Ha az elsőt megfuvintod, eléjő a szúnyogok királya; ha a másodikat, a halaké; ha a harmadikat, az egerek királya. Ezek elékerítik a lovakat, akárhová bújnak. Mikor az esztendő kitelik, a vén boszorkány ajánl neked minden szépet, drágát, de te ne láss, ne hallj, akármit mutat, akármit beszél, csak kérd azt a csikót, mely a gané dombon kétölnyire el vagyon ásva, s amely félig el is vagyon rothadva. Ezt a csikót ásd ki, vedd a nyakad közé, s vigyed, meg se állj, míg a falu hídjához nem érsz, ott állj be a híd alá, mosd meg jól a csikót. A többi a te dolgod. Megköszöni a kicsi nemeslegény a sípot s a jó tanácsot, elbúcsúzik az öregembertől, s mire esteledett, alkonyodott, keresztülment a két erdőn, ment egyenest a vén boszorkányhoz. Köszön illendőképpen, a boszorkány fogadja, leülteti. - Mi jóban jársz, fiam? - Szolgálatot keresek, öreganyám. - Jól van, fiam, szerencsés órában jöttél. Nálam három nap az esztendő, s csak két lovat kell őröznöd. De úgy őrözd, hogy ha elveszíted, karóba kerül a fejed. - Nem bánom én, öreganyám, csak adja kezemre a lovakat! "Hiszen csak várj - mormogott magában a vén boszorkány -, majd megbánod!" Asztalhoz ültette a legényt, adott neki jó vacsorát, bort is elegendőt, de a borba álomitalt csepegtetett. Vacsora után kimentek az istállóba, ott a legénynek kezére adta a lovakat, de ugyancsak lelkére kötötte, hogy a selyemrétre menjen velök, s reggelre jöjjön haza. A kicsi nemeslegény hamarosan felkantározta a lovakat, az egyikre felült, s úgy ment ki a selyemrétre. Ott eleresztette, s leheveredett a puha selyemfűbe, el is aludt mindjárt. A nap a hasára sütött, akkor ébredt fel. Dörzsöli a szemét, néz erre-arra, mindenfelé, de nézhetett, híre-nyoma sem volt a lovaknak. No, ha nem, belefújt a síp első likába, s hát abban a pillanatban ott termett a szúnyogok királya. - Mit parancsolsz, édes gazdám? - Azt, hogy keresd meg a lovaimat! - Hiszen ha a levegőben vannak, ne félj, visszahozom! Azzal a szúnyogok királya elrepült, összecsődítette mind, ami szúnyog volt a világon, s hát egy óra sem telt belé, leszáll a selyemrétre két griffmadár. A kicsi nemeslegény a kantárral fejbe vágta a griffmadarakat, s azok abban a pillanatban lóvá változtak. Egyszeriben felkantározta őket, s hazavágtatott velük, hogy csakúgy szakadt le a hab róluk. Isolygott-pisolygott a vén boszorkány, amikor meglátta a legényt, dicsérte is erősen, étellel-itallal jól megtraktálta, de míg a legény evett-ivott, kiment az istállóba, s lapátnyéllel úgy eldögönyözte a lovakat, hogy elterültek a hídláson. Estig nem kellett a rétre menni, akkor megint jó vacsorát adott a vén boszorkány a legénynek, de most már annyi álomitalt cseppentett a borába, hogy még ki sem ért a rétre, lefordult a ló hátáról, s reggelig aludt, mint a fekete föld. Bezzeg hogy: volt ló, nincs ló! De ezen nem búsult a legény, belefújt a síp második likába, s csak ott termett előtte a halak királya. Mondja a legény, hogy mi a baj. - Ne búsulj, ha az én országomba tévedtek, elékerítem! - mondotta a halak királya. S hát csakugyan egy óra sem telt belé, egy nagy csukát vetettek ki a selyemrétre. Ennek a csukának a hasát a halak királya felhasította a kardhallal, s ím, két aranyhalacska fordult ki belőle. Ezt a két aranyhalacskát meglegyintette a legény a kantárral, s lóvá változott mind a kettő. Hazavágtat a legény, isolyog-pisolyog a boszorkány, dicséri, de úgy, hogy majd lesuvad a legény arcáról a bőr a nagy dicsérettől, hanem míg a legény délebédelt, kiment a boszorkány az istállóba, s addig verte a lovakat, míg a hídláson el nem nyúltak. Harmadik este még több álomitalt vegyített a legény borába, s hogy jobban aludjék, még három bagolytollal töltött párnát is adott neki. Hiszen nem kellett a párna, elaludott anélkül is, dél volt, mire felébredt. A legény nem is kereste a lovakat, belefújt a síp harmadik likába, s egyszeriben ott volt az egerek királya. - Mit parancsolsz, kedves gazdám? Mondja, mit. - Ne félj, ha a föld alatt vannak, előkerítem én. Nosza, nekiindultak az egerek, felkajtattak minden zugot, likat a föld alatt, s hát, mire a legény az álmot kitörülte a szeméből, hoznak elejbe két patkányt. Meglegyinti a kantárral, s egyszeriben lóvá változtak. - No, fiam - mondotta a vén boszorkány, mikor a legény hazament a lovakkal -, ilyen szolgám még nem volt, mint te. Becsületesen kitöltötted az esztendőt, de nem is maradok adósod. Nesze, itt van három kulcs. Egy a pincébe nyit, ott káddal áll arany, ezüst: végy, amennyit elbírsz. Egy a ruháskamarámba nyit. Vannak ott drágábbnál drágább aranyos, gyémántos ruhák, elveheted a legszebbet. A harmadik kulcs az istállóm kulcsa, ott válaszd azt az aranyszőrű paripát, amelyik csak szemednek, szívednek tetszik. Mondotta a legény: - Nem kell nekem, öreganyám, sem a pénze, sem a ruhája, sem az aranyszőrű paripája. Kell nekem az a csikó, amelyik a gané dombban el vagyon ásva. - Hej, fiam, fiam, ördöggel cimborálsz te - mondotta a boszorkány -, meglásd, hogy rossz végre jutsz! - Nem bánom én, öreganyám, akármi végre jutok, de énnekem az a csikó kell. Eleget mesterkedett a boszorkány, hogy kibeszélje a legényt a szándékából, de annak ugyan beszélhetett. Mit volt mit nem tenni, adott a legénynek aranyásót, s ezzel ásni kezdett a kicsi nemeslegény, ásott hét nap s hét éjjel szakadatlan: akkor akadt a csikóra. Megfogta a lábánál fogvást, szép gyöngén kihúzta, a vállára emelte, s úgy vitte a híd alá, s ott megmosta. Akkor kivezette a híd alól, s hát, uramteremtőm, színarany volt a csikó szőre, ragyogott, mint a Nap. Kantár is volt a fejében, gyémántszeges kantár, nyereg is a hátán, aranyos, ezüstös. - No, édes gazdám - szólalt meg a csikó -, ülj rám, hadd lám, hogy rám termettél-e?! Felpattan a legény a csikóra, az meg egyet ugrik, kettőt szökik, s fent volt a fellegek közt: onnét ugrott a Holdba, a Holdból a Napba, a Napból a Fiastyúkba, abból meg le a hídra, s a kicsi nemeslegény úgy ült rajta, mintha oda szegezték volna, meg sem tántorodott. - Jól van, édes gazdám, most már mehetünk. Elviszlek az Óperenciás-tenger partjára, tovább nem, ott leteszlek. A tenger partján van innen is, túl is egy fa. Ez a két fa minden esztendőben kétszer összehajlik, tavasz elején s nyár végén: akkor átsétálhatsz rajta az Óperenciás-tenger túlsó partjára. Onnét gyalogszerrel mégy tovább, s minden házhoz beszólsz, minden embertől, akivel találkozol, kérdezősködöl, mert tudd meg, hogy "száján az ember messze elmehet", s "többet ér egy kérdezem, száz keresemnél"! Hanem ha szükséged lesz rám, csak fuvints bele a sípodnak mind a három likába, ott leszek mindjárt. Ahogy ezt mondotta a táltos csikó, mindjárt fel is szállott a levegőégbe, vitte a kicsi nemeslegényt erdők-mezők, tengerek felett, hét nap s hét éjjel folyton szállott, gondolatnál is sebesebben, akkor ért az Óperenciás-tenger partjára, ottan leereszkedett a térdig érő selyemfűbe. - Itt vagyunk, kicsi gazdám. Vedd ki a szájamból a zablát, te meg indulj, nézd, éppen most hajlik össze az a két fa! Hopp, a kicsi nemeslegény egy szempillantásra felmászott a fára, s futott, mint a gondolat, keresztül az összehajlott ágakon. Addig futott, míg a tenger túlsó partjára nem ért. Na, éppen jókor, mert, ahogy a földre ugrott, elvált a két fa egymástól. Elindult a kicsi nemeslegény egymagában, ment, mendegélt, aranyerdőbe ért, de meg sem állott, míg az erdőn át nem ment. Az erdő túlsó szélén volt egy kis ház, abban lakott egy százesztendős asszony, bement hozzá. - Adjon isten jó estét, öreganyám! - Adjon isten, fiam! Hát te mi jóban jársz? - Én a szépen zengő pelikánmadarat keresem, ha megtalálnám. Hallotta-e hírét, öreganyám? - Hallani hallottam a hírét, de sohasem láttam, pedig én is szeretném hallani a hangját, mert azt mondják, hogy aki hallja, megfiatalodik. Eredj, fiam, az anyámhoz, az ott lakik az ezüsterdő mellett, az talán többet tud róla. Útba igazgatja az öregasszony a kicsi nemeslegényt, megy ez az ezüsterdőbe, ezüsterdőn túl az öregasszony anyjához, kérdi ezt is, hallotta-e hírét a pelikánmadárnak. - Hallottam, fiam, s azt is hallottam, hogy a jezsoviták templomában vagyon, de jobb, ha visszafordulsz, mert éjjel-nappal istrázsálják a jezsoviták, s ha a világ minden kincsét ígérnéd nekik, úgy sem adnák neked. Eredj különben az anyámhoz, az többet tud, mint én. Eligazítja a legényt a rézerdőbe, annak a túlsó szélén lakott a mindentudó öregasszony. - Adjon isten jó napot, öreganyám! - Hozott isten, fiam! A pelikánmadarat keresed, ugye? - Azt, öreganyám, azt. - Azt mondta a leányom, hogy a jezsoviták templomában van, ugye? Ott volt biz az a mai szent napig, de onnét ma reggel, míg a templomot seperték, elrepült, s meg sem találják, míg hozzám nem jönnek tanácsért. Mondta a legény: - Lelkem, öreganyám, mutasson nekem utat, mert az a pelikánmadár az én országombeli királyé, akinek az egyik szeme mindig sír a madár után. - Tudom, fiam, tudom, én meg is mutatom neked az utat, csak embere légy. Hallgass ide! A pelikánmadár a vaserdőbe repült. A vaserdőben van egy akkora fa, hogy a felső ága az eget veri. Ennek az ágnak a kettős ága, az ikre közé akadt a pelikánmadár, ott vergelődik, kínlódik, de hiába, nem tud kiszabadulni. Ha volna olyan ember, aki még a mai áldott szent napon fel tudna mászni arra a fára, kiszabadíthatná a madarat, de már azt nem hiszem. Hej, megszomorodott a legény, a könnye is kicsordult. Gondolt ide, gondolt oda, mit tudjon csinálni, merre facsarodjék. De bezzeg felvidult egyszerre! Eléveszi a sípját, belefuvint a három likba, s hát csak zúgni-búgni kezd a levegőég, nagy szél kerekedik, s ím, abban a pillanatban elejbe toppan a táltos csikó. - Mi baj, édes gazdám? Mondja a legény, hogy mi. - Ülj a hátamra, fogódzkodj a sörényembe jól! Ne nézz se jobbra, se balra, csak felfelé! Mikor a fejem az eget éri, hirtelen fogd meg azt a két ágat, húzd kétfelé, s abban a minutában fogd meg a madarat is, dugd a kebeledbe! Na, úgy is tesz a legény, ahogy a táltos csikó mondja. Felszállanak a levegőégbe, hipp-hopp! Be a vaserdőbe, vaserdőben az égig érő fa mellett szállnak felébb, felébb, mint a gondolat, s egyszerre csak: kopp! Nagyot koppan a táltos csikó feje. De a legény sem tátotta el a száját, egy, kettő! Kebelében volt a szépen zengő madár. Ott bizony, de ahogy ott volt, elkezdett énekelni, s halljatok csudát! Ég-föld zengett az énekétől. Mondta a táltos: - Fogóddz belém jól, édes gazdám, különben lefordulsz rólam! No, ezt jó, hogy mondta, mert a kicsi nemeslegény szemét-száját eltátotta a madár énekén. S amerre elszállottak a levegőégben, lent a földön, aki öreg ember hallotta az éneket, az mind megfiatalodott. Olyan szép fiatal leány lett abból a három öregasszonyból is, aki a kicsi nemeslegényt útbaigazgatta, hogy csupa csuda. Egy hét, kettő nem telt belé, hazaért a kicsi nemeslegény, s amint ment végig a városon, kiveszi kebeléből a pelikánmadarat, biztatja: - Énekelj, énekelj, szépen zengő pelikánmadár! De bezzeg egyszerre kicsődült az utcára minden ember, ki a király is, ahogy a pelikán elkezdett énekelni, s hát - volt öreg király, nincs öreg király, úgy megfiatalodott, hogy testvére lehetett volna a leányának. Hiszen lett becsületje a kicsi nemeslegénynek. A király egyszeriben neki adta fele országát s fele országa mellé a leányát. Holnap legyen a szépen zengő pelikánmadár a vendégetek!
Értékelés
★★★★★
5 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák