Élt két testvér. Igen-igen szegény vót a kisebb, a bátyja meg nagygazda, merd gazdag helyre nősült be. Karácsonytáj közeledett. A nagygazdag bátya három hízót szúratott. Megtudta ezt a szegény öccsi, elment hozzá, beköszönt illedelmesen. - Miér gyöttél? Tán disznóhúsra fáj a fogad? Disznópecsenye kéne? - Hát, édes bátyám, jólesne, ha adna, mer három napja csak egy kis száraz kenyérvégen vagyok meg hideg vízen. - No, ide figyelj, most az egyszer adok, de úgy gyere még ide kérnyi, hogy kapsz tőlem valamit, de nem azt, amit te kérsz, értetted? - Jó van, édes bátyám. - Ne, itt van ez a nagy darab hús! Lehetett olyan másfél-két kilo körül. - De ezt se neked adom, hanem az ördögnek. Menj vele a pokolba! Keresd ott a szerencsédet, ha máshol nem tanálod! Azt gondolta a szegény testvér, hogy valóba oda kell neki mennyi. Elindult hát, amőre a szemi látott, mer nem tudta, merre van a pokol. Árkon-bokron, hegyen-vőgyön haladt keresztül, mikor összetanákozott az erdőbe egy ősz öregembervel. Köszönt neki illendően: - Adjon Isten jó napot, édes öregapám! - Adjon Isten neked is, édes fiam, mi járatba vagy? - Hát, édes öregapám, a bátyám adott egy darab húst, hogy vigyem a pokolba, majd ott megcsinálom a szerencsémet, mer nagyon szegény vagyok. - Hát, édes fiam, lehet, hogy megcsinálod, de előbb egy nagy vízen, egy nagy tavon kell átmenned. De ne ijedj meg, ott lesz egy csónakos, egy elátkozott csónakos. Az csak úgy szabadul meg belőle, ha ő ugorhat ki a víz partján legelőször a csónakbó. Nagyon vigyázz, édes fiam, ha közelegyik a part, vesd ki magad, de tüstént, mer különben végi az életednek. Utána ott lesz egy szörnyű nagy hegy, a hegy aljába egy nagy vaskapu. Azon a kapun zörögjé, édes fiam! Majd kigyön egy sánta ördög. Mondjad, hogy húst hozol neki, de oda ne add addig, míg nem ad érte egy fekete tyúkot, egy abroszt, meg egy vászontarisznyát. - De édes öregapám, minek énnekem az abrosz, a fekete tyúk meg a vászontarisznya, minek az nekem? - Édes fiam, az olyan fekete tyúk, hogyha elterítesz alá valami ruhafélét, megsimítod a hátát, a farára veregetsz, minden egyes ütésné egy aranyat ejt. - Hát az abrosz? - Látom, hogy nagyon szegény vagy, édes fiam, azért kell az is. Elteríted az asztalra, rácsapsz a tenyeredvel, rágondolsz, hogy mit enné, mit inná, akkor ott terem rajta minden. - Hát a tarisznya? - A tarisznyába, édes fiam, katonák lesznek regimentszámra. Hátha még arra is szükséged lesz. - Jó van, édes öregapám, nagyon szépen köszönöm a tanácsait. Haladt tovább a szegény ember, hát elért egyszer a nagy vízhe, a nagy tóhoz. Ott látja a csónakost a part mellett. - Átvisz-e, barátom? - Át bizony, csak szálljon be! Beszállt a szegény ember, de csak guggolt a csónak fenekibe. Mikor közeledett a tulsó part, ügyesen kivágta magát. A csónakos meg dühös lett, dúlt-fúlt, hogy most se sikerült neki a szabadulás órája. Ment tovább a szegény ember a darabka disznóhúsával. A hegy aljába csakugyan megtanálta a vaskaput. Zörömbölt rajta erősen. Majd kigyött egy száraz, fekete, sánta ördög. - Hát te mit keresel itt? - Húst hoztam neked. - Jó zsíros-e? - Jó bizony. - Mutasd! - Nem mutatom én, míg meg nem egyezünk. - Mit kérsz érte? - A fekete tyúk kéne, az abrosz, meg az a vászontarisznya, amelyik ott lóg a sarokba-e! - Hármat nem adhatok érte, elég, ha egyet adok. - Akkor nem adom. Ott rángatta a húst az ördög orra előtt a szegény ember, annyira csiklandozta vele az ördög orrát, hogy az végül mindent megadott. Ment visszafelé a szegény ember nagy fütyörészve. A parton má várta az elátkozott csónakos, mer ha átment, vissza is kellett neki gyönni. - No, gyere, szállj be! - mondta az elátkozott. A szegény ember megint csak a csónak közepibe kukorgott, le se mert ülnyi, hogyha közelegyik a víz széle, gyorsan kidobhassa magát belőle. Úgy is lett, ő ugrott ki előbb, a csónakos hoppon maradt. Mire hazaért, összedőlve tanálta a kis viskóját. Leült egy kőre, búsult, gondolkozott, mitévő legyen. Majd eszibe jutott a tarisznya. Belekiabált: - Gyöjjön ki vagy három regiment katona, épíjjenek nekem házat! Kisereglettek a katonák, tettek-vettek, mire virradt, készen vót egy szép nagy ház. - Most má menjetek vissza! Vissza is takarodtak. No, kitróbálja má a tyúkot is, hogy valóba aranyat ejt-e. Simogatja, ütögetyi a farkát, hát csakúgy potyogtak az aranyak. Nagy lett a szegény ember örömi. Mivel megéhezett, kipróbálta azt a hitvány abroszkát is. Rácsapott a tenyerivel, hát ott termett rajta a sok étel-ital, jobbná jobbak. Mindjár arra gondolt a szegény ember: - No, édes bátyám, visszaadhatom a húst, meghílak ebédre. Üzent is a bátyjának, hogy okvetlen gyöjjön el. Megkapta a gazdag bátyja az üzenetet, azt mondja: - Ugyan, a kódus mivel tudna engem megvendégelnyi? Elmennyi elmenek, teszek be neki valamit a kosárba, mer biztosan nagyon éhes lehet. Elment a gazdag bátyja, de nem tanálta a kis viskót. - Né má, micsoda ház van itt a viskó helyett! Ebbe lakna az a hitvány külyök? Leskelőgyik, majd meglátja az öccsi. - Gyöjjön fel, édes bátyám, gyöjjön fel, meg akarom vendégelnyi! Felmegyen oszt. - Üljön az asztalhoz! Ráterítyi a szegény ember az abroszt az asztalra, rácsap egyet-kettőt, hát jobbná jobb étel-ital terem rajta. A gazdag bátyának ki se kellett pakolnyi a kosárbó, ehetett, ihatott. - Édes öcsém, honnan szerezted ezt a csodálatos abroszt? - Maga mondta, édes bátyám, hogy menjek a pokolba, majd ott megcsinálom a szerencsémet. Elmentem a disznóhúsval, azér kaptam három ajándékot is. Jó helyre kűdött maga engem, bátyám! - Nohát, akkor én is elmenek. Hazament tüstént a gazdag bátya. Egy fél disznót tett a zsákba, oszt a vállára hagyította. No, majd hoz ő ezér több mindent, mint az a hitvány öcskös. Persze előtte mindent kikérdezett az öccsitő, mőre menjen, mit csináljon. Hát ahogy megy, elér ő is a nagy vízhe. - No, errő meg nem is beszélt az a gyerek. Ott járkálgatott, leskelődött, meglátta a csónakost. - Hőj, hé, vigyé át! - Gyöjjön, szálljon fel! Beszállt, nagy kényelmesen elterpeszkedett, a nagy zsák húst maga elejbe vette. Majd mikor közelgett a part, az elátkozott ember ugrott ki. A csónakot meg úgy visszarúgta, hogy a víz köllős közepire szállott a gazdag bátyjával. Úgyhogy még a mai napig is ott van, ha valaki fel nem váltotta.