Amikor a Föntlakó éppen műhelyelte a világot, az angyalok egymást taszigálva tülekedtek, hogy ki legyen közelebb az Úrhoz. Ezért aztán egyik többet tudott a másiknál. Hanem valami oknál fogva az Úr, tán frissebb agyag után nézve, elfordult, ezalatt az angyalok elbizakodottságos dölyfükben azt kezdték hajtogatni, hogy ilyet ők is tudnak gyúrni, ha nem különbet. Ilyen világot, bele való embert. Tudnak, tán különbet is! Akkor az Úr azt mondta: - Lássam! Az angyalok ingre, gatyára vetkőztek, szárnyaikat fölaggatták a Tisza part fáira, hogy be ne sározódjanak, s nekiláttak. Ki milyent tudott, olyant sikerített. Munkájuk révén ott feküdtek parthosszan az ember alakok. Akkor az Úr arra biztatta őket, hogy állítsák lábra teremtményeiket. Nekitérdeltek a szárnyatlan angyalok a lábraállításnak. Noszogatták, ihingették, melenget­ték, szólítgatták sárembereiket. De nem mozdult azok közül egy sem. Sár maradt valahánya. Illés próféta már ott állott tüzes szekerével arra várva, hogy az élettelen emberformákat elfuvarozza a teremtés szent műhelyéből. De az Úr azt tanácsolta, hogy ne fáradozzon vele, inkább hajigálja a nagy semmibe az egészet. Tehette Illés, mert akkor a Tisza úgy járt az ég alján, hogy a Kaszáscsillag, meg az ételét hurcolászó Sántakata esténként abban mosta a lábát. Illés buzgón hajigálta lefelé az emberformájú sárkupacokat. De minden gombócnak utánakiáltott: - Irígy, szemforgató, bosszúálló, hazudozó, hamisító, sunyi, álszent, álmártír, álkulcsos, zsugori, anyaszomorító. Akkor fordult kérdésével Illéshez az Úr: - Miket kiabálsz utánuk? - A bűnös foglalkozásukat!