Volt egy faluban egy özvegyember. Olyan szegíny volt, mint a templom egere. Volt neki egy fiacskája, meg egy kis leánykája, ez a két gyerek tartotta az öreget. Házaltak a faluban, s úgy kírtek egy kis kenyeret az apjoknak. Többek közt egyszer, ahogy jártak a faluban, egy gazdag özvegyasszonyhoz mentek bé kíregetni. A gazdag özvegyasszony felöltöztette űket szép ruhába, azután ebídet adott nekik, megtöltötte a tarisnyájukat kenyírrel, kolbásszal, szalonnával. Azt mondta: - Vigyítek el ezt az apátoknak! Mondjátok meg, hogy jöjjön el énhozzám, itt aztán jól lesz dolgotok mind a hármatoknak! Hazament a két gyerek nagy örömmel. Elmondták az apjoknak, hogy mit üzent az özvegyasszony. Nagyon megörült az ember. Következő vasárnap szépen megberetválkozott, magára vette a jobb ruháját, ami volt valami, elment az özvegyasszonyhoz, elmondta neki a gyermekei üzenetit. Azt mondja az özvegyasszony: - Nízzed, itt nagy szüksíg van rátok! Gazdaságom elíg van, magam csak egyedül vagyok. Lígy te az én férjem, s a gyermekeid legyenek a mi gyermekeink! A szegíny ember bizony hajlandó lett. Elköltöztek a gyerekekkel együtt. Egísz úri dolga lett a családnak, csakhogy az volt a baj, hogy az se tartott úgy örökké. Kezdetben az asszony mindennap megfűsülte a két gyereket, mindennap megmosdatta, mindennap tisztát adott rájuk. Második héten már csak másodnap tette meg velük. Elkövetkezett az idő, hogy egy héten még egyszer se fűsülte meg űket, sem tisztát nem adott. Alig telt el egypár hónap, kijelentette az embernek, ha nem takarítja el a gyermekiket a háztúl, akkor ű is mehet véllek. Megbúsult a szegíny ember. Gondolta, mitívő legyen? Û bizony inkább elviszi a gyermekiket világgá, de mégse hagyja ott azt a jó gazdaságot. Kivitte az erdő szílire a gyermekiket, ott imádkoztatta űket, ű is imádkozott. Imádság közben arra ment valami kereskedő. Amig az út szílin állottak, azt mondja a kereskedő: - Te szegíny ember, mit akarsz a gyermekikkel? - Én - azt mondja -, uram, meg akarok szökni tüllök. Itt akarom hagyni az erdőben űket. - Ügyetlen gondolat - azt mondja a kereskedő -,inkább add el nekem, én majd felnevelem űket. Belé is egyezett egykettőre. Nem is kírt majd semmit érettök, örült, hogy akadt a gyermekiknek gondviselője újbúl. Û visszament a falujába az özvegyasszony felesígihez, a kereskedő pedig kocsira tette a gyermekiket, és elvitte magával. Mikor a kereskedő hazaírkezett, látta a felesíge, hogy olyan két szép gyermeket vitt a házhoz. - Ugyan kírlek, hunnet vetted? - azt mondja az embernek. - Én bizony - azt mondja a kereskedő -, egy szegíny embertűl vettem. El akart szökni töllök, ott akarta hagyni űket az erdőben. Idő teltivel aztán iskolába adták űket, mind a két gyermeket. Szintén nevet adtak nekik, me még nevök se volt szegínyeknek. A fiú kapta a Pán Simon nevet, a leány pedig Katica lett. Nagyon jól tudtak tanólni az iskolában, nagyon örültek neki a szülei, mert gyermekeiknek fogadták űket. Nőttek szépen. Mikor kikerültek az iskolábúl, Pán Simont a boltban használták fel, mert boltjuk is volt, Katica pedig az anyja körül forgolódott a konyhán. Pán Simon ahogy nőtt, kezdett rossz lenni. Rossz társaságba egyeledett, kezdett lompolni, kártyázni. Sok pínzt elvert, a kereskedőét. Katica ezt megtudta, mindig könyörgött neki: - Kedves bátyám, fordítsd a dolgodat jobbra! Még - azt mondja - elűznek a háztúl. Milyen rossz lesz megint nyomorogni a szegínysígben. Pán Simon erre nem hallgatott. Egy reggel, mikor Katica frustukot vitt neki a boltba, szintén könyörgött neki, hogy jobbítsa meg magát, és térjen jobb útra. Pán Simon megmírgelődött, s arcul csapta Katicát annyira, hogy az öt újja beléhótt az orcájába. Várták odahaza Katicát, hogy menjen haza, de bizony az nem ment. Elszaladt a kereskedő a felesígivel együtt a boltba, kérdeztík Pán Simontúl, hogy hol van. Û nem mondta meg, hun van, csak azt mondta, hogy innet elment. Huva ment, ű nem tudja. Köröztettík, kerestettík mindenfelé, senki se tudott rúlla semmit. Mikor Pán Simon pofon ütte volt űtet, Katicát az angyalok felkapták, és felvittík a menyországba. Mivel a sok üdő eltőtt, és Katica még mindig nem volt meg, megkeseredett a kereskedő is, a felesíge is. Azt mondták Pán Simonnak: - Na fiam, ha Katica elveszett, s te se tudsz semmit rúlla, akkor már te se kellesz! Felöltöztettík Pán Simont tiszta új ruhába, ellátták bűvön pínzzel, eleresztettík űtet Isten számába. Ment Pán Simon, mendegélt. Még akkor se tudott meggondolkozni. Amig a pínzbűl tartott, úriember volt, mikor elfogyott a pínz, egyszer egy darab ruháját tette zálogba, máskor a másikat. Úgy tengette az íletit, hogy ne íhezzen nagyon meg. Törtínt egyszer, hogy már nem volt mit eladni, nagyon megíhezett. Gondolkozott, elmenyen a vidíkrűl olyan helyre, ahol nem ismeri senki, és béáll cselédnek. Ment, mendegélt hetedhét országon is túl, béállott egy udvarba egy urasághoz kocsisnak. Neki csak két lúra volt gondja, azokat kellett etetni, itatni, takarítanni, de ki lett kötve, neki át kell hajtani azt a két lovat kocsival mindennap egy gyönyörű szíp selyemríten, egy kásahalmon és egy tétón. De olyan szigorú parancs volt, sem egy szál fűnek nem szabad, hogy azt a lú leharapja, sem pedig hogy egy szem kása megmoccanjon a kerék alatt, vagy a lovak lába alatt, s ippen úgy a tétón, hogy abba is belelípjenek, vagy tudom is én mi. Csak úgy volt szabad keresztülmenni, mintha jég lett volna, me ha nem úgy mennek, akkor úgy volt igírve neki, karóba húzzák a fejit. Mikor reggel bé kellett volna fogni, béfogja Pán Simon a lovakat. Nagyon a szivire köti a gazda, hogy vigyázzon, nehogy baj törtínjen. Mikor a városvígen halannak, anélkül, hogy szólott volna, a lovak csak megállanak. Azt mondják a lovak: - Kedves Pán Simon, te ne azt tedd, amit a gazdád mondott! Engedj minket a selyemríten csak lassú lípísben, hogy ehessünk, a kásahalmon szintén, csakúgy a tétón innunk. Csak hadd, hogy igyunk, te pedig feredj meg! Pán Simon ezeket mind meghallgatta. Meg is engedte, hadd egyenek. Ettek is a kásábúl, amennyi jól esett. A tétóbúl is ittak, Pán Simon pedig megferedett szípen benne. Százszorta különb legíny volt, mint annak előtte. A tétón túl volt egy nagy folyó, ű elhajtott a folyó partjáig, s látta, hogy jű azonn a vizen le hét nagy hab. Mikor a hab iránta volt, mind a heten kilöktík magikat a habok a partra. Abbúl a hét habbúl lett hét tündérleány. Az egyik leány a tündérkirály leánya volt. - Kedves Pán Simon, rígen hallottam rúllad, legyen áldott az ég, hogy összetanálkozhattunk! Még két próbád lesz így ezen a selyemríten itt átjönni. Mikor - azt mondja - harmadikszor eljövök, akkor el is viszlek magammal. Összevissza csókolták egymást, abban a pillanatban a leányok habbá változtak, visszaszálltak a vízbe, eltűntek Pán Simon szemei elől, ű pedig hazament a lovakkal. Haj, de a rít is, a kása is, a tétó is százszorta különbül állott, mint annak előtte! Azt mondja a gazda: - No, kedves Pán Simon, mivel az első próbát megállottad nagy ügyesenn, ha a másik kétszer is így törtínik, el se bocsátlak a házamtúl, fiamnak fogadlak! Következő nap szintén elment ű a lovakkal, kocsival. Mikor a folyó partjára érkezett, ű már csak a habokat leste. Olyan álom fogta el, nem bírt lábon állani, leesett s elaludt, mint akit agyonütnek. Eljöttek a habok, leányokká változtak. Sírt Tündér Ilona, költötte, semmikíppen sem tudta felébresztenni. Egy kis cédulát írt, otthatta mellette. Az volt a cédulára írva: "Még holnap eljövök, ha akkor se hagyod el az álmodat miattam, többet engem ebben az íletben sohase látsz meg." Mikor elmentek a habok, felserkent Pán Simon. A lányok annyit sírtak felette, hogy mind nedves lett a ruhája, s látja a cédulát is. Gyorsan felkapja, elolvassa, hogy mit írt neki Tündér Ilona, az ű szeretője. Hazament osztán nagy búsan. Nagyon mírges volt önmagára. Elhatározta, hogy a következő nap inkább táncolni indull, de le nem fekszik. Eljött a másik reggel is. Akkor is béfogta a lovakat, és elment. Szintén ettek akkor is a lovak a ríten is, a kásábúl is, ittak a tétóbúl is, de mikor jöttek a habok, ű bizony újbúl elaludt. Mikor felíbredt, szintén cédulát tanált maga mellett, minden ruhája olyan volt, mint akit az eső jól megvert. A cédulán ez volt írva: "Kedves Pán Simon, most utóljára jöttem hozzád, s nem hattad el írtem az álmodat. Tedd is le az eszedet róllam, én utánnam ne epedj! Többet engem ezenn a földön soha nem látol meg." Mikor felserkent Pán Simon, nem volt senki, csak a két lova s a kocsi. Látja, hogy a ruhája csupa víz, annyit sírtak felette a lányok. Látja a cédulát is, s felveszi s olvassa. Megbúsul nagyon, mikor azt olvassa, hogy többet ezenn a földön meg nem látja. Úgy gondolja, hogy hát minek neki mán az élet. Hazamenyen a lovakkal. A gazdája ujbúl megdicsíri: - Na, kedves Pán Simon, igazán megállottad a helyedet, mind a három próbát hűsígesenn elvígezted. Most már - azt mondja - nem mint cselédet, hanem mint fiamat számíttalak. Pán Simon megköszöni szípen, ű többet - azt mondja - a háznál nem maradhat két óráig se. Megbúsull a gazdája, könyörög neki mindenfélekíppen, de Pán Simon nem marad. Az is szintén felöltözteti tiszta új ruhába, adott neki pínzt bűvön: Isten vélled, menj, keresd meg a szerencsídet! Ment Pán Simon a folyópartra, úgy gondolta, hátha mégis eljönnek még egyszer a habok. Biza azok nem jöttek. Várt három napot, három éjet, akkor megindult felfelé a folyóparton menni. Ment kerek hét esztendeig, sohase írt el se falut, se várost. Hét esztendő elteltivel elír egy malmot. Bément a malomba, s azt mondja: - Adjon isten szerencsés jó estét, öreg molnár! - Áldjon meg az isten, fiam, hát hun jársz? - Én bizony, öregapám, itt és itt. Öregapó, fogadjon fel molnárlegínynek! - Nagyon szivesen, fiam, hászen megunom is itt egyedül magam. Telnek, múlnak a napok, nem volt őrölni való a malomban semmi. Volt hat zsák liszt a malomban. Azt mondja Pán Simon az öregnek: - Kedves molnárgazda, hát ki hoz ide a malomba gabonát? Hét esztendeig jöttem ide, de én se falut, se várost nem láttam. Hát hunnét várjuk az őrölni valót? - Hő, fiam - azt mondja - , hát majd meglátod te - azt mondja. Pán Simon ott söpröget a malom előtt. Látja egyszer, hogy a felhőbűl ereszkedik egy nagy láda lefelé. Mifíle istencsodája lehet az? Szalad bé az öreg molnárhoz: - Jöjjön ki hamar, öregapám, nízze, mi jön ide! Az öreg molnár csak elmosolyodik: - Hát most hozzák a búzát, fiam - azt mondja. Leereszkedik a láda ippen a malomajtóba. A öreg felnyitja a ládát, kivesz a ládábúl hat zsák búzát, avval a ládát bézárja. A láda abban a percben felszállott. Pán Simon nízett utánna mindaddig, amég elvesztette a szeme elől. Nagyon csodálkozott Pán Simon. Gondolta, hej, hogy ké az öreget rábírni arra, hogy űtet tegye bé a ládába egy zsák liszt helyett. Addig kírelte az öreget, még az öreg szót fogadott. Beléteszi az öreg Pán Simont a ládába egy zsák liszt helyett, és húzzák a ládát felfelé. De megíreztík, hogy .Ádám-szag van a ládában, visszaengedtík. Az öreg osztán felnyitja a ládát, Pán Simon kiugrott belőlle. Visszatettík a zsák lisztet, így osztán felhúzták. Pán Simon ott maradt nagy búsann. Megköszönte az öregnek a szolgálatot, újbúl útnak eredt. Ment, ment, mendegélt, ment a vízparton felfelé újbúl hét esztendeig. Hét esztendő elteltivel elírt egy búzaszálat. Az a búzaszál olyan vastag volt a tövin a földön, mint a leghatalmasabbik fenyő az erdőben, de a teteje nem látszott sohun se. Gondolja Pán Simon, hátha azon felmehetne ű oda, ahova a szíve vágyik. Menyen, mendegél ű felfelé. Szintén ment a búzaszálon felfelé hét évig. A hét év múlva elírkezett ippen oda, ahun már a búzaszálnak a kalásza volt. Egen istenem, de csak nízett felfelé. Már nemigen messze volt mennyország, de a küszöbig volt két jó arasz. Ott várt ű a búzaszáron ujbúl hét esztendeig, amig a búzaszál addig nőtt, hogy elírte a kaput. (Megöregedhetett Pán Simon a sok menísbe, nem kellett az már Tündér Ilonának! - Nem öregedett ammeg, mert akkor csak három nap volt egy esztendő!) Mikor bémenyen mennyországba, kit lát? Legelébb futott elébe az ű kedves testvíre, akit ű a boltajtóban pofon ütött. Még akkor is látszott az öt ujja helye az orcáján. - Jaj, kedves Pán Simon, hogy kerültíl ide? - azt kérdezte Katica. - Azt igen nehéz elmondani - azt mondja Pán Simon. - Sokat küzdöttem, nélküllöztem, amig ide eljöhettem. - Na, már csak ne búsulj - azt mondja Katica - , itt van az is, akiért olyan sokat nélkülöztél, fáradoztál! Haj istenem, osztán megnyom Katica egy gombot. Haj istenem, lett olyan zörgés, zúgás, jött is Tündér Ilona abban a pillanatban. Haj istenem, összeborultak azok. Még mintha tán most is hallanám, hogy cuppogott. Elkérdezi osztán Tündér Ilona: - Hát hogy tudtál idejönni, hunn s mifélekíppen? Megmondta azt is, hogy a ládába is odatítette magát, de visszalöktík. A búzaszálon is, melyen hosszas ideig jött felfelé, még mennyi ideig várt, amég annyira nőtt. - Szenvedtíl eleget írtem - azt mondja Tündér Ilona - , de azt hiszem, megérdemlem. Ûk osztán megbeszíltík együtt a dolgot, hogy minél hamarább összekelnek. Avvolt az áldott szerencsém, hogy én voltam a hivogató a vendígsígbe. Összeszedtem én osztán boldogot, boldogtalant, vakot, sántát, mindenfélit. Volt ítel-ital elíg, tál-tányér, ki lefelé szájával, ki felfelé fenekivel. Elmúllik a lakodalom, én kíszüllődök haza, nem tölthetem ott az időt mindig. Nekem osztán töltenek egy iszák levet, tesznek belé vagy két csontot is, amirűl le volt rágva a hús. Még a nagykalánt is otthagyták. Mikor jövök bé a Botoson, tanálkozom Kolozsi Ferencnével, az öreggel. - Hunnét jű, sógor? - azt mondja. - Biz én - mondom - lakodalombúl. - Hásztán nekem nem ád valamit? - Én?! Mán hogyne adnék! Mán én ettem ott eleget. Bényúlok az iszákba, kiveszek egy koncot, hajítom arra felíje. Meg tanáltam ütni a lábát a csonttal. Kérdezze meg a kisasszony ezektűl, nem sánta ma is? Ahogy jövök beljebb az úton, van itt a szomszédomban egy kerekes. Tanálkozom avval is. Az is kíri, hogy adjak valamit. Gondolom, csak nem osztogatom mind el a húst. Hát nekem csak lé marad? Borítok egy kanál levet a fejire. Hát istenem, mind levitte a hajat a fejirűl. Nízzík meg, mais tiszta kopasz, olyan mint a fal oldala! Mikor ippen a faluvígre írkezek, volt ott vagy két-három szarka. No, azok is nagyon cserregtek. Mán én míregbe jövök, kapom a nagykanált, utánnok hajítom. Hát nem bé tanál szalanni a s...in. A nyele künnmaradt. Tessík megnízni, ha egy szarkát látnak, azóta vagyon úgy. Az új párok pedig ott fenn még ma is ílnek, ha meg nem hóttak. Elmondta: Mihály Márton korpos szerk. Kovács Ágnes Rózsafiú és Tulipánleány - Akadémiai Kiadó Budapest - 1987