Valamikor réges-régen nemcsak a pápista templomokban voltak faragott szentek, hanem a kálomistáké is tele volt velük.   Történt egyszer egy ilyen falusi templomban, hogy a pap a szobrok mögé dugta el az aludttejet. Tehéntartó gazda lévén, tudta, hogy a nyári melegben a legjobb csemege a hűvös aludttej.   Volt ennek a templomnak egy minden hájjal megkent harangozója. Ahogy törölgette a szobrokról a port, észrevette a hűvösre tett aludttejes köcsögöket, máris hozott otthonról egy edényt, és a sok aludttejnek leszedte a fölét. Főzött is otthon a felesége olyan tejfölös-túrós csuszát, hogy megnyalták mind a tíz ujjukat utána.   A papnak feltűnt, hogy a tejföl hiányzik, gyanút fogott. A következő napokban lesni kezdte a harangozót, s bement hozzá a templomba, mikor az javában lopta a tejfölt. Annyi ideje volt még a huncutnak, hogy az edényt eldugja, s a tejfölös ujját a szent szájához törölje.   A pap azon nyomban felelősségre vonta, elősorolta, hány köcsögről lopta le a tejfölt, de a harangozó védekezett:   - Nézze csak meg, tisztelendő uram! Ennek a szentnek itten csupa tejföl a szája, biztos ez ette meg!   Látva a tejfölös szájú szentet a pap, szörnyű haragra gerjedt, mindet kidobálta a templomból, még a harangozó is segített neki.   Azóta nincsenek szobrok a kálomista templomokban.       szerk. Dömötör Ákos Fótonfót király - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1985