Ez a házaspár is itt élt valahol, nem messzi a messzihez. A világból a maguk dolga bízódott rájuk. Egymást őrölték naponta. Az ember kezdte. - Könnyű neked, asszony. Egész nap a mezőn gürcölök, a hátam majd kiszakad, alig haladok, töröm össze kezem-lábam, te meg itthon teszel-ve­szel, kis söprű, nagy söprű, se haszna, se látszatja a létednek. Addig-addig mondogatta a férfiember az asszonyembernek, hogy az egyszer megharagudott. Azt mondta: - Na, ember, holnaptól te maradsz itthon, én megyek a határba! Hogy ne legyen szemrehányni valód, tedd egész nap itthon azt a semmit, aminek se haszna, se látszata nincsen. Én meg szépen kapálok, hazajövök a kész ételre, rendre. Ahogy mondta, úgy is cselekedett. Másnap a hajnalok hajnalával fogta a kapát, a vizeskorsót meg az elemózsiás bugyrot, elindult, de míg a kapuig ért, elsorolta urának a semmitérő tennivalókat. -A kotlóra vigyázz! Amikor leszáll a tojásról, legyen élelme, itala, mert mérgében összetöri a fészket mindenestől. A másik kotló a kiscsirkékkel a kiskertben. Arra vigyázz, a varjak nagyon viszik az apróságokat. Csak egy pillanat, hussannak el velük. De a liszt ott van a kamrában, süss egy hétre való kenyeret, a tejfel a vászonszilkében, azt is meg kell köpülni vajnak, mert elsavanyodik már. A katlan kürtőjét is meg kellene söpörni, füstöl, a zsákokot megfoltozni, a kiskonyha elejét megtapasztani, a többit most nem is mondom. Ott lenne a padlás fölmázolása, a kása kiszelelése, a hombár meszelése, a verem fölsöprése. Nagy semmittevések. Azzal ment az asszony, még a por sem gomolyodott lépte nyomán. Az ember az új helyzetnek nagyon megörült. Na, majd ő teszi a dogát, hogy abban egy szál hiba nem lesz, és estére jó vacsorával várja asszony­napszámosát a határból haza. S minderre egy nap jut neki. Fél nap sem kell! Így magában az otthoni munkába csöppent ember. Rengeteg az időm! Annyira, hogy gondolta, még arra is futja, hogy egy pipagyújtásra átmenjen a szomszéd katonacimborához. De, hogy a varjak a csirkéket, az egynaposokat meg ne lephessék, egyen­ként el ne lopogathassák, fogta magát, összekötötte huszonegy kiscsirkének a lábát füzérbe, a kotló amúgy is madzagon kárált, kotyogott. Vitte a hideg pipát, mert már nagyon szívhatnékja volt pajtása társaságá­ban, hiszen a pipaszívás is úgy esik jól igazán, ha ismerős szavak selyme fonódik a szálló füstök gomolygásába. Nyugodtan időzött a katonacimbo­ránál, a kiscsirkéket biztonságban tudta. Hanem ahogy kiszívtak egy pipa dohányt, ballag haza az otthoncseppent férfiember, pont a kapujukba ér, fogja a kilincset, amikor látja, hogy a varjú éppen emelkedik fölfelé a kis kertből, viszi az összekötözött, egynapos kiscsirkék valahányát. Nehezen emelkedett a varjú, az ember első haragjában fölvágta utána a kalapját, nem trafálta el, aztán a hűlőben lévő pipáját se sajnálta a varjú után hajítani, de hasztalan. Az, ha egyet megfogott, össze volt kötve az egy a többivel, vitte, csipoghattak a kistyúkok. Az ember elkezdett szaladni. Dehát a varjú nem utcahosszat repült. Az nem ismert kerítést, háztetőt. Vitte mindenen keresztül a maga prédálóhelyére. Csak azt nem lehet tudni, hol a varjú mészárszékje. S ezt az otthoncsöppent ember belátta, sietett haza, hogy a többi asszonyi leckéket eligazítsa. Hazaér, látja, hogy a tojást ülő kotló leszállt a fészkéről, enni-innivalókat nem talált, mérgében széthányta, rúgta, vágta az egész fészkét tojásostól, szalmástól, kosarastól. Akkor látta az otthoncsöppent ember, hogy itt már két fontos föladat csődöt mondott. Eszi fene, így az ember, majd a többi munkámat annál jobban asszony kedvire valóan csinálom. Nekilátott. Bekészítette a dagasztószéket, a da­gasztótekenőt, kezdte megszitálni a lisztet. Eszébe szökkent, hogy amikor az asszony szitál, a fara úgy mozog, hogy azzal köpülni is lehet. Kapta magát, meggyorsítja a menetet, a nadrágszíjára fűzte a téjfölös szilkét, hogy szitálás közben az is haladjon, köpülődjön. Mosolygott a bajusz alatt, hogy az asszony lám, nem tudja szálára szedni a munkáját. Mindent külön-külön csinál, azért nem is halad. Többre megy két nap, mint egy nap. Majd ő most előmutatja, hogy kell. Szitál, köpül, szitál, köpül, veszi észre, hogy vajasodhat a tejföl, mert más hangon lötyög. Igen, de só kell a kenyértésztába. Kiugrik, a konyhában a sóskupa, ugrik vissza ügyesen. Az idő is hajtja, a nap is megbukóban az égen, vacsorát is főzni kéne, kolbászos krumplipap­rikásra óhajtott, az asszony is kedveli, különösen határi munka után. Behozza a sót, de kanalat elfelejtett hozni. Anélkül sehova. Ha sótlan a kenyér, ízetlen, ha sós, az se embernek való. Kanállal a mérték. Ugrik a kanálért. Ugrik vele vissza, hanem akkor a nagy buzgalomban, sietségben a nadrágszíjára fülénél fogva fölfűzött tejfölös cserépszilke az ajtófélfának ütődött, egyből elfakadt, a drága sok tejföl, író, vajféle ömlött a nadrágszárára, bele a bakancsába, de a konyha földje, az ajtóküszöb, a szoba pádimentuma egy merő tejföl. Megakasztotta ez a dagasztásban. Már puffadni kezdett a kelő tészta. Kapta magát, láncáról leeresztette a Sajó kutyát, hogy nyalja föl a tejfölt. Jött is a kutya, mintha csak ezt várta volna. Takarítja szépen fölfelé a nyomokat, de amikor a szobába ér, ahol a kenyérsütés előkészületei bonyolódnak, látja, hogy a nagy, kani macska a kemencenyakon tanyázik. Sohasem szívelték egymást. A Sajó neki a macskának, az, elvétve az ugrást, négy lábbal egyenest a teknőnyi kelőtésztába menekül. Az meg fogós már ilyenkor. A nagy kani nem bír belőle kikászalódni. Nyarvog segítségért, a Sajó meg épp ezért, hogy most jól megnyuvassza, bele a macska után a teknőbe. Õt is megfogja, nagy lábaszőrzete révén a kenyértészta. Nyüszít, elereszti összes búját, baját. Az otthoncsöppent embert a hideg leli, a forróság kerülgeti. Mert már dudál a kanász. Ereszti a csürhét. Ha ők a kijárós disznójuk előtt kaput nem nyitnak, az lelöki sarokvasáról. Ami most is bekövetkezett, mert mire az otthoncsöppent ember kiszalad a disznó előtt kaput nyitni, az már fölborította a moslékos dézsát, a csirkedarás kosarat, és rohant a korpás zsáknak. Az otthoncsöppent embert a szédülés környékezte. Csak az foglalkoztatta, hová bújhat az asszony elől. Már hallotta a papucs csattogását. Gyorsan bebújt a kemencébe. Az asszony nézi a tatárdúlást az egész házban végestelen végig. Egyre magasabbra lobban a haragja lángja. - Hol vagy, ember? Semmi nesz. - Hol vagy, te égetni való? Semmi válasz. Kenyérsütéshez a kemence szájához készítve várakozott a gyújtós szalma meg a fűtő cirokszár. Na, teszi az asszony a szalmát a kemencébe, hadd fűljon, idő kell annak, míg tüzes lesz. Hát ahogy lobbantja a szalmát, kiszól a kemencéből az ember. Az asszony hangosan kezdett nevetni. Minden porcikája remegett a nevetéstől. Még most is nevet, ha abba nem hagyta.