Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, a hármas üveghegyen is túl, volt egy fiatal király s annak szép felesége. Még esztendős házasok sem voltak, a királynak háborúba kellett mennie, s amíg idegen országban hadakoztak, a feleségét két aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten: fiú volt az egyik, leány a másik. Haj de a királyné meg sem pillanthatta szívéről szakadt drága gyermekeit, mert az a vén banya, ki a királyt is dajkálta gyermekkorában, ellopta az aranyhajú gyermekeket, a helyükre két kopókölyket tett, a gyermekeket meg ládába zárta, s a ládát a tengerbe dobta. Mondjam, ne mondjam, hogy mért tette ezt a vén banya? Azért tette, mert szerette volna, ha a király az ő leányát veszi feleségül. No, ez úgy is lett, mert a király, ahogy hazajött a háborúból, a királynét bivalybőrbe varratta, a templom előtt derékig földbe ásatta, s szörnyű haragjában megparancsolta a népeknek, hogy mikor a templomba mennek, köpdössék le a királynét, mert, hogy őt oly erősen meggyalázta azzal a két kopókölyökkel, s a vén banya leányát feleségül vette. Hiszen jól van, majd csak kisüt az igazság fényes napja, hadd lám, mi történt az aranyhajú gyermekekkel. Hát a láda csak úszott, úszott csöndesen, hol lemerült, hol fölmerült, mígnem beleakadt egy vén halász hálójába. Hazaviszi a halász a ládát, felnyitják a feleségével, bezzeg örültek, mikor meglátták az aranyhajú gyermekeket! A halásznak nem volt gyermeke, csak akkora sem, mint egy ütés tapló, örültek hát erősen, hogy a jó Isten rájuk tekintett, édes gyermekükként ápolták, dajkálták az aranyhajú gyermekeket, s mikor akkorára nevekedtek, iskolába is járatták. Telt-múlt az idő, egyszer a halászné a kis leányt a kútra küldötte, de alig indult el, a korsó kiesett a kezéből, s puff! Ezer darabba tört. Sírt a kisleány keservesen, de a halászné nem bántotta, meg sem is dorgálta, hanem más korsót adott a kezébe. Azám, elindul ezzel a kisleány, s ámbátor úgy vigyázott rá, mint a szeme világára, hogy, hogy nem, ez a korsó is kiesett a kezéből, s eltörött. Hazamegy a kislány nagy sírással-rívással, de a halászné most nem bántotta, csak annyit mondott: na, már az igaz, hogy ha az én leányom volnál, most megvertelek volna! Ámult-bámult a kisleány, a szava is megfogott a nagy csudálkozásban, mert eddig azt hitte, hogy a halászné az ő édesanyja. Este, mikor hazajött a testvére az iskolából, mondja neki, hogy mit hallott. Csudálkozott a fiú is erősen, s azt mondta a testvérének: - Bizony, ha nem apánk a halász, s nem anyánk a halászné, menjünk világgá, s addig járjunk-keljünk, míg édes szülénket meg nem találjuk. Egyszeriben elhatározták, hogy világgá mennek, s meg is mondották a halásznak s a feleségének az akaratjukat. Hiába kérték az öregek, maradjanak, hiába sírtak, az aranyhajú gyermekek megköszönték az öregeknek az irántuk való igaz szeretetet, elbúcsúztak keserves könnyhullatások közt, s világgá eredtek. A halászné sütött nekik három pogácsát, a halász adott három máriást: ezzel indultak világgá. Mentek, mendegéltek, de még a falu határából ki sem értek, egy öreg koldus megállította: - Jó gyermekek, adjatok valamit Isten nevében! A királyfi kivett a tarisznyájából egy pogácsát s egy máriást, a koldusnak adta, s azzal továbbmentek. De egy puskalövésnyire sem mehettek, megint egy öreg koldus jött eléjök, s az is kért valamit Isten nevében. A királyfi ennek is adott egy pogácsát s egy máriást. Továbbmentek, mendegéltek, s hát megint megállítja egy öreg koldus: - Adjatok, adjatok, amit Isten adott! Még csak egy pogácsa volt meg egy máriás, s a királyfi ezt is odaadta. Továbbmentek, mendegéltek. Egyszer megszólal a leányka: - Jaj de éhes vagyok, édes testvérem. Nézd meg, hátha van a tarisznyában egy kis morzsa bár! Belenéz a királyfi a tarisznyába, s hát - halljatok csudát! - mind a három pogácsa ott volt a tarisznyában, de még a három máriás is! Leülnek egy fa tövébe, falatozni kezdnek, s egyszerre csak elejbük áll egy ősz öregember. - Hát mi járatban vagytok? - kérdi az ősz öregember. Felelt a fiú: - Édesapánkat s anyánkat keressük, öregapám. - No, hallottam, hogy három öreg koldussal jót tettetek, hát most jótét helyébe jót várjatok. Az ősz öregember félrenézett, s nagyot kiáltott: - Hé, Jankalovics, jere elé! Abban a pillanatban egy kicsi emberke termett ott, akinek földig ért a szakálla. - Mit parancsolsz, uram? - Azt parancsolom, hogy ezt a két gyermeket két lélekért vidd abba a városba, hol az apjok lakik. Jankalovics keresztülbucskázott a fején, s halljatok ide, aranyszőrű paripa lett belőle. - Üljetek a hátamra, mondotta a gyermekeknek. - Hirtelen felszállott a levegőégbe, repült, mint a gondolat, még annál is sebesebben, s egyszerre csak leszállott a király városa mellett. Ott Jankalovics ismét visszaváltozott emberré, hamarosan nagy sátort ütött a város alatt, s mondta a gyermekeknek: - Menjetek a templomba, de a templom előtt ne tegyétek azt, amit a népek, hanem csak menjetek be szépen a templomba. Ott lesz a király is, s ha meglát, vacsorára hí titeket. Nagy szerettében azt ád nektek, amit a szívetek kíván, de ti ne kérjetek egyebet, csak akkora helyet a város mellett, amekkorát a ti inasotok egy fertályóra alatt cigánykerekezve körülkerekít. Elmennek a gyerekek a templomba, s ím, látják, hogy a népek, mint pökdösnek egy asszonyt, aki derékig volt a földbe ásva, de ők szomorúan elmentek mellette, világ kincséért le nem pökték volna. Ahogy beléptek a templomba, megvilágosodott a templom, csak úgy fénylett, ragyogott, s a király alig várta, hogy vége legyen az istentiszteletnek, megszólította a gyermekeket: - Hallottam, hogy ti nem pöktétek le a bivalybőrbe varrott asszonyt. Tudjátok-e, hogy azt én megparancsoltam? Felelt a fiú: - Bizony nem tudtuk, mert idegen országból jöttünk, de különben sem tennők azt, mert nekünk az az asszony nem vétett. Tetszett a királynak ez a felelet, s mondta mindjárt: - Jertek a palotámba, nálam vacsoráltok! Mentek a gyermekek a királlyal, de bezzeg az nem győzte nézni őket, s mind csak sóhajtozott magában: "Istenem, Istenem, ha engem ezekkel a gyermekekkel áldottál volna meg!" No, vacsorához ül a király meg a két gyermek, de közbe legyen mondva, a királyné s a vén banya nem jött be, mert a vén banyát, mikor meglátta az aranyhajú gyermekeket, hétszer rázta ki a hideg, de még a leányát is. Jól van, a király nem bánta, sőt inkább azt gondolta, bárcsak sohase is látná őket. Hej, virágos kedve kerekedett a királynak, etette-itatta a gyermekeket, a legjobb falatokat tette a tányérjukra, s mikor a vacsorának vége volt, mondta nekik: - No, gyerekek, jó kedvemben vagyok, kérjetek akármit, megadom. A gyermekek nem kértek egyebet, csak amit Jankalovics mondott. - Nem bánom én - mondotta a király -, ha három óráig cigánykerekezik is, van föld elég! Visszamennek a gyermekek Jankalovicshoz, lefeküsznek, alusznak édesen, s ím, reggel, mire fölkeltek, már ott volt a király a feleségével, s anyósával. - No, fiam - kérdezte a fiút -, hol az inasod? A királyfi füttyentett egyet. - Hé, Jankalovics, jere elé! Jankalovics abban a szempillantásban előperdült. Akkor mondta a király: - Hallod-e, Jankalovics, amit három óra alatt körül cigánykerekezel, az a föld a te gazdádé lesz! Hát csak neki! Mondta Jankalovics: - Elég lesz egy fertályórára való is, felséges uram. Azzal cigánypurdévá változott, elkezdett cigánykerekezni, forgott, mint az ördögszekér, aki látta, a szeme is káprádzott belé, s egy fertályóra alatt háromszázkilencvenkilenc mérföldet cigánykerekezett körül. De megijedett erre a vén banya, s súgta a leányának: - Hallod-e, ez a törpeember eszi meg a te fejedet is s az enyimet is, ha nem vigyázunk. Azt mondom hát neked, hogy vagy dicsértél meg valakit világéletedben, vagy nem, dicsérd ezt a két gyermeket. Mondjad nekik, hogy sohasem láttál olyan két szép gyermeket s ilyen szép földet, mint amit a királytól kaptak, de még csak akkor lenne igazi szép, ha a Forró-tengerek közül ide hoznák az aranyvárat. Szóról szóra ezt mondta a királyné a gyermekeknek, s azzal visszamentek a palotába mind. Mikor elmentek, kérdi Jankalovics: - Ugyan bizony mit beszélt a királyné? Mondja a fiú, hogy mit. - Ejnye, a beste lelkit - dörmögött, mormogott Jankalovics -, tudom, miben sántikálnak! El akarnak titeket pusztítani, de későn keltek fel. Még ma éjjel elhozzuk az arany várat! Amint esteledett, alkonyodott, Jankalovics a fején keresztülbucskázott, aranyszőrű táltos lett belőle, hátára ültette a királyfit, s egyet ugrott, kettőt szökött, ott volt a Forró-tengerek közt, az aranyvár mellett, egyet rúgott a vár kapuján, s abban a pillanatban aranyalma lett a várból. - Tedd a zsebedbe, kicsi gazdám! Zsebbe dugta a királyfi az aranyalmát, s reggelre nemcsak hogy hazakerültek, de ott is tündökölt, ragyogott az aranyvár. Amint meglátta a vén banya az aranyvárat, kétszer rázta ki a hideg, s mondta a leányának: - Hallod-e, az a Jankalovics eszi meg a te fejedet is. Eredj oda, s vagy dicsértél meg valakit világéletedben, vagy nem, dicsérd meg ezt a két gyermeket, s mondjad neki, hogy: szép, szép az arany vár, de még szebb lenne, ha előtte állana az a huszonnégy arany almafa, amelyik a Veres-tengerben vagyon. Elmegy a királyné, s az anyjának minden szavát elmondja háromszor is, s a királyfinak nem volt többet nyugodalma. - Sebaj, kicsi gazdám - mondotta Jankalovics -, elhozzuk a huszonnégy arany almafát is, ámbátor huszonnégy sárkány őrzi. Keresztülbucskázott a fején, aranyszőrű táltos lett belőle, a királyfi rápattant, s hipp-hopp! Ott voltak a Veres-tengerben. A sárkányok tűzlángot fújtak rá, de Jankalovics altató szelet fújt rajok, attól egyszeriben elaludtak, s vihették az arany almafákat, azt sem mondta senki: nézz vissza, hé! Haj, uramteremtőm, amikor a vén banya meglátta a huszonnégy arany almafát! Kirázta a hideg hetvenhétszer, de megint csak feltápászkodott az ágyból az ördögadta boszorkánya, s mondta a leányának: - Hallod-e, ez a Jankalovics többet tud, mint én, bizony mondom: megeszi a te fejedet s az enyémet is! Eredj, próbálj még egyet. Dicsérjed azokat a kölykeket, hogy a bőr is suvadjon le az arcukról a nagy dicsérettől, s mondjad nekik, hogy vagy volt szép eddig, vagy nem a földjük, de akkor lesz csak igazán szép, ha a Fekete-tenger közül a huszonnégy zengő fáról elhoznak huszonnégy ágat, s azt a huszonnégy almafára akasztják. A királyné ezt éppen úgy megmondotta, s most már csakugyan nem volt a királyfinak nyugvása, maradása. - Hej - mondotta Jankalovics -, nehéz ennek a sora kicsi gazdám, mert a zengő fák Világvámján túl vannak, s azon még ember nem ment át elevenen! No, hanem ezt is megpróbáljuk. Táltossá változik Jankalovics, ráül a királyfi, repülnek, repülnek országokon-világokon keresztül, s egyszerre csak leszáll Jankalovics. - No, kicsi gazdám, szállj le rólam, innét három mérföldre áll Világvámja, aki, tudd meg, magasabb a legmagasabb hegynél, akinek két szája van, elöl is, hátul is, s akkora fogai, mint tizenkét vaslapát együtt. Ezen kell neked keresztülmenned. Hallgass ide. Én most mákszemmé változom, s tégy a zsebedbe, mert ha tudná, hogy én is veled vagyok, mákszemnél kisebbre, szetemnyi szemre morzsol téged is, engem is. Ám hogy téged áteresszen a száján, dicsérd meg úgy Világvámját, ahogy még senkit világéletedben meg nem dicsértél. Ezt mondotta Jankalovics, s tüstént mákszemmé változott. A királyfi jó gondosan zsebébe tette a mákszemet, s elindult Világvámjához. Haj, édes Jézusom, ne hagyj el! Látott, amit látott a királyfi, látott már huszonnégy fejű sárkányt is, de még Világvámjához hasonlatos szörnyeteget nem! No, mindegy, ahogy lesz, úgy lesz, ha megesz, megesz, egy életem, egy halálom, gondolta a királyfi, s nagy bátran Világvámja elé állott, köszöntötte illendőképpen: - Adjon isten jó estét, öregapám-uram! - Hozott a szerencse, fiam! - Jaj, lelkem, öregapám - mondotta a királyfi, s összecsapta a kezét -, világéletemben sok szép öregembert láttam, de kigyelmedhez hasonlatost nem! Hej, ha megláthatnám a másik felét is! Mondta Világvámja: - Már pedig én nem fordulhatok meg, fiam, hanem mássz föl a szájamhoz, ott áteresztelek, mert szó, ami szó, én is sok szép ifjút láttam világéletemben, de hozzád hasonlatos szépet nem! Azzal egy kicsit meggörbítette a lábát, s az egész testét félig hanyattég vetette, hogy könnyebben mászhasson föl rá a királyfi. Uccu! A királyfi sem tétovázott, egy szempillantásra felmászott, be a rettentő nagy szájba, végigsétált a lapátfogak közt, át a másik szájba, onnét ki, le a másik oldalon, s mikor vagy három mérföldre szaladt, kiugrott zsebéből a mákszem, ismét lóvá lett, a királyfi ráült, s hipp-hopp! Ott voltak a Fekete-tenger partján. Ott lakott Jankalovicsnak a bátyja, kit háromszázkilencven esztendeje nem látott, mert Világvámján egyik sem tudott keresztül menni. - Hát te hogy tudtál idejönni? - kérdezte az öreg. - Ahogy jöttem, úgy jöttem, bátya, azt most ne kérdezze, hanem hozzon nekem a huszonnégy zengő fáról egy-egy ágat, mert sietős az utunk visszafelé. - Jól van, öcsém, csak feküdj le! Feküdjön le kicsi gazdád is, amíg egy órát alusztok, elhozom a zengő ágakat. Azzal beleült egy csónakba, s akkorát lökött azon, hogy a Fekete-tenger túlsó partján még két mérföldet szaladott a csónak. Ott volt a huszonnégy zengő fa, huszonnégy sárkány őrzött minden fát, de áldott szerencsére, a sárkányok aludtak, s csak akkor ébredtek fel, mikor mind a huszonnégy ágat leszakította, amire megzendült az arany erdő, zengett-zúgott a tenger is, de még az ég is. De bezzeg kiment a sárkányok szeméből az álom, nosza, utána Jankalovicsnak, de mikor éppen nyomába értek, az öreg beleszökött a csónakba, s akkorát rúgott rajta, hogy még tizennégy mérföldet csúszott a túlsó parton. Felköltötte az öccsét s a királyfit, azok meg mindjárt útnak eredtek. De Világvámjától három mérföldre megint mákszemmé változott Jankalovics, a zsebében vitte tovább a királyfi. Már messziről mondta Világvámjának: - No, lelkem, öregapám, nagy földet bejártam most is, de olyan szép öregembert, mint amilyen kegyelmed, igazán nem láttam. - Jó, jó - mondta Világvámja -, de nem csúfságból mondod-e? - Dehogy abból, dehogy abból, lelkem, öregapám! - Hát jó, eredj át rajtam, járj békével! Átmegy a királyfi Világvámján, s mikor három mérföldre haladt, a mákszem kiugrott a zsebéből, ismét lóvá változott. Ahogy a királyfi ráült, mondta neki Jankalovics: - Most nézz vissza kicsi gazdám, s kiáltsad Világvámjának, hogy: sohasem láttál olyan csúf embert, amilyen ő! A királyfit nem kellett biztatni, visszafordult. - Hé, Világvámja! Sohasem láttam hozzád hasonlatos csúf embert! Hej, megmérgelődött Világvámja, dúlt-fúlt, reszketett, s megfenyegette Jankalovicsot. - Hadd el, Jankalovics, hadd el! Hej, ha tudtam volna, hogy szájamban vagy, ízzé-porrá morzsoltalak volna! Úgy elöntötte a méreg s a bosszúság, hogy rettentő nagy szél kerekedett belőle, széllé változott maga is, annak is maradt, s azóta nincs Világvámja. Reggelre hazaértek, s mire a vén banya felébredt, már zengett a huszonnégy ág, kicsődült az egész város, csak a vén banya meg a lánya nem ment oda: kirázta a hideg hetvenhétszer mind a kettőt. Mondja Jankalovics a királyfinak: - No, kicsi gazdám, most hívjuk meg a királyt vacsorára egész háza népével, s udvarával. Azzal megrúgta a konyhán a tűzhely oldalát, s csak kiugrott belőle huszonnégy szakács, azok miből, miből nem, elég az, hogy főztek-sütöttek minden jót. Aközben este lett, s jött a király a háza népével, az udvarával, s Jankalovics mindenkit leültetett a maga helyére. A fő-fő helyre ült a király, a királyné meg a banya kétfelől, de ahogy le akartak ülni, mind a kettő alatt nagyot ugrott a szék, s elterültek a földön, hogy még a király is hasát fogta nevettében. Mondta Jankalovics: - Felséges királyom, mindjárt hozok én ide egy asszonyt, aki alatt nem ugrál a szék! Szaladt a templom elé, ott az igazi királynét kifejtette a bivalybőrből, ölébe emelte, úgy vitte az aranyvárba, s leültette a király mellé. - Ez az asszony tehozzád illendő, fenséges királyom! Mert úgy tudja meg minden ember, hogy nem kopókölykek az ő gyermekei, hanem ihol, ez a két aranyhajú gyermek! S elmondta szépen, rendjében, mi történt velök. De még csak most rázta ki cudarul a hideg a vén banyát s a leányát. A király meg szót se szólhatott szertelen nagy örömében, Jankalovics keresztülbucskázott a fején, kecskebakká változott, az egyik szarvára felkapta a banyát, másikra felkapta a leányát, s mondotta: ezt a két lelket nekem ígérték, ez az enyém, viszem! Mintha csak a föld nyelte volna el, úgy eltűnt velök, s meg sem állott a pokol tornácáig: ott bedobta őket. No, ott éppen jó helyen voltak. Mire Jankalovics visszajött, állott a vígság, a hejehuja az aranyvárban, zengett a huszonnégy zengő ág, a fiatalok táncra kerekedtek, döngött a padló, majd leszakadt, pedig színarany volt a deszkája. Mondjam, ne mondjam, úgysem hiszitek, én is ott voltam, azzal hazaszaladtam, s nektek ezt a mesét mondtam. Holnap a két aranyhajú gyermek legyen a vendégetek!