Élt a világon egy szegény szabólegény. Az olyan szegényen járta a világot, hogy egy árva fitying annak a zsebében nem fickándozott. De az éhség hajtotta szerencsét próbálni. Nyárvíz idején betért egy kocsmai vendéglőbe, hitelbe kért egy köcsög aludttejet. A kocsmárosné szánta a szegény szabólegényt, aki szemre is olyan hitványnak látszott, csak támolygott a nagy nyomorúságban. Ahogy eszegette, kanalazta az aludttejet a. szegény szabólegény, légiónyi légy röpdösött körülötte, a szemét majdnem kiverték. Megdühödött rájuk a szegény szabólegény, félkezét az asztalra ejtette. Száz légy ott maradt a keze után. Ezt nagy találmánynak vélte a kocsmáros család is, meg maga a munka és kenyér után kuncsorgó szabólegény is. Hívták a kocsmába légycsapónak kosztért. De nem állt el, nagyobb jövőt gondolt á ki magának. Hanem ekkora siker után kért egy darab deszkát, ráírta: Százat egy csapásra! Ezt fölkötötte a hátára. Ment tovább szerencsét próbálni. Ment árkon-bokron, falun, falon át, amikor egy nagy városba ért. Minden bakacsinba vonva. Fekete a városkapu, a benne strázsáló őr, a torony gombja, a folyó vize. Útja a királyi palota előtt vitte a szegény szabólegényt. A királyi palota is fekete gyászfátylak alatt. Kinéz a király, látja, egy vándor keszegel az ablaka alatt, a hátán deszka, a deszkán írás: Százat egy csapásra! Mindjárt küldte egy katonáját a civil után, hogy jönne föl a palotába, beszédje lenne vele. Mondja aztán a király, hogy öreg a baja városban, mert a nagytemplomjukba betanyázott a tizenkét fejű sárkány, s éppen tegnap veszejtették körme között a kilencvenkilencedik legjobb hős vitézüket. Már ott tartanak, hogy nincs aki elé álljon, s akkor, ha a sárkány győzedelmeskedik, többet erre az országra nem süt le a nap! Ha igaz, hogy százat agyonütsz egy csapásra, akkor te könnyűszerrel megszabadítasz bennünket a sárkánytól. Nem lennék hálátlan. Neked adom a lányomat, meg a fele királyságomat. Egymás markába csaptak, de a szegény szabólegény, ahogy ruhavarrás-nál szokás, megmondta, hogy mi kell ahhoz, hogy ő a királynak tett ígéretét valóra váltsa. - Először is egy hónapi eszem-iszomos pihenő, hogy kellő erő kerekedjen. Aztán egy nagy hordó morzsolt kő, egy akó tízéves bor, egy szüretelőkádnyi disznópecsenye, egy kishordó szatymazi bor, egy öreg fatuskó, egy asztal, két karszék meg egy hegedű vonóval, gyantával. Amikor a hónap letellett a szabólegény eszem-iszomja közepette, ezek az instrumentumok már mind a nagytemplom közepére állítva várták a cselek­ményeket. Aminek mire eljött az ideje, hát akik a szabólegény traktáját intézték, ijesztgették is, hogy nem ússza meg ő sem életben, mert már kilencvenkilencen próbálkoztak a tizenkét fejű sárkánnyal, de mind odader­medtek körme közé holtan. A szegény szabólegény tette, hogy őt nem ijeszti a tizenkét fejű sárkány haragja, meg tevékenysége, mert ő olyan tudománynak a birtokosa, hogy hűha. A kigondolt napon bement a templomba a szegény szabólegény, magára zárta a kaput, a kulcsot szögre akasztotta, evett a sülthúsokból, fonyatos kalácsokból, iszogatott, üldögélt, várta a sárkány érkezését. De már a delet is elharangozták, az esti úrangyalát is elverselték a toronyban, sehol egy moccanat. Hanem éjfélkor a pallat megrepedt, rőfnyire fújt be a lángcsóva, sistergett, akár ökörzsír a nagyserpenyőben. Mindjárt utána a repedésen a szegény szabólegény feje fölé lógott egy emberláb. Az leesett a pádimen­tumra, aztán egy másik láb, aztán egy kéz, meg a másik, egy emberfej. Már lila színűvé kellett volna váljon a szegény szabólegény a látottaktól, de ő csak eszegetett, iszogatott, mutatván, hogy ő nem fél, és tudja, hogy most jön a java. Ami be is következett. A pallat hasadékán végre megjelent maga a tizenkét fejű sárkány. Mind a tizenkét száján fújta a két rőfnyi hosszú lángot, de a szegény szabólegény a gyűszűjébe bújt előtte, vagyis akkora lett a gyűszűje, hogy maga elé tartva, őt a láng nem pörzsölte. Mikor az ilyen cirkumparádéval, látta a sárkány, nem bír a szegény szabólegényen erőt venni, mondja a szegény szabólegénynek: - De eszel, de iszol. -Állj neki te is! -biztatta a szabólegény a sárkányt. Annak több se kellett, elkezdte magába hajigálnia disznósültet fonyatos kaláccsal. Mikor mind lenyeldeste, az után szaglászott, valami nyomtaték jólesne a zsíros falatok után. Mutatta neki a szabólegény a morzsolt kővel teli dézsát. A sárkány mind a tizenkét pofájával habzsolta befelé a darált követ, ahogy éhes disznó a makkot. Na, akkor már szomjas lett a sárkány mind a tizenkét gyomrára. A szabólegény mutatta a hordót a tízéves borral. A sárkány fő feje szájára tette legelőbb is a hordó csapját, mert csak úgy a levegőbe emelte nagy erejével, ahogy ember emel poharat. Mind a tizenkét szájával ivott, mert mind a tizenkét gyomra kívánta az italt. Nemsokára betyáros jókedve kerekedett a sárkánynak. De már akkor húzta a szabólegény a talpalávalót. A sárkány elkezdett lejteni. Előbb a lassú lippentőst lépegette, de a szabólegény tudta, hogy szépen a gyorscsárdásra kell kanyarodjon, s úgy is rángatta a vonót, a sárkány annyira kellett a lábát szedje, hogy már nem is látszott a nagy sebességtől. Na, amikor jól kitombolta magát, hogy huszonnégy orrlukán kapkodott már a levegő után, leült pihenni a másik karosszékbe. Kisvártatva becsukódtak a szemei. Előbb a fő feje két ablaka, azután mind, ahogy palotaablakot csuknak be éjszakára a király szolgái. Álmában elfáradt tagjait tette ide-oda, hiszen ő sem táncolt teli hassal mindennap. Egyszer a megrepedezett fatuskóra tévedt a sárkány első mancsa. Ezt várta a szegény szabólegény. Akkorára vasék lett a kalapja mellé szúrt tűből. Azzal sebesen a sárkány mind a tizenkét körmét a faderék hasadékába ékelte. Mire kinyitogatta tizenkét fején huszonnégy szemét a sárkány, már csak ordítani tudott a fájdalomtól. Mozdulni, menekülni sehova. A láng is elaludt a torkán. Kö-nyörgőre fogta. Ha meghagyja az életét, a kinccsel teli pusztai kutat a szabólegénynek adja. De ezzel az nem elégedett meg. Azt mondta, meghagyja a sárkány életét, de menjen pereputtyostól a városból, országból, éljen ahogy, ahol tud. Elment a sárkány minden rokonával. Tanúsította, hogy magától kivilágo­sodott minden. A kapu, a benne strázsáló ár, a királyi palota kifehéredett, a folyóban a víz fehéren csobogott, akár a gyöngyöző bor. És sütötte százágra a nap a tájat, mikor ment a szegény szabólegény a király lányával az esküvőre.