Egy tavaszi szombati napon elvígeztem a szántást. Az úton hazafelé tanálkozok egy idegen emberrel. Azt mondja nekem: - Bácsika, nem eladó az ökör? - Én ugyan eladom, úgyis elvígeztem a szántást. Még egynapi munkám van hátra, majd hívok segitséget. Egykettőre megcsináljuk a vásárt. Eljű véllem haza, hogy a szekeret hozhassam haza, azt megengedte. Kifizet, s elmenyen a dolgára, elhajtja éntűllem az ökröt. Mondom a felesígemnek: - Én holnap dílig nem kelek fel, mindig aluszok. Egísz héten bukdácsoltam az eke után, el vagyok törődve, ki akarom magam alunni. Felkelek pont tizenkettőkor, kiszaladok az uccára, hátha látok valakit valamerről. Ippen el volt fogyva a dohányom, hogy kérjek valakitűl. Azt kérdi egy komám tűllem: - Hát te, komám, nem mentél a vásárra? - Látnád, ha elmentem volna. Akkor nem volnék itt. - S kérdem tülle - hát elment tán valaki? - Láttam - azt mondja -, vagy nígyen elmentek. Nekem se kell egyéb, bészaladok, veszem a horgas botomat, akasztok egy üres tarisznyát a karomba, s megindullok az úton gyorsan, hogy érjem el a többieket. Teszem hozzá, éppen Hídalmásra indultunk. Igen ám, de a cimborák kocsit kaptak, én csak egyedül gyalog loholtam utánnok. Mikor Közzéplakon alul megyek, az üdő már kezdett alkonyodni. Kerekedik hirtelen egy sötét felhő, megered, istenem, az eső. Hát istenem, mit csináljak? Itt porrá ázok. Szerencsémre Közzéplak és Zsombor között volt egy puszta malom. Szaladok én a malomba, hogy ne ázzak meg. Amint bémenyek a malomba, hát nincs ott senki. Pusztán volt, ki lett volna? Lehúzódok oda a kűpadra. Még jól le se telepedtem, hallom, hogy jűnek kívülről többen. - Bocsi nye, bocsi nye! Ki a fene? Hát vagy tizenkét zsivány hajt egy borjút bé a malomba. Ej de rossz helyre kerültem! Itt a kis pínzemtűl most megfosztannak. Én hamarosan belélépek a garatba, hogy ne vegyenek észre, lehúzom magamat oda. A zsiványok egykettőre leüttik a bornyút, lehúzták a bűrit, tüzet raktak, s kezdtík sütni a húst. - Haj, de istenem - azt mondja.az egyik -, mit csináljunk az egísszel? Kicsin vagyunk, nekünk elíg egy láb. Ha itt hagyjuk, elviszi valaki. Azt tanácsolják: - Hordjuk bé a garatba! Na, szegíny fejem, én is ott vagyok! Mi lesz most énvéllem? Hányják ott, istenem, rám azt a sok húst. Mikor mind rám hánták, rám löktík a bűrt is, avval eltakartak. Nekem meg majdhogy minden csontom össze nem tört. Össze voltam zsugorodva, ők pedig künn vígan eddegélték a sűlt húst. Má nem tudtam ott összegyűrve én is ülni. Má isten neki, akármi lesz, megemelem magam. Megzördül a garat, mikor én emelkedem. A hús hull egyik darab erre, a másik arra. Én meg abba igyekeztem, hogy a bűr a fejem felett legyen. Ippen a szarva volt ott a tinónak. Mikor felállok egíszen, a bűrrel eltakartam a kípemet, hogy ne lássák, hogy ember vagyok. Haj, de megijedtek, istenem a zsiványok! Azt mondják: - Feltámadt a bornyú a garatban! Megijedtek, azt hittík, hogy kisírtet, elszaladtak mind. Én is hamar összeszedtem magam. Kapok a sűlt húsból az üres tarisnyába, szaladok én is ki az országútra, me fíltem ott én is nagyon. Mikor béírek Zsomborra, az eső megint nagyon szakadt. Látok egy háznál világot. Gondolom, bémenyek oda, s kérek szállást. Hát ilyen esőbe, ilyen íccaka csak nem teszem egíszen tönkre magamot. Bémenyek, szállást kírek. Egy fiatal román menyecskét kapok a házban egyeslen egyedül. Mondom neki románul: - Légy szives, hagyd el, hogy háljak itt, me úgy esik az eső, hogy nem bírok tovább menni! - Szivesen elhagynám, de az uram a fogadóban van, jű haza ríszegen. Attúl fílek, hogy tebeléd is belédköt, me engem, tudom, hogy megvér. - Hadd el a fenébe, lefekszem a kemence megé, észre se veszen engem! Csupa lucsok minden rajtam, legalább ott megszáradok. - Én nem bánom - azt mondja a menyecske -,feküdj le hát, hogyha akarsz! Felfekszem én a kemence megé. Alig kezdtem elrendezkedni, jött az ember haza a fogadóbúl: - Tu Marie - azt mondja az asszonynak -, d'ai facut ciná? (Mária, készítettél vacsorát?) - Am fácut (Készítettem.) - azt mondja az asszony. - Na, tedd ki, kedvesem, hadd egyem! - azt mondja. Kihány, istenem, egy nagy tál pulickát tám olajjal, de elég lett volna tizenkettőnek. Olyan tönkök, mint az öklöm. Eszik az ember. Hogy, hogy nem, odapillant a kemence megé. - Ej - azt mondja -, hát ki van itt? - Egy magyar ember menyen a vásárra Hidalmásra, s úgy esett az eső, bejött, adtam neki szállást. - Hát vacsorát adtál neki? - azt kérdi az ember. - Dehogy adtam - azt mondja az asszony -, ahogy bejött, lefeküdt rögtön azon lucskosan. Nem kellett annak vacsora. - Hej, dehogynem kell - azt mondja -, meglásd, mindjárt hogy eszik! - kiált a román nekem: - Gyere le cimbora, vacsorázzunk! Hát én bizony nem nagyon óhajtottam az ű pulickájokat, de jött az ember, s húzott lefelé. Gondoltam, jobb lesz szót fogadni, me még elpakkol itt a házában. (Ippen ked volt? - Ippen én hát, mentem Hidalmásra.) Odavakarodom az asztal körül. - Innet el nem mész, még mind egy falatig meg nem esszük. Az volt a szerencsém, jó hosszú ingem volt, bé volt kötve a nadrágba körül. Kigombolok vagy két gombot az ingemen, s rakom ott bé a pulickát a kebelembe. Egykettőre elfogyott. - Igy ni - azt mondja a részeg ember -, ugyi, megelégedtél? - Meg én - azt mondom -, köszönöm, nem is érdemlettem. Erőssen jól vacsoráltam. De körül úgy teli voltam pulickával, mintha fel lettem volna fúva. - Na, ember - azt mondja - , ha jóllaktál - azt mondja - , gyere, tanéts engem táncolni! Nagyon szeretnék megtanulni táncolni, ahogy táncolnak a magyarok. - Ejnye, te ember, egísz héten dolgoztam, most jövöm ezt a hosszú útat, álljak én most neked táncolni? Hát mit gondolsz? Leakaszt az én emberem egy kétrít szíjú ostort az ajtórúl. - Nahát, járod vagy nem? - azt mondja. Én is aztán erre nekiállok, álo ná si bé si ná, ugrom erre, ugrom arra. A nagy ugrálásban kicsúszott az ingem. Egyik tönk erre hajítódott, másik tönk arra hajítódott, hullott mint a záporeső. - Hát az anyádnak erre meg arra, hát a hátamba sz . . . sz?! Én a szűrömet felkapom, s kiugrom az ajtón. De én nem a kapunak mentem ki az utcára, hanem hátra a kertbe. Idegen helyen eltéveszti az ember. A kertben már észrevettem, hogy nem jó helyt vagyok, de az ű udvarán nem mértem kimenni, féltem, hogy megint belém akad. Az eső akkor is nagyon szakadt. Átalmegyek vagy két kerten, ott van egy nagy kazal szalma. Gondolom, lehúzom magam a szalma tövibe. Amikor közel menyek a szalmához, látom, hogy van egy nagy szalmalyuk tiporva belé olyan; hogy beletér tíz ember is. Ahogy én ott vagyok a szalmalyukban, hallom, jű valaki. Ki a gonosz ez? Nem mérek pisszenni. Ahogy a lyukhoz érkezik, azt kérdezi: - De aice esti, tucute? (Itt vagy, kedvesem?) Én azt feleltem: - Én nem. - Na - azt mondja -, am dus un liter de pálincá dulce s am dus plácinte. Mintenas viu si eu, numai sá doarme bárbatu. (Hoztam egy liter édes pálinkát és palacsintát. Mindjárt jövők én is, csak aludjon el az uram.) Elszedem én a pálinkát, rétest, béteszem a tarisznyába. Hallok valami krákogást nem messze. "Ej - gondolom -, rossz helyt vagyok." Kibújok a lyukbúl, észreveszem, hogy jön egy nagy román ember a szalmának a felső végínél. Én az alsó végihez húztam magam. Bémenyen a nagy román a szalmalyukba. Egy perc alatt jött a menyecske is. - D'ai mincat, tucute? (Ettél, kedvesem?) Azt hitte, hogy avvan ott. Mikor adta is, azt hitte, hogy annak adta, de nekem jött, nekem kedvezett a szerencse. - Mit ettem volna? - azt mondja a nagy román - ne beszélj bolondokat! Ej, osztán megkapja a menyecskét hamar. Nem kellett annak ennivaló, másra állott annak az esze. Elkezdtek ott csókolódni, úgy hallott, mint a bocskor, mikor lepcseg. Én mint a bolond felszaladok a szalma tetejibe, hogy kukucskáljam, lessem. Hát istenem, eldül véllem a szalma. Odazuhantam le rájok. Szerencsémre én külül maradtam, de űket egíszen odaásta a szalma. Én osztán megoldom a kereket, s ki az országútra. Mentem osztán. Elértem űket Szentmihályon, Jádi komát, Borbély komát, még az öreg Jóska is ott volt. - Dát te csak egyedül jössz? - azt mondja. - Egyedül, de mennyi vitán mentem keresztül. Kezdem nekik mesélni. Dehogy hiszik azt. Szedem elé az ígetett pálinkát, a sűlt húst, amit a malombúl hoztam, mutatom a palacsintát is. Na bizony, csak akkor hittík el nekem, hogy milyen sok vitán mentem átal. Azt feleltík: - Hál istennek, hogy így törtínt, legalább mi is jóllakunk! Vége. A tréfás hazugságmesét öten is elmondták Ketesden, saját kalandjaikként. A mesemondó végigjárta az utat Ketesd és Hídalmás között. A mesében előforduló falunevek ennek az állomásait jelzik.   Elmondta: Mihály Márton korpos szerk. Kovács Ágnes Rózsafiú és Tulipánleány - Akadémiai Kiadó Budapest - 1987