János vitéz

Részletek

Látogatás
6724
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Gyűjtötte
Erdélyi János
Könyv címe
Magyar népmesék
Kiadó
Heckenast Gusztáv
Kiadás helye
Pest
Kiadás éve
1855
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy igen-igen szép lánya, milyen akkorában hetedhét országon nem találtatott. De nemcsak maga volt a világon ez a király, hanem volt még egy nála százszorta hatalmasabb és gazdagabb király is, kinek két fia volt, mind a kettő olyan szép, hogy még a más világról is csudájára jártak. Történik egyszer, hogy a kisebbik királyfi meg akar házasodni, s elindul megkérni a szép királyleányt, kinek szépségének, jóságának, s gazdagságának már régen híre futamodott. El is ért ő nagy fáradsággal a királyleányhoz, s alighogy meglátta, egyszeriben megkérte atyjától kezét, de a király nem adta hozzá egyszerre leányát, hanem azt mondta neki: eredj el fiam előbb országokról országokra, szerezz magadnak tapasztalást, s ha ezt megtetted és három esztendő múlva épségben visszatérsz, leányom kezét királyságommal együtt bírni fogod. Nagyon megszomorodott ezen a királyfi, de minthogy a leány nagyon megszerette, kész lett volna érte akármit megtenni. Elbúcsúzott hát a szép leánytól, s nagy búslakodással útnak indult. Míg így utazgat messze földeken, addig bátyja vígan tölti az időt a szép királykisasszonynál, mert ő benne is felütött a házasság szele, s meghallván hogy öcscsét országokról országokra vándorolni küldték, feltette magában, hogy míg odajár, a királyleányt magáévá teszi. De a királykisasszony csak a kisebbik királyfit szerette; hasztalan volt minden igyekezet. Hiába hazudozott neki, hiába mondta neki, hogy az én öcsém ilyen, s ilyen haszontalan ember, hogy korhely, félénk, hazug, a királyleányt sehogy sem téríthette magához. Eltelt azonban a három esztendő, mind a két királyfi visszatért atyja házába, de alig érkezett meg a kisebbik, mindjárt el akart indulni menyasszonyához, azonban hamar leverte szándékáról a bátyja; azt hazudván neki, hogy a királykisasszony őt nem szereti, de ha szeretné is, nem arra való, hogy elvegye, mert az sohasem lesz böcsületes személy. — Otthon maradt tehát a királyfi a bátyja hazug szavára, a leány pedig nem tudta mire vélni a dolgot. Csak várt, csak várt, gondolkozott magában, hogy milyen régen eltelt a három esztendő, s még sem tért meg hozzá királyi kedvese. Végre a sok haszontalan várakozás után kétségbe esett, nem kellett neki sem étel, sem ital, mindig szomorkodott, gyakran átkozá öreg atyját, hogy miért utasította el kérőjét, miért küldte országokról országokra, s nem adta hozzá egyenesen. Még várok napot, szólt egyszer szomorúan atyjához, s ha addig meg nem érkezik, lemondok e rossz világról, meghalok; hanem meghagyom átok alatt, hogy engem a templomban levő sírboltba temettessen, minden éjjel fegyveres emberrel őriztessen. Eltelt a három nap is, még sem jött el a kisebbik királyfi, az én szerelmesem, szólott szomorúan a királyleány. Eltelt a három nap; nekem meg kell halni; hanem amit mondtam, atyám, el ne felejtkezzék; ezzel meghalt. Felöltöztették mindjárt tiszta selyembe, bársonyba, beletették egy arany koporsóba; a várost pedig behúzták fekete posztóval. Éppen mikor már sírboltba akarták tenni, akkor érkezett oda a nagyobbik királyfi, s kérdé amint meghallotta a harangszót, s meglátta a fekete posztót kinek harangoznak, kit gyászol a város? Mondának az összegyűlt népek egy szívvel, egy szájjal: a királykisasszonynak, a királykisasszonyt. E szóra csaknem összerogyott a királyfi, de még is nem akarta egészen elhinni, hogy igaz volna a dolog, mert úgy szokott lenni rendesen, ami rosszul esik, nem akarjuk hinni ami jól esik, ha nem igaz is, örömest elhisszük, azért egyenesen a királyhoz ment, akit is nagyon szomorúnak találván kérdé tőle: min búslakodik királyatyám? Hogyne búslakodnám édes fiam, egyetlen leányom meghalt, öcséd miatt búvában, s nekem átok alatt hagyta meg, hogy a templomban levő sírboltba temettessem, s minden éjjel fegyveres emberrel őriztessem. Azon én is búsulok, hogy meghalt, de az őriztetésen semmit se tessék búslakodni, majd megőrzöm én az éjtszaka, azután könnyebben megőrizheti akárki. Úgy is lett; a királyfi felöltözött fegyveresen, s amint az estve eljött, elment a templomba, ahová a királyleány holttestét tették. Csak ott járkál, csak ott járkál nagy merészen fel, s alá, egyszer amint üti a tízet, borzasztó zúgás hallik a templomban, mindenfelé recseg-ropog, egyszer megnyílik nagy ropogva a kriptaajtó, s kilép belőle a királyleány. Ahá! Itt vagy te csábító? Te csábítottad el jó testvéredet, ha ezer lelked van is, meg kell halnod. Ezzel neki rohant, s diribről-darabra szaggatá a királyfit. Ekkor felszedé csontjait, lerakta az oltár háta megé, maga visszalépett a sírboltba, borzasztó ropogás, csikorgás közt az ajtó becsapódott. Meg se várta a király a reggelt, mihelyt pitymallott, befogatott az üveg hintóba, s ment a templomba megnézni, mi történt a királyfival. Sokáig zörgetett, s utoljára is be kellett rúgatni a templom ajtaját. Csak keresi, csak keresi a királyfit, sehol sem találja. Egyszer amint az oltárhoz megyen, megtalálja csontjait, de nagyon megszomorodott, s egyszeribe felült az üveghintóba, s hazavágtatott. Csakhamar fülébe ment a kisebbik királyfinak a leány halála, s útravalót süttetvén magának, elindult a királyhoz bővebb tudomást venni felőle. Éppen azon gondolkozott a király, hogy ki őrzi már meg leányát az éjtszaka, midőn odaért; s ő mindjárt magára vállalta. Kulacsot akasztott tehát nyakába, s kardosan felkészülve elment a templomba. Ő is csak ott járkál, csak ott járkál bátran, mint a bátyja, egyszer minden recseg-ropog, üti a tízet, megnyílik nagy csikorgással a kriptaajtó, kilép a szép királyleány. Ahá! Itt vagy hűtelen! Ha ezer lelked van is, meg kell halnod! Ezzel megragadja a királyúrfit diribről-darabra szaggatja, csontjait összeszedi, az oltár megé rakja, bemegy ismét a kriptába, az ajtó utána nagy csikorgással becsapódik. Így ment a harmadik, negyedik, ötödik estve, utoljára már embert sem kapott a király; a leánya mind fölemésztette, nagyon búsult, búslakodott, hogy mitevő legyen. Éppen akkor vetődött oda egy kiszolgált katona, ki megtudván a király búslakodásának okát, azt mondta neki: felséges király, megőrzöm leányodat, ha minden éjszaka egy véka aranyat adsz nekem. Nagyon megörült a király, s mégígérte János vitéznek, mert úgy hívták a kiszolgált katonát, megígérte a véka aranyat. Elindult hát János vitéz, de amint a templomba ért, eszébe jutott, hogy milyen nagy dolgot vállalt magára, s így gondolkozék: bizony bolondot tettem én! Ha már annyi embert megölt, engem sem fog életben hagyni; bizony nem is megyek én be, hanem elszököm a városból, s azzal megindul szaladni hegyen-völgyön. Amint által akar ugrani a várost kerítő sánczon, hahó, megállj! –ily szó hangzik felé. Odafordul, hát egy öreg, ősz ember állott háta megett. Mit akar kend, öregapám? Csak azt akarom, hogy eredj vissza ahonnét eljöttél. Én tudom, hogy te magadra vállaltad a királykisasszony megőrzését, hanem eszedbe jutott, hogy meg is halhatsz belé, hát elszaladtál. Én csak azt tanácslom neked, eredj vissza, ne félj semmit, öltözz fegyverbe, járkálj ott bátran fel, s alá a templomban, hanem vigyázz mikor a tízet üti, szaladj fel a toronyba, bújj be a középső harangba, ne félj, ott meg nem lel a királykisasszony. Reggel pedig jókor gyere ki ide, itt fogod találni öregapádat, megosztozunk a véka aranyon. Visszafordult hát János vitéz, s amint az öreg megmondta, úgy tett. Csak ott járkál, csak ott járkál a templomban, egyszer üti a tízet; ő is szalad egyenesen a toronyba, s belébújik a középső harangba, de majd kiesett belőle, úgy mozgott az is, amint megnyílt a sírbolt ajtaja. Kilépett a királyleány, s amint széjjelnézett, nem látott senkit. Hát már te is megszeged esküvésedet, királyatyám? Ekkor észrevette magát, és szaladt fel nagy sietve a toronyba, össze-vissza kutatott mindent, amint a középső haranghoz akar menni, üti a tizenkettőt. Jól jártál, hogy ütött az óra, melyben vissza kell feküdni az aranykoporsóba. Többé nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sírboltba, az ajtó borzasztó ropogással csapódott be utána. János vitéz is nagy örömmel kibújt a harangból, s vígan sétált reggelig fel, s alá a templom közepén. Reggel amint virradni kezdett, már ott volt a király az üveghintón, benéz a kulcslyukon, hát látja, hogy János vitéznek kutyabaja. Vígan sétál az ajtóig, meg vissza, s örömében nagyot kiáltott: nyitsd ki, Jancsi fiam az ajtót! János egyszeribe kinyitotta, a király karon fogva kivezette a templomból, s felültette az üveghintóba. Amint hazaértek, kikapta János a királytól a véka aranyat, s egyenesen odament vele, hol az öregembert találta. Az öreg most is ott volt; kétfelé osztották az aranyat. Hát nem ijedtél-e meg? Bizony megijedtem én egy kicsit; de hisz ez már megtörtént, hanem az éjtszaka mit csináljak, hová bújjam el, hogy meg ne leljen? Eredj az oltár megé, - szólt az öreg, a sok embercsont közt rád nem akad. Jól van öreg apám, az Isten áldja meg; azzal elment János vitéz, az öreg pedig utána kiáltott; de aztán el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól öregapám! Beérvén a városba, kocsmákról kocsmákra mind addig ivott, míg eljött az estve, akkor elment a templomba. Csak járkál, csak járkál, egyszer üti a tízet, ő is nagy hirtelenséggel szalad az oltár mögé, s bebújik az embercsontok alá. Nagy ropogással megnyílik a kripta ajtaja, kilép a királyleány. Már látom, csakugyan meg kell átkozni tégedet, királyatyám! – mondá, de észrevette magát, s nagy dühösen szaladt fel a toronyba, de az őrt nem leli; lejön, kezd mindent hányni-vetni, már épen a csontokra került a sor, mikor szerencsére üti a tizenkettőt. Jól jártál, hogy ütött az óra, melyben vissza kell feküdnöm az aranykoporsóba; többé nincs hatalmam idefent. Leszállt a sírboltba, az ajtó borzasztó ropogással csapódott be utána. János vitéz nagy örömmel kibújt a csontok alól, s vígan járt-kélt reggelig fel, s alá a templomban. Reggel ismét ott volt üveg hintóján a király, s nagyon csudálkozott, hogy János vitézt életben lelte. Ennek bizonyosan valami nagy embernek kell lenni, úgy gondolkozott magában. Ismét karon fogva vezette ki a templomból, s felültette az üveghintóba. János vitéz kikapta a véka aranyat, ment vele az öregemberhez, ott ismét együtt megosztoztak rajta. Még egy éjszaka van hátra, így szóla János vitéz, tanácsoljon öregapám mi tevő legyek. Ne búsulj fiam! Csak mikor gondolod, hogy tíz óra lesz, eredj fel a katedrába, végy egy könyvet kezedbe, ne ügyelj semmire, akármit csinál, beszél a királykisasszony. Ha pedig fel akar hozzád menni, a katedrának kétfelé van garádicsa, ha ő az egyiken felmegy, te a másikon le, szaladj be a kriptába, s feküdj belé az üres koporsóba. Nem lesz semmi bajod, de aztán el ne felejtkezz öregapádról! Jól van, jól öreg apám! Ezzel bement János vitéz a városba, s késő estig evett, ivott, akkor pedig elment a templomba, felment egyenesen a katedrába, könyvet vett kezébe, s ott várta a tíz órát. Egyszer üti, megnyílik nagy ropogással, csikorgással a kriptaajtó, kijön a királyleány. Ah! Hát már katonája sincs öregapámnak, papot küldött őrizetemre, így beszélt nagy fennszóval, s ezzel a katedrának szalad fel egyenesen a garádicson. János vitéz is kirúgja maga alól a katedrát, be egyenesen a kriptába, s bele fekszik az aranykoporsóba. A királykisasszony nyomban utána, de már akkor János vitéz jó helyen volt. Kelj fel koporsómból, kelj fel koporsómból! - rimánkodik a kisasszony, de János vitéz ügyet sem vét beszédére. Kelj fel, kelj fel szívem szép szerelme, kelj fel koporsómból! De János vitéz meg se pisszen, mintha nem is hallaná. Egyszer üti a tizenkettőt, még jobban kéri a királykisasszony, de János vitéz csak ott fekszik. Mikor az óra kongása elhangzik, megcsókolja a királykisasszony Jánost, s mondja nagy örömmel: kelj fel! Már most tied vagyok, örökre neked köszönhetem életem, te szabadítottál meg e halálnál is kínosabb állapottól, ha felkeltél volna a koporsóból, tizenkét óra előtt én tán örökre ily élő halott vagyok; most már menjünk haza, ne is jőjünk ide többet a kísértetek házába. Azzal megfogták egymás kezét, hazasétáltak a király palotájába. Az öreg király amint meglátta leányát, örömében mindjárt meghalt; János vitéz elvette a királykisasszonyt, a királyság is reá maradt; ennek örömére igen nagy lakodalmat tartottak, s a nagy vígság között megfelejtkezett János az öreg emberről, s már a második, harmadik estve is eljött, mégse vitte el neki az aranyat. Egyszer amint legjobban vigadnak, belép az ajtón egy öregember, s kérdi nagy fennszóval: hol van János vitéz? Itt vagyok öreg apám! - s odalépett János vitéz. Öreg apám, öreg apám! Beh, megfelejtkeztünk öreg apámról. Már most jertek, kövessetek! S kivezette Jánost és feleségét a palotából, a város végére egy kis kunyhóba. Amint bementek, elővesz az öreg egy kardot a szögletből, s mondja nagy haragosan: most mindkettőtöknek meg kell halni! Rimánkodnak, kérik, engedjen meg nekik. Most az egyszer megengedek, - mond az öreg, de ha meggazdagodtok, ne felejtkezzetek el a szegényről. - Menjetek haza békével.
Értékelés
★★★★★
2 szavazat