Volt egyszer egy szegény asszony, s annak egyetlen fia, Jancsi volt a neve. Azt mondja egyszer Jancsi az anyjának: - Édesanyám, én elmegyek szerencsét próbálni. Talán az Isten megsegít, szerzek valamit, kendnek is jobb lesz az élete. A szegény asszony pogácsát sütött, feltarisznyálta a fiát, s Jancsi elindult hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s amint egy rengeteg erdőn menne keresztül, megszólítja valaki. Néz erre, néz arra, nem lát senkit. Aztán felnéz egy fára, s hát annak a felső ágára rá van tekeredve egy kígyó, ez szólott hozzá. Azt mondotta Jancsinak a kígyó: - Te legény, végy le a fáról, s vígy haza az édesapámhoz, bizony nem bánod meg. Jancsi felmászott a fára, a kígyót szépen letekerte az ágról; az meg mindjárt rátekerődzött a nyakára, de nem bántotta Jancsit. Na, leereszkedik a fáról, továbbindul Jancsi, s kérdi a kígyótól: - Hát hol lakik a te édesapád? Mondotta a kígyó: - Látod-e amott azt a nagy tüzet? Ott lakik az én édesapám gyémántpalotában. Hitte is, nem is Jancsi ezt a beszédet, de azért csak vitte a kígyót, többet nem kérdezősködött. Továbbmennek, mendegélnek, s egyszerre csak eléjük áll egy disznó nagy röfögéssel. Azt mondja Jancsinak a disznó: - Tedd le azt a kígyót, legény, mert téged is megvarázsol, mint engem! Látod-e, én királyfi voltam, s disznónak varázsolt. Mondotta Jancsi: - Nem bánom én, akárminek varázsol; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok. Amint egy pár lépéssel továbbmentek, mondja a kígyó: - Szerencséd, hogy nem hallgattál arra a disznóra! Királyfi lehetne még most is, de megvarázsoltam, mert hiába kértem, hiába könyörögtem, nem vitt haza az édesapámhoz. Még egy hajításnyira sem mentek, eléjükbe toppan egy ló, s az is azt mondja Jancsinak: - Tedd le azt a kígyót, te legény, mert téged is megvarázsol, mint engem! - Nem bánom én, ha meg is varázsol - mondotta Jancsi -, megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok. Mikor egy kicsit továbbhaladtak, mondotta a kígyó Jancsinak: - Látod, Jancsi, ezt is azért varázsoltam meg, mert nem vitt haza az édesapámhoz. Továbbmennek, mendegélnek, s hát jő velük szembe éktelen nagy bömböléssel egy bika. Mondja ez is Jancsinak: - Tedd le azt a kígyót, te legény, mert bizony megvarázsol, mint engem! Mondotta Jancsi: - Hadd varázsoljon, nem bánom; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok. Azzal továbbmentek. Mikor egy kicsit eltávolodtak a bikától, mondja a kígyó: - Látod, te legény! Ez mind a három királyfi volt, s mind a hármat kértem, hogy vegyen le a fáról, vigyen haza az édesapámhoz, de egyiknek sem volt annyi szíve, hogy megkönyörüljön rajtam, azért varázsoltam meg mind a hármat. Aközben megérkeztek ahhoz a nagy tűzhöz, amelyet messziről láttak. Attól a tűztől nem messze volt a gyémántpalota, abban lakott a kígyó édesapja: a kígyók királya. A gyémántpalota előtt egy regement katona állott őrt, s mikor Jancsi odaért a kígyóval, szépen két sorba állottak, s úgy szalutáltak. Fölmennek a gyémántgarádicson, s amint mennek, mondja a kígyó Jancsinak: - Hallod-e, te jó legény! Az édesapám, amiért engem hazahoztál, annyi ezüstöt s aranyat kínál, amennyit csak elbírsz, talán még többet is, de te ne fogadj el semmi egyebet, csak azt a nagy abroszt, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve. Bemennek a palotába, fogadja a kígyókirály nagy örömmel, s mondja lelkes szóval Jancsinak: - Kívánj akármit, te legény! Adok neked akármit: aranyat, ezüstöt, gyémántot, amiért visszahoztad egyetlen leányomat. Mondotta Jancsi: - Nem kell nekem, felséges királyom, sem aranya, sem ezüstje, sem gyémántja, csak az a nagy abrosz, amelyik az ebédlő asztalára van felterítve! - Jól van, fiam - mondja a kígyókirály -, neked adom, pedig ez a legdrágább kincsem a leányom után. Mert úgy tudd meg, hogy ennek az abrosznak csak be kell hajtani a négy sarkát, s tele lesz mindjárt étellel-itallal. Ha ezt az abroszt megőrzöd, ételre-italra nem lesz gondod ez életben. Ott mindjárt meg is mutatja a király, hogy mit tud az abrosz. Behajtja a négy sarkát, s hát annyi rajta az étel-ital, hogy csak úgy ropogott alatta az asztal, pedig színarany volt mind a négy lába, de még a fedele is. Leülnek az asztal mellé, biztatja Jancsit a kígyókirály: egyél-igyál, fiam! Esznek-isznak, s egyszer csak mi történik, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, elég az, hogy kerül-fordul az asztal körül a kígyókirály leánya, s hát egy szempillantásra csak eltűnik, mintha a föld nyelte volna el, s ott van helyette egy szépséges szép leány, de olyan szép, hogy Jancsinak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Megszólal a leány: - Csudálkozol ugye, te legény, pedig úgy nézz meg, hogy én vagyok az a kígyó, kit hazahoztál. - Nem bánom én - mondta Jancsi -, ha az vagy, ha az nem vagy, de ha elébb látlak, bizony nem az abroszt kérem az apádtól, hanem téged. Mondja a kígyókirály: - Ne búsulj, fiam! Neked adom az abroszt is, neked adom a leányt is, s adok mellé tenger kincset, élhettek vígan, míg a világ s még két nap. De bezzeg megörült ennek a beszédnek Jancsi, nemkülönben a kígyó-királykisasszony. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak - hét álló nap s hét éjjel táncoltak. Akkor a fiatalok hatlovas hintóba ültek; hatlovas hintó előtt ment egy regement huszár, utána is egy regement huszár; kétfelől a hintó mellett: hét regement gyalogkatona: úgy indultak a Jancsi hazájába. De még mi mindent vittek utánuk! Hat szekér ezüstöt, hat szekér aranyat, hat szekér gyémántot. Ahogy megérkeztek a Jancsi hazájába, éppen olyan gyémántpalotát építettek, mint a kígyókirályé. Beleköltöztették a Jancsi anyját is. Bezzeg jó dolga volt azután: kezét-lábát összekalácsolta úgy élt, mint egy királyné. Itt a vége - fuss el véle!