Azt mesélik, hogy az azték birodalom uralkodója egyszer óriási lakomát rendezett a hatalmas isten, Kecalkoatl tiszteletére, amelyre meghívta az egész királyság kiválóságait, papjait és harcosait. A szolgák egész hada serényen hordta a királyi palota elé terített gyékényre a finomabbnál finomabb falatokat, pecsenyéket és gyümölcsöket. Az auramadár meg egyre csak ott körözött a palotaudvar fölött, s a sok ínyencség láttán bizony összefutott a nyál a szájában é s ellenállhatatlan vágyat érzett,hogy megkóstolja az étkeket. Izgatottan hívta néhány társát és a madárcsapat lecsapásra készen várakozott egy közeli fán.   Amikor aztán a szolgák éppen visszatértek a konyhába, a madarak villámgyorsan ellepték az ünnepi tálakat, és tépték, marcangolták a rajtuk felhalmozott ételeket. Hihetetlen pusztítást végeztek egy szempillantás alatt. Lakmározásuk közepette, udvaroncai kíséretében kitoppant a király, s nem hitt a szemének a szörnyűkár Láttán. Hívta is rögtön legjobb harcosait, hogy nyilazzák le a falánk madarakat. De mire nekikészülődtek és megfeszítették íjakat, az aurák már a magasban szelték a levegőt. A nyilak már nem tettek kárt bennük. A felbőszült uralkodó azonban nem hagyta annyiban a dolgot, hívta legbölcsebb papjait és megparancsolta nekik, hogy méltó büntetést eszeljenek ki az auramadarak számára.   A tudós papok visszavonultak Kecalkoatl templomába s három nap, három éjjel tanakodtak, mire végre döntést hoztak. Az udvaron összegyűjtötték az auramadarak kihullott tollait, elégették, s az így nyert fekete port vízbe szórták, majd csendben várták, hogy újra megjelenjenek az égen a bűnösök.  Nem kellett sokáig várniuk, mert hamarosan feltűnt előbb egy, aztán még egy, majd egy egész csapat auramadár. Talán megint megéheztek, s a könnyű és gazdag préda reményében ott gyülekeztek a palota fölött és egyre mélyebbre merészkedtek.    Több se kellett a papoknak, merítettek a fekete vízből és lelocsolták vele a szemtelen állatokat. Menekültek azok ész nélkül, mind feljebb és feljebb emelkedtek, nagy sietségükben nem vették észre, hogy egész a nap közelébe értek.  Már csak akkor eszméltek föl, amikor az izzó égitestforró sugarai leperzselték a fejükről a tollat. Ott maradtak hát kopaszon, azóta sem nőtt ki a tolluk.  De ez mind semmi, egész tollazatuk  elvesztette szép színét, s attól fogva csapzott fekete tollak borítják a testüket. S hogy teljes legyen a büntetésük, az istenek úgy rendelkeztek, hogy ezután a szemétben kutassanak, táplálék után s ne egyenek mást, mint döghúst és egyéb maradékot. Azóta nem elég, hogy az auramadár külseje csúnya, de még bűzt is áraszt. S a fák is, ahol éjjelente megpihennek, egyhamar elpusztulnak. Súlyos árat fizetett hírt az auramadár a falánkságáért!