Az emberek nem is sejtik, hogy valamikor réges-régen a kutyának két hatalmas, szép szarv díszítette homlokát, amíg a kecske el nem csente tőle. Igazat szólva a kecske mindig ilyen gyönyörű pár szarvra vágyott. Egy faluban óriási sütés-főzés volt. Az uraság nagy vendégsereget várt estére, egymás után teltek meg az üstök, kondérok ínycsiklandozó tyúklevessel, libapecsenyével, disznóhússal, szarvas pörkölttel. A szakács hurkát, kolbászt is töltött. Egy koszorú kolbászt kisütött egy piros lábasban, és lefedte kockás ruhával, hogy ki ne hűljön. Fáradt volt, lefeküdt aludni. A kutya megérezte a kolbászszagot. Nem tudott ellenállni a finom illatnak, de nagy szarva miatt nem fért be a konyhaajtón. Óvatosan levette, és a konyha küszöbére tette pompás szarvát, és szarvatlanul besompolygott kolbászt enni. Fogyton-fogyott a kolbászkoszorú, amikor jött a kecske. Megpillantotta a régóta áhított, pompás szarvakat, felkapta, a fejére illesztette, és se szó, se beszéd elrohant. Amikor a nagy lakomázás után a kutya fényesre gömbölyödve lopakodott ki a konyhából, szarvának csak hűlt helyét találta. És rémülten vette észre a messziben vágtató, sebes lábú kecskét az ő szarvával. Hiába üldözte nyomába sem ért elnehezült pocakjával. Azóta nincs a kutyának szarva, s ettől a perctől kezdve örökre megszűnt a barátság a kecske és a kutya között.