• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Kevélység, kedvesség, szívesség

Részletek

Látogatás
7949
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Gyűjtötte
Benedek Elek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 1. kötet
Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak három leánya: Kevélység, Kedvesség és Szívesség. Szép volt mind a három királykisasszony, de legszebb volt Szívesség. Annak a szíve is olyan volt, mint a lágy kenyér. Jobban is szerette az édesapja, mint a Kevélységet és Kedvességet. Jártak a házhoz királyfik, hercegek s mindenféle válogatott legények, de mind csak Szívesség körül forgolódtak. Emiatt erősen irigykedett Kevélység s Kedvesség Szívességre. Mikor ketten voltak, sokat tanakodtak, hogy s mint pusztíthatnák el Szívességet. Egyszer aztán azt határozták, hogy kimennek az erdőbe eprészni, magukkal viszik Szívességet is. Ott aztán az erdőben, ahol senki sem látja, lesz, ahogy lesz. Hát csakugyan el is mentek az erdőbe, s ott eprészni kezdettek. Mentek mind beljebb, beljebb az erdőbe, s egyszer olyan sűrűbe értek, hogy oda még a nap sem tudott bepillantani. Hiszen itt éppen jó helyen voltak. Megfogták szegény Szívességet, rángatták, cibálták nagy mostohán, s mondták: - No, most a kezünk közé kerültél, te utálatos! Imádkozz, mert vége az életednek! Letérdelt szegény Szívesség, s úgy könyörgött a nénjeinek: - Lelkem, testvéreim, hagyjátok meg az életemet, hiszen én nektek sohase vétettem! Jaj, Uram, Istenem! Mit tettek a kegyetlenek? Nem ölték meg szegény Szívességet, hanem két gyenge karját levágták. A drága szép ruhát testéről lehúzták, s szennyes, avatag ruhába öltöztették. Aztán kivezették egy magas hegynek a tetejére, s mondták neki ottan: - Látod-e ezt a rengeteg nagy pusztaságot? Menj arra, s többet vissza se fordulj az apánk házába, ha kedves az életed! Azzal a gonosz leányok visszafordultak, s szegény Szívesség keserves könnyhullatás közt lement a nagy pusztaságra, s ment, mendegélt, azt sem tudta, hová, merre. Addig ment s mendegélt, hogy egyszer egy szép gyümölcsöskertbe ért. Volt ott mindenféle fa, s a fákon gyümölcs annyi, hogy földig húzták az ágakat. Itt egy félenvaló helyen meghúzódott Szívesség, s mikor megéhezett, elé-eléjött. A szájával almát, körtét, szilvát s mindenféle gyümölcsöt szakított le, s úgy éldegélt egyik napról a másra. Senki lélek nem tudott arról, hogy ő itt van a kertben. Annyi volt a gyümölcs, hogy ehetett volna tízannyit, s híját nem látták volna. Hanem ősszel, mikor minden gyümölcsöt leszedtek a fákról, csak szőlő maradott. S azt már észrevette a csősz, hogy valaki dézsmálja a szőlőt. Meg is fogta Szívességet egyszer, amint éppen szőlőt eddegélt. Haj, de megesett a szíve a csősznek, amikor meglátta Szívességet! Azt mondta neki: - Látom, hogy szerencsétlen vagy. Utat adok neked, hogy menj el erről a helyről, mert bizony megbüntetne a király, ha megtudná, hogy a szőlejét dézsmáltad. Hanem a király történetesen éppen akkor vetődött oda, s kérdi a csőszt: - Ki s miféle leány ez itten? Feleli a csősz: - Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én magam sem tudom, hogy ki s mi légyen. Csak azt látom, hogy szerencsétlen teremtés, s utat akarék adni neki, hogy felséged meg ne büntesse. - Hát te hogy gondolhatsz ilyet rólam - mondá a király -, hogy én ezt a szerencsétlent megbüntessem?! Mondjad, leányom, ki s mi vagy te, hogy kerültél ide? Elémondja Szívesség az ő szomorú történetét, s hogy ne nézze őt a király koldusleánynak, király leánya ő. Azt mondja a király: - Kiismerszik a beszédedből, hogy király leánya vagy. Gyere velem az én palotámba! Jó dolgod lesz ottan. Hazamennek a palotába. Ottan Szívességet szépen megmosdatják, drága selyemruhába felöltöztetik a leányok, s hát a királynak szeme-szája tátva maradt, ahogy meglátta most Szívességet. Olyan szép volt, mint egy tündér. De a király sem gondolkozott sokat. Azt mondotta Szívességnek: - Te az enyém, én a tied. Egyszeriben papot hívatott, s megtartották a lakodalmat. Ám, hogy el ne felejtsem, mikor Kevélység és Kedvesség hazamentek az apjukhoz, azt hazudtak, hogy Szívesség elbódorgott az erdőben. Ők eleget keresték, kiáltozták, de nyomára nem akadtak. Indult a király egyszeriben minden emberével. Felkutatták a rengeteg erdőt, keresték az egész országban, de híre-nyoma sem volt Szívességnek. Rettentő haragra gerjedett a király, s haragjában s nagy szívbéli bánatjában elkergette Kevélységet s Kedvességet, hogy ne is lássa többet, ha nem tudtak vigyázni Szívességre. Hiába könyörögtek, hiába istenkedtek a gonosz lelkű lányok, világgá kellett, hogy menjenek. Adott az apjuk annyi pénzt, hogy éppen éhen ne vesszenek. Azzal elmentek világgá. Addig mentek, mendegéltek, míg egy városba értek, s ott egy kicsi házacskában meghúzódtak. Ez a város pedig történetesen éppen abban az országban volt, amelynek Szívesség a királynéja lett. Na, telt-múlt az idő. Egyszer csak kiüt a háború, és a Szívesség urának el kellett mennie. Azalatt pedig, amíg a király háborúskodott, Szívességnek két aranyhajú gyermeke született. Még jegy is volt mindkettőnek a homlokán. Az egyiknek a homlokán az áldott nap jegye, a másikén az áldott hold jegye. Íratta mindjárt Szívesség nagy örömmel az urának, hogy az Úristen milyen két szép gyermekkel áldotta meg. Arany a haja mindkettőnek, s az egyiknek homlokán az áldott nap jegye, a másikén az áldott hold jegye ragyog. Elmegy a követ a levéllel, s történetesen egy este Kevélységnél s Kedvességnél kért szállást. A leányok, amint megtudták, hogy udvarbéli ember, mindjárt adtak neki szállást, s megtraktálták jó vacsorával. Aztán szóból szó lett, s elmondta, hogy mi hírt visz a királynak levélben. Hiszen a leányoknak sem kellett egyéb. Csak azt várták, hogy a követ elaludjék: kivették a zsebéből a levelet, elégették, s írtak a királyné nevében szomorú levelet, hogy az Úristen gyermek helyett két kutyakölyökkel verte meg. Megy a követ a királyhoz, általadja a levelet. Olvassa a király, s a szívében erősen elszomorodik. Hanem azért vigasztaló levelet írt a feleségének: - Ne búsulj, lelkem, feleségem, amit az Isten ad, el kell azt szenvedni! Visszafelé mentében a követ megint megszállott a leányoknál, s azok, amint a követ elaludt, ezt a levelet is elvették, elégették, s azt írták a hopmesternek: - Hallod-e, te hopmester, mire hazatérek a háborúból, elpusztítsd az udvaromból a feleségemet s azokat a kölykeket. Nem tudta elgondolni senki lélek, mikor a levelet olvasták, hogy mi lelhette a királyt. Sajnálták erősen Szívességet, de mit tehettek? Beletették egy általvetőbe a két gyermeket, a nyakába akasztották Szívességnek, s azzal útnak eresztették. Ment szegény Szívesség étlen-szomjan, erdőkön-mezőkön át. Amerre ment, könnyeivel áztatta a földet, s a szíve majd megszakadt a nagy erős búbánattól. Amint ment, mendegélt, egy forrásvízhez ért. Ottan lehajlott szépen, hogy igyék egy csöppet. De ahogy lehajlott, beleesett a forrásba. Megijedt szegény Szívesség, hogy most itt vész ártatlan gyermekeivel. S hát, édes Istenem, mi történt? Kinőtt egyszerre mind a két karja. Olyan ép lett, mint amilyen volt annak előtte. Megfoghatta kezével szívéről szakadt drága gyermekeit. S szebb lett ő is, szebbek lettek gyermekei is, százszorta szebbek, mint voltak annak előtte. Sírt nagy örömében Szívesség, elmúlt a nagy szomorúsága. Kivette az általvetőből a gyermekeit, a karjára vette mind a kettőt, s úgy ment velük tovább. Amint ment, mendegélt, útközben találkozik egy öregemberrel. Megszólítja ez az öregember, hogy ki s mi légyen ő, merre van az útja? Elmondja Szívesség az ő szomorú történetét, s hát csak szakadni kezd a könny az öregember szeméből, mint a záporeső. Aztán a nyakába borult Szívességnek, s mondja nagy fennszóval: - Te vagy nekem, te vagy az én édes lányom! Én is a te urad elől bujdosom. Háborúm volt vele, s elvette az országomat. Haj, Istenem! De megörültek egymásnak! Ha már bujdosni kell, együtt bujdoshatnak. No, hanem a háborúnak csakugyan vége lett, hazajött a Szívesség ura. Az volt az első szava: - Hol vagyon Szívesség s az én szép két fiam? Mondják, hogy mi történt. Meg sem állt a király, felült a lovára, indult Szívesség után, s utána mind, aki csak épkézláb ember volt. Keresztbe fogták az egész országot, úgy keresték a királynét. No, ha úgy keresték, hát meg is találták, s vitték haza mindjárt, de még az öreg királyt is, s visszaadták neki az egész országát. De a Szívesség ura nem nyughatott meg. Meg akarta tudni, hogy kik voltak azok az ármányos lelkek. Hát bezzeg hogy kitudódott ez is. Előállították Kevélységet és Kedvességet, s mindjárt kimondották rájuk a halált. Hanem Szívességnek nemhiába volt Szívesség a neve, arany volt a szíve. S addig kérte az urát, addig az édesapját is, hogy megkegyelmeztek nekik. Még ma is élnek mind, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a ti vendégeitek!
Értékelés
★★★★½
9 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák