Volt egyszer, hol nem volt, volt egy nagyon szegény asszony. Annak annyi gyermeke volt, mint rostán a lyuk. Már mindenki komája volt a faluban, és nem kapott keresztapát a legutolsó fiának. Addig sírt, siránkozott a szegény asszony, hogy mitévő legyen, ki tartsa keresztvíz alá a fiát, hogy nagy bánatában kiment a tenger partjára. Ott is elkezdett keservesen sírni, s egyszer csak hátrafordult, és meglátott egy varangyos békát. - Miért sírsz, te szegény asszony, olyan keservesen? - kérdezte tőle a béka. A szegény asszony nagyon megijedt, s el akart szaladni. Ekkor hirtelen a varangyos béka átváltozott egy gyönyörűséges szép asszonnyá, és ajánlkozott, hogy lesz ő keresztanyja a fiúnak, de azzal a föltétellel, hogy mikor hatéves lesz, elviszi magával. Belé is egyezett a szegény asszony, úgyis volt neki gyereke elég. Elment hát a szép asszony a szegény asszony házához, mindjárt terített, s parancsára a legfinomabb ételek kerültek az asztalra. Azonnal papot hívtak, megkeresztelték a fiút. Szegfűhajú János lett a neve. Keresztanyja gyakorta meglátogatta, mindig vitt neki valami ajándékot. Azon a napon, mikor a fiú betöltötte a hat évet, megint elment a keresztanyja hozzájuk, és azt mondta: - Kedves komámasszony, most elérkezett az óra, a keresztfiamat magammal viszem. A szegény asszony keservesen sírt, mert a gyerekei közül talán a legkisebbik fiút szerette a legjobban. De mit volt tenni, mit nem, az ígéretét meg kellett tartania, odaadta hát Szegfűhajú Jánost a keresztanyjának. El is vitte a keresztanyja arra a helyre, ahol azelőtt hat évvel az anyja siránkozott. És akkor megcsapta egy pálcával a tengert, s az megnyílt. Csodálatos szép lépcső vezetett le a fenekére. Ott bejutottak egy gyönyörűséges várba, ahol minden színarany volt. Akkor a Szegfűhajú Jánost fogta a keresztanyja, diribdarabra széjjelvagdalta, és egy kádban jól besózta. Hét éjjel, hét nap rá se nézett, hetedik nap kiszedte a kádból. Összerakta szépen, és feléledt Szegfűhajú János, de hétszer szebb volt, mint annak előtte. - Ó, lelkem keresztanyám, de szépet álmodtam, de szép helyen jártam! Azt mondta a keresztanyja: - Látom, hogy tanultál valamit, most menj játszani! De a fiú nagyon elszomorodott, s kérdezte a keresztanyja tőle: - Miért búsulsz, drága keresztfiam? - Az édesanyám a tengerparton sír, szeretne látni engem, és én nem mehetek hozzá. A keresztanyja erre odaadta neki a pálcát. - Már elég okos vagy ahhoz, hogy egyedül kimenj a tengerhez, és lehozd az édesanyádat, mondta. Vette a pálcát Szegfűhajú János, megcsapta a tengert, és mindjárt lépcső emelkedett a felszínig. János fölsétált rajta, nagy örömmel csókolta meg az édesanyját, s kérte, hogy menjen le vele, nézze meg, milyen szép palotában lakik. A szegény asszony le is ment a fiával a palotába, ahol nagy lakomát csaptak a tiszteletére. Amikor befejezték, Szegfűhajú János keresztanyja így szólt: - Na most, fiam, kísérd ki édesanyádat, és azonnal gyere vissza! Úgy is történt. Amikor visszatért, fogta a keresztanyja, s megint összevissza vagdalta Szegfúhajú Jánost, megint besózta a kádban, hét nap, hét éjjel rá sem nézett. A hetedik napon kiszedte a kádból, s megint összerakta a fiút, aki feléledve azt mondta: - Jaj, kedves keresztanyám, milyen szép helyen jártam, milyen szépeket álmodtam, de sokat tanultam! Azt is tudom, hogy az édesanyám keservesen sír a tenger partján. - Na, akkor csak menj fel utána, s hozd le az édesanyádat. Fel is ment Szegfűhajú János, le is hozta. Az édesanyja ámult-bámult, hogy milyen szép fiú lett az ő gyermekéből. Jól megvendégelték, Szegfűhajú János megint kikísérte a tenger partjára, és mikor visszatért, a keresztanyja megint összevágta, és besózta a kádban. Tizennégy napig rá sem nézett. Tizennégy nap múlva kiszedte a keresztanyja Szegfűhajú Jánost a kádból. Százszor szebb fiú lett belőle akkor! - Ó, lelkem keresztanyám, miért keltettél fel, milyen szép helyen jártam, mennyi szépet tanultam! - Hol jártál, és mit láttál? - kérdezte a keresztanyja. S elmesélte Szegfűhajú János, hogy volt neki egy táltos lova, azzal elment a rézerdőbe, ahol nagy bál volt, sok királyné is megjelent ott a lányával együtt. Amikor János belépett a bálterembe, a rézkirályné azt mondta: - Minden anya vigyázzon a lányára, mert itt van a világhírű Szegfűhajú János, akinek a lánya azt meglátja, az bizony nem megy férjhez máshoz. De a lova már előre kitanította Szegfűhajú Jánost. Megbeszélték, hogy ha a ló elnyeríti magát, a fiú azonnal visszafordul, és felugrik a hátára. Alig kezdték el a táncot, kettőt-hármat fordult Szegfűhajú János az aranyhajú kisasszonnyal, s már nyerített is a lova. Abban a pillanatban kifordult a bálteremből, és felugrott a hátára, de már későn, mert az aranyhajú kisasszony sírva mondta az anyjának, hogy beleszeretett Szegfűhajú Jánosba. Akkor nagy kiabálással utána eredtek a királynék, s egész a rézerdő széléig kísérték Jánost. - Megállj, Szegfűhajú János, te lánycsábító! Többet be ne merd ide betenni a lábadat! - kiabáltak utána. A keresztanyja azt mondta neki: - Látsz te még, tanulsz te még többet is. S akkor megint összevissza vagdalta Szegfűhajú Jánost, és belerakta a kádba, s tizennégy napig rá se nézett, aztán fölébresztette. - Drága keresztanyám, nem sok szépet láttam álmomban, de sokat tanultam! - mondta János, s elmesélte, hogy volt az aranyerdőben, s ott táncolt a gyémánthajú kisasszonnyal, de mikor felnyerített a ló, kifutott Szegfűhajú János a teremből, felugrott a hátára, s vágta! A királynék egészen az aranyerdő széléig üldözték, akkor utána kiabált a gyémánthajú királykisasszonynak az édesanyja:- Ide ne jöjj többet, Szegfűhajú János, mert akkor az életeddel játszol! János most újra megkérte a keresztanyját, engedje meg, hogy felmenjen az édesanyjáért, mert az meghal utána bánatában. Fel is ment Szegfűhajú János, lehozta az édesanyját. Az édesanyja nagyon kérte a komaasszonyt, eresztené haza a fiát. Haza is ment Szegfűhajú János, de meghagyta neki a keresztanyja, hogy ne sokáig időzzön otthon, mert neki még szüksége van rá. Ám az anyja addig kérlelte, míg beleegyezett, hogy ezután sűrűbben fog hazajönni. Egyszer kihirdették abban a városban, ahol az édesanyja lakott, hogy a királykisasszony gyűrűjét elvitte egy holló. Aki azt visszahozza, a király annak adja gyönyörűséges palotáját és a lányát. Szegfűhajú János gondolta magában, ő megpróbálja. El is ment a királyhoz, elmondta neki, hogy ő visszahozza a gyűrűt. Indult János vissza a keresztanyjához. Mikor a tenger partjához ért, fölé tartotta aranyvesszőjét, kettészelte a tengert, és a lépcsőn besétált a palotájába. A keresztanyja nagyon megörült, mikor meglátta. János pedig elmondta neki, hogy mi járatban van, s ha törik, ha szakad, vissza kell vinnie azt a gyűrűt, amit a holló elrabolt. - Csak pihend ki magadat, azután mehetsz! - mondta erre a keresztanyja. Másnap korán felköltötte Szegfűhajú Jánost és betarisznyált neki. No, a fiú elindult, ment, mendegélt, egyszer elérkezett egy öreg viskóhoz, benézett, s hát ki lakik ott, egy öreg boszorkány. Mindjárt bement a fiú, köszönt, s elmondta, hogy mi járatban van. Erre azt mondta a boszorkány: - Hallod-e, Szegfűhajú János van itten nem messze egy szép grófkisasszony, ha nekem azt elhozod, én megmondom, hogy merre van az elveszett gyűrű. - Egy életem, egy halálom, de mégis megpróbálom! - mondta Szegfűhajú János. El is ment a grófi palotába. Amint ment fel a lépcsőn, találkozott a grófkisasszonnyal. Ennek annyira megtetszett Szegfűhajú János, hogy nyomban megvendégelte, és ott akarta marasztani örökre. De János nagyon kérte a grófkisasszonyt, hogy előbb menjen el vele az édesanyjához, és ha ő beleegyezik, akkor örömest ott marad. A lány szívesen elkísérte Jánost. A fiú elvezette őt a boszorkányhoz, aki azonnal tojássá változtatta a lányt. Akkor a boszorkány azt mondta Szegfűhajú Jánosnak: - Menj addig, míg elérsz egy nagy sziklához. A sziklában van egy ajtó, azon menj be. Ott lakik az én testvérem, annál három próbát kell kiállnod; ha a próbákat kiállod, akkor ó ad egy olyan csikót, amelyiken eljuthatsz a gyűrűhöz. Útnak indult Szegfűhajú János, elérte a sziklafalat, bekopogtatott, a vén banya kinyitotta az ajtót. - Na, te gyönyörű Szegfűhajú János, hallottam híredet, s tudom, hogy miért jöttél: a gyűrűt szeretnéd megkaparintani. Ha kiállod a három próbát, akkor nagyon szívesen megadom, amit kérsz. Az első próba: kisöpröd az istállót. Ha jól kitakarítod, akkor a következő két alkalommal nem állítalak olyan nagy próbák elé. Szegfűhajú János ment is az istállóba, de mikor kezdte hányni a ganét kifelé, az mind visszafelé jött. Mennél többet söpörte, annál piszkosabb lett az istálló. Akkor megharagudott János, mérgében otthagyta az istállót. Hátul, a fal mögött látta, hogy egy kis törpe oda van kötözve erősen egy cölöphöz. - Ugyan te miért búsulsz ennyire? - kérdezte tőle a törpe. - Hát én bizony nem tudom kisöpörni az istállót, mert mennél többet söpröm, annál piszkosabb lesz. - Én megmondom, hogyan söpörd ki, feltéve, ha kiszabadítasz. - Nagyon szívesen, csak ígérd meg. A törpe azt tanácsolta Jánosnak, hogy fordítsa meg a söprűt, akkor az összes gané egyből ki fog ugrani az istállóból. Úgy is csinálta Szegfűhajú János, megfordította a söprűt, s nyomban tiszta lett az istálló. Jelentette a boszorkánynak, hogy elvégezte a munkát. Erre szörnyen bosszús lett a boszorkány. - Hát jól van, jól van, Szegfűhajú János, ezt elvégezted, még egy próbát adok. Meríts abból a kútból vizet, és itasd meg a lovamat! János azt mondta, megteszi, de adjon neki a boszorkány egynapi haladékot, hadd gondolkozzon. Akkor János elment a törpéhez, és elmondta neki, mi dolgot bízott rá a boszorkány. A törpe kitanította: vizet csak úgy tud meríteni, ha a vödröt megfordítja. A lovat úgy tudja megitatni, ha a kötőféket fonákul rakja a fejére. Úgy is tett Szegfűhajú János, leeresztette a vödröt a kútba fonákul, húzott is vizet eleget, a lovat kieresztette, megitatta, azután vissza-vitte a pajtába. Akkor azt mondta a boszorkány: - Na, most már nem kell több próbát kiállnod. Kérjél, Szegfűhajú János, amit akarsz. János csak azt kérte a banyától, mondta meg, hol találja a gyűrűt, és adjon egy olyan csikót, amellyel eljuthat hozzá. - Jól van, adok csikót - mondta a banya -, de magadnak kell vinned, amíg el nem érsz egy folyóig. Akkor háromszor mártsd bele a vízbe, és meglásd gyönyörű paripává változik. János a hátára vette a csikót, s amikor elért a folyóhoz, belemártotta a vízbe. A csikó rögtön gyönyörű paripává változott és megszólalt: - Na, édes gazdám, megszabadítottál a vén szipirtyótól, meg fogom neked szolgálni. Most üljél fel a hátamra, mert sietnünk kell. Hétmérföldnyire van egy tenger, azon csak egy esztendőben egyszer lehet átjutni, amikor a két partjáról összehajol két fa, és csak azokon keresztül mehetsz át a túlsó partra. Ott addig menj, amíg el nem érsz a nagy, magas fenyőfához. Annak a fának az ága közé van beszorulva egy holló, annak a hollónak a szájában van a gyűrű. Ha jól igyekszel, mire még egyszer visszahajolnak a fák, megjárod. Át is ment Szegfűhajú János, meg is találta a hollót, visszavette a szájából a gyűrűt, nagy örömmel sétált hazafelé. Mikor elért a tengerhez, egy napot kellett várnia, amíg a két fa összehajolt. Akkor átment a túlsó partra, ahol még mindig várta a lova. Felült a hátára, és elindult ahhoz a boszorkányhoz, amelyik a grófkisasszonyt tojássá változtatta. A boszorkány azóta is ott kotlott a tojáson. Bement hozzá Szegfűhajú János. - Na, megkaptad a gyűrűt? - kérdezte a vén boszorkány. - Megkaptam - felelte János. - De most már add vissza a kisasszonyt, mert nagyon bánt a lelkiismeretem, és vissza szeretném vinni a szüleinek. A vén boszorkány rimánkodni kezdett, hogy mindent megad, amit kér, csak a grófkisasszonyt ne vegye el tőle. Ám Szegfűhajú János nem teketóriázott; a vén banyát nyomban leütötte, és a tojást a tarisznyájába rakta. Felült a lova hátára, s repült a kastély felé, ahol a grófkisasszony lakott. Elérték a kastélyt, s amikor János áttette a küszöbön a tojást, az rögtön visszaváltozott gyönyörű lánnyá. Ezerszer szebb volt, mint annak előtte. Erősen kérte Szegfűhajú Jánost engedje, hogy vele menjen, de János megtagadta, mert megígérte a keresztanyjának, hogy azt a királykisasszonyt fogja feleségül venni, amelyiknek a gyűrűjét visszahozta. Ezzel ki is ugratott a vár kapuján, és meg sem állt, míg a tengerpartra nem ért, ahol a keresztanyja lakott. Bement János a keresztanyjához, és elmondta, hol járt. - Na, ha minden helyet megjártál - mondta erre a keresztanyja -, most csak feküdj le. Azzal összevissza vágta Szegfűhajú Jánost, besózta, és betette a kádba. Mikor jó darabot ült János a kádban, akkor összerakta. János életre kelt, megebédelt jól, és akkor azt mondta neki a keresztanyja: - Na, Szegfűhajú János, most menj haza, otthon találod az összes testvéredet. De ügyelj, mert ha meglátnak, irigykedni fognak majd rád. Ezért óvakodj tőlük, s akármivel kínálnak, semmit se vegyél el tőlük. Haza is ment János, otthon is találta a testvéreit, akik nagyon irigykedtek rá, és mikor lefeküdt, elhatározták, hogy elveszik tőle a gyűrűt. El is vette a legnagyobbik fiú, és fölment vele a királyhoz. Ott azt állította, hogy ő találta meg. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, nagy volt az öröm. Amikor János felébredt, nem tudta, hová tűnt el a gyűrű. Visszament a tengerpartra, ott leült. Észrevette ezt a keresztanyja, kiment a partra, és azt mondta Jánosnak: - Nem szívlelted meg a tanácsomat, elfogadtad a fekhelyet tőlük, elaludtál, ezalatt elvitték a gyűrűdet. Csak úgy térhetsz vissza, ha ennek a kastélynak a hetvenhetedik pincéjéből el tudod hozni a király kardját. El is indult Szegfűhajú János szerencsét próbálni. Bejutott a hetvenhetedik szobába, meg is találta a kardot. Az olyan csodakard volt, hogy ha valamit kívánt tőle a gazdája, azonnal teljesítette. Elvitte János a keresztanyjához. - Na, keresztanyám, elhoztam a kardot, tegyen vele, amit akar. Ekkor a keresztanyja azt mondta: - Tudod, János, miért hozattam el ezt a kardot. Kétmérföldnyire innen lakik a világ legszebb lánya. Õt akarom neked megszerezni. Míg én a lányért elleszek, addig te építs aranyvárat. Ha megérkezem a királykisasszonnyal, az ételnek s az italnak patakban kell folynia. Úgy is tett Szegfűhajú János. Mikor megérkezett a keresztanyja a világ legszebb lányával, akkora patak lett az ételből és az italból, hogy három hétig tartott, míg keresztülértek rajta. Amikor beérkeztek a várba, a lánynak nagyon megtetszett János, mindjárt hívatták a papot, megesküdtek. Odavitte János az anyját és a testvéreit is, olyan dínomdánomot csaptak, annyi volt az étel-ital, hogy Hencidától Boncidáig folyt a leve!