A táltos asszony
Részletek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
A tatárjárás idejében élt Gyergyóban egy Bákainé nevű székely asszony, aki messze földön
híres volt a táltosságáról. Égiháborút, jégesőt, földindulást, minden nagy veszedelmet
megjövendölt előre.
Egyszer, egy vasárnap, mikor a népek jöttek ki a templomból, azt mondja Bákainé:
- Atyafiak, valamit mondanék, ha meghallgatnátok. Úgy tudjátok meg, hogy nem sok idő
múlva a mi földünkre is elkerülnek a tatárok. Annyian lesznek, mint a polyva, s amerre
járnak, felégetik a falukat, kardra hányják a férfiakat, rabszíjra fűzik az asszonyokat, s úgy
viszik magukkal nagy Tatárországba. Hallgassatok reám, fogadjátok meg a szómat! Mikor
látjátok, hogy füstölnek a faluk, minden kaszás ember, aki a réten kaszál, verjen a földbe egy
cöveket, tegye rá a kalapját, s minden arató az utolsó kévébe, amelyet aratott, vágja bele a
sarlóját, s arra is tegye rá a kalapot. Ami edényetek van, azt mind dugjátok el a fűben meg a
tarlóban. Hát én, mikor ide kerekednek a tatárok, már nem élek, de kikelek a síromból,
közétek jövök, meglátom, hogy szavamat fogadtátok-e, akkor majd megmondom, hogy
győztök-e vagy elpusztultok. Jaj, istenem, megrémültek a népek, mert tudták, hogy amit
egyszer Bákainé megjövendölt, be is teljesedik. S hát csakugyan nem telt belé egy hét,
meghalt Bákainé, s ahogy eltemették, nem telt belé egy hét, látják az emberek, akik a mezőn
dolgoztak, hogy füstölnek a faluk mindenfelé. Aki kaszált, cöveket vert a földbe, rátette a
kalapját; aki aratott, hamar összekötötte az utolsó kévét, felállította, beléütötte a sarlóját, s
rátette a kalapját. Asszonyok, gyermekek beszaladtak a faluba, hordották ki, ami edény volt a
háznál, azokat mind elrejtegették a fűben, a tarlóban. A tatárok Szárhegytől nem messze, a
Fekete nevű réten táboroztak, aztán egyszerre csak fölkerekedtek, s mint valami nagy fekete
felleg gomolyogtak elébb-elébb, Gyergyó felé. Szaladtak előttük mindenütt a szárhegyi
székelyek, meg sem állottak Gyergyóig, ott a népek már mind összeverődtek, a gyergyóiak, a
szárhegyiek a kápolna előtt. A férfiaknak fegyver volt a kezökben, az asszonyok s gyermekek
letérdeltek s imádkoztak. S ím, egyszerre csak vágtat egy asszony a kápolna felé fekete lovon.
Nézik, nézik, ki lehet az. Hát, uramteremtőm, Bákainé, a táltos asszony, az vágtat feléjük
fekete lován, s kiáltja messziről:
- Ne féljetek, győztetek! Aztán hirtelen megfordult, s elvágtatott, eltűnt, mintha a föld nyelte
volna el. Jönnek a tatárok, nagy üvöltéssel, rikoltozással, de amint a gyergyói határba érnek,
meghökkenve állnak meg. Látják a kaszálóréteken s a búzaföldeken a teméntelen sok kalapot,
azt hitték, hogy mind egy ember áll ottan. Nem tudták: előre menjenek, hátra-e, s mikor ezt a
székelyek észrevették, hirtelen a tatárok közé vágtak, s hullott a tatár, mint kasza nyomán a
fűszál. Futott, aki futhatott, de nem is igen futhattak, mert embernek, lónak megakadt a lába a
fű közé, a tarló közé dugdosott edényekben, még hírmondónak is alig akadt belőlük, úgy
lekaszabolták szegényeket. Azt a dombot, ahol a székelyek a tatárokat eltemették, még máig
is Tatár-dombnak hívják. A kápolna is megvan, ahol a székelyek összegyülekeztek, de
Bákainé nevét sem felejtették el a gyergyóiak, áldják ma is emlékezetét.