• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Szép Bálint és Szép Ilonka

Részletek

Látogatás
9329
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Volt egyszer egy király. Ezt a királyt má nem is nagyon emlegetnék, ha a felesége nem szült volna neki két gyönyörű gyermeket: egy fiút, meg egy lányt. Azokot az egész nép úgy hívta, hogy Szép Ilonka, meg Szép Bálint, mer nagyon szépek vótak, nem akadt párjok az országba. De nemcsak szépségbe vótak kiválók, hanem szeretetbe is. Olyan dícséretesen szerették egymást, hogy apák, anyák, tanítók mind őköt emlegették példaképpen. Míg kicsik vótak, a királyi palota kerjibe játszadoztak. Mikor nagyobbak lettek, dolga akadt egyiknek is, másiknak is. Szép Ilona a konyhába szorgoskodott, hogy mire királyné lesz, tudjon jó tőtöttkáposztát főznyi az urának. Bálint pedig hadakozni tanult, hogy megvédje az országot az ellenségtő. Így aztán a két szerető édestestvér nagyon ritkán látta egymást. Bálintnak nagyon fájt, hogy ritkán látja édes hugát. Ezért úgy határozott, hogy képet festet róla. A birodalmába ahány festő csak vót, mindet elhíta, hogy gyöjjön a kastélyba. Azok meg elgyöttek. Azt mondta nekik: - Menjetek fel a szobámba! Mentek. Õ meg vezette Szép Ilonát. - Gyere, Szép Ilona, édes húgom, megfestetlek! Bevezette a szobába, aztán mondta a festőknek: - Halljátok-e, nézzétek meg jól az én szép hugomat, és fessétek meg! Aki olyan szépre megfestyi, amilyen valójába, abbó nagyon gazdag ember lesz. Azok meg hozzáfogtak, festettek. Készen lettek a képek, nézte Bálint mindet. De híába vótak szépek a képek, Szép Ilonának egy se ért a nyomába. Bálint csak a fejit rázta, de azé adott a festőknek egy-egy marék aranyat. Aztán megkérdezte: - A birodalmamba van-e még olyan festő, aki nem jött el? - Hát a legöregebb lemaradt, nem birt velőnk lépést tartanyi. - No, azt megvárom - mondta Bálint. Majd jött is. Azt mondja neki Bálint: - Ide figyelj, gyere a szobába, jól nézd meg a hugomat, fesd meg! Ha meg tudod olyanra festeni, amilyen valójába, gazdag ember lesz belőled. Nem ijedt meg a szegény öreg festő. Nekilátott, festette. De meg is lett az eredményi. Olyan szépre festette, mint csak valójába. Mikor Bálint mellátta a képet, még a lélegzeti is elakadt, nagyon tetszett neki a kép. Meg is jutalmazta az öreg festőt: egy nagy tarisznya aranyat méretett neki. A kép nagyon kedves vót Bálintnak. Mindenüve, amerre ment, magával vitte. Majd egyszer történt, hogy a Veres-tenger partján járkált. Ott is elévette a képet, nézegette, gyönyörködött benne. Egyszerre hirtelen forgószél támadt, kikapta a kezibő a képet, besodorta a tenger hullámaiba. Búsult Bálint, bánkódott, de semmit nem tehetett. Igen ám, de a Vízi király országa határos vót a Sivatagi király országával. A Vízi király meg elkűdte hat halászát a tengerre, hogy fogjonak neki halat. Azok ahogy elmentek, a tenger közepin meglátták a képet. Mingyár a főhalász azt mondja: - Jaj, de szép kép! Óvatosan utánanyúlt, megfogta, bevette a csónakba. Nézték a többiek is. - Jaj, de szép! Jaj, de szép! Visszafordultak a csónakval, hogy viszik a királyoknak. A király éppen a tornácon ült, hát látja, hogy a halászok visszagyöttek. Mérgelődött. - Máskor két-három napig odavannak. Most mentek el, oszt má visszagyöttek. De mikor mellátta a képet, nagyon megörült, még a munkát is elengedte nekik, ő meg csak gyönyörködött a képbe. Majd felvitte a tudósaiho, tanácsosaiho, hogy hát tudják meg, ki ez a nő, ki lehet ez, ki van ezen megfestve. Azok tanácskoztak reggeltő déjig, déltő estyig, de nem juttak semmire. Azt mondja a legöregebb tanácsos: - Híába tanácskozunk. Hogyan tudhatnánk, ki ez a lány, akit még soha-soha nem láttunk? Tanácsoljuk a mi urunknak, a nagyhatalmú Vízi királyunknak, hogy rendezzen egy nagy mulatságot. Hívjon meg minden királyt, grófot, herceget, hátha azok között ott lesz, aki ismeri a szép lányt. Nagyon helyeselte a király a tervet. - Így jó lesz valóba. Mingyár futárokat kűdött a grófoknak, királyoknak; hercegeknek, meghíta őköt a nagy ceremóniára. Azok még elgyöttek. Õ a képet kitette az asztalra. Nézte, csodálta a sok úri népség, hogy még ilyen gyönyörű lyányt életyikbe se láttak. Csak éppen egy királyfinak csordult ki a könny a szemibő, mikor meglátta a képet. Az a királyfi pedig nem vót más, mint Bálint, Szép Bálint. A Vízi király észrevette, odakérette magáho: - Hallod-e, Bálint király, gyere csak ide, te tudsz valamit a képrő. - Hogyne tudnék, mikor az édes húgomró van festve. - Ha neked az édes húgod, nekem meg az édes feleségem lesz. Rögtön levelet írt a Vízi király, futárval kűdette, hogy készüljön Szép Ilona mennyegzői ruhába, mer úgy megtetszett neki a képrő, hogy nélküle nem bir tovább élni. Meg is kapták a levelet a kastélyba. Vót ott egy ördöngős asszony, szakácsné vót. Egy lányával élt. De olyan csúnya nagy lófogú lánya vót, hogy a főd még nem tartott olyan csúnyát. A kutyának se kellett, senkinek. Ezé hát úgy határozott az anyja, hogy Szép Ilona helyett majd őt adja oda a királyfinak. Szép Ilonát meg lecsalta a pincébe. A surca alatt vitte a konyhakést. Ahogy leértek, Szép Ilonát keresztűdöfte a késvel, hogy az holtan rogyott össze. Aztán belegyömöszölte egy zsákba. Ahogy ezzel megvolt, a maga lányát fektette Szép Ilona ágyába, lefátyolozta. Gyött a Vízi király Bálintval. Mikor mellátta a lányt, elborzadt a király. - Jaj, Bálint, Bálint, ha én tudom, hogy ilyen a te húgod, nem gyöttem vóna ide, még a kisujjomat se mozdítottam vóna érte. Megszólalt erre a vén ördöngős asszony: - Jaj, kedves király úr, nem ilyen csúnya ez. Még szebb sokval, mint a képen, csak a bátyja után sírt-rítt a lelkem, attól hitványodott el. - No, ha ez igaz, elvisszük. Fogadott is a király egy kivirágzott hintót, csupa bukrétával vót kirakva. A lány meg biztatta a királyfit: - A szakácsnét is vigyük magunkval! A szakácsnét is vigyük magunkval! - No - azt mondja - , legyen meg a kívánságod! Felszállott a hintóra Bálint, a Vízi király meg a csúf lófogú lány. Az ördöngős anyókának má csak a saroglyába jutott hely. Odatelepedett, és magáho vette a zsákot is, amelyikbe Szép Ilona vót. Mikor elértek a Vízi király országának a határába, fényes hajók várták őköt, átszállottak arra. A banya ott is cipelte magával a zsákot. A tenger közepire érve aztán belehajította a tengerbe, megszabadult a terhitő. A királyi udvarba nagy lakodalmat csaptak. De a vőlegény nagyon szomorú vót, nem tetszett neki a menyasszony. De ha má szavát adta, megesküdött vele. Gondolta, majdcsak megszépül. Látja az ördöngős asszony, hogy Bálintnak eszi ágába sincs hazamenni. Azt mondja hát a lányának: - Hallod-e, édes lányom, mondd meg a királynak, hogy Bálintot tűntesse el innen, mer melládd, akasztófára keríttet ez minket. - Mit mondanék én, anyám? Intézze el maga, ahogy tudja! - Jó, jó, látom, hogy ezt is nekem kell elintéznyi, rád semmit se bízhatok! Megyen reggel az ördöngős asszony a Vízi királyho. - Felséges királyom, Bálintot tűntesse el a portáról, mer panasz van rá. Sanyargatja a cselédeket, rosszú bányik velek. - No, jó. Hívatja a király Bálintot. - Bálint, nagyon rosszat hallok rád. Viselkedj emberi módon! Szegény Bálintnak szemi-szája tátva maradt a királyt hallgatva, hiszen semmi rosszat nem csinált. Látja a vén ördöngős asszony, hogy Bálintnak eszi ágába sincs hazamennyi, hát másnap is ott sündörkögyik a király körű. - Felséges királyom, majd mellátja, hogy maga vallja kárát, ha Bálintot el nem kűgyi. Az egész házat a feji tetejire állítja, ő akar itt kirákodnyi. Hívatja oda Bálintot a Vízi király. - Ide figyelj, Bálint, csak nem akarsz megjavulnyi. Ha még egy rosszat hallok rád, magam döflek keresztű. Szegény Bálint megint nem tudott hova lenni a meglepetéstő, de nem szólt semmit, búsan arrébb húzódott. Látja az ördöngős asszony, hogy még mindig maradt Bálint, hát harmadnap is besettenkedett a palotába. - Hallja-e, felséges királyom, ha még egy nap itthagyja Bálintot, baj éri a portáját. A feleségi vallja majd kárát, mer soha meg nem szépül. Hívatta Bálintot a király, és a saját kardjával döfte keresztű. Begyugta egy zsákba, és az ajtósarokba állította, majd hideg pincébe tette. Így halt meg a két szerető testvér. Azaz, hogy igazánból nem haltak meg, csak varázslat alatt vótak. Kár is lett vóna igazánból meghalnyi nekik, mikor olyan szép és jó testvérek vótak. Telt-múlt az idő. Egy kis árva gyerek a Vízi király tengeri mellett játszadozott, mer a többi gyerek magáho se erisztette, mivel szegény árva vót. Ahogy játszik, észrevesz a homokba egy kis aranykígyót. A sapkájával rácsapott, megfogta, ott gyönyörködött benne. Mit csináljon ő evvel, mit csináljon? Kitanálta, hogy elviszi a királynak ajándékba. Nagyon megörült a király az ajándéknak. - Te ki fia vagy? - Nincs énnekem, felséges királyom, se apám, se anyám, de ezt az aranykígyót magának hoztam ajándékba. - Nohát, aranybó má sok mindent láttam, de még kígyót, azt nem. Jó van, édes fiam, megesett a szívem rajtad, hogy árva vagy. Én király vagyok, nagy birodalmam van, hát apád helyett apád leszek. Velem leszel egy szobába, a lábamnál fekszel. A király nemcsak a gyereket tartotta magánál, hanem az aranykígyót is. Aranykalitkába tette, úgy őrizte. Megtudta az ördöngős vénasszony, mi történt a palotában. Megijedt, ment a lányáho. - Lányom, végőnk! Az aranykígyó nem lehet más, mint Szép Ilona. Melládd, hogyha azt el nem pusztítja a király, akasztófa alá kerülőnk mind a ketten. Ha majd begyön, csattogtasd a nagy lófogaidot, mintha a hideg lelne. Mondjad, hogy a kígyó betegített meg. Szedd rá, hogy vágja agyon! Úgy is lett, ment a király a feleségihe, az meg rángatózott, csattogtatta a nagy fogait. - Hát neked mi bajod? - Jaj, jaj, végem! Rögtön üsd agyon, vágd agyon a kígyót, mer az betegített meg! Meg is halok, ha agyon nem vágod! Hej, ebbe az egybe vót még örömi a királynak, de hogy meg ne haljon a feleségi, kivette a kígyót a kalitkábó szomorúvan, kivitte a rózsáskertbe, ott egy baltával kétfelé vágta. A rózsabukrok közt elásta. Estére a kígyó helyin egy gyönyörű rózsabukor nyőtt. Egy aranyrózsa virított rajta, hogy száz szál gyertya se világított vóna jobban. Megörült a király, leszakította a rózsát, bevitte a szobájába, az ágya fölé egy nagy képre felszúrta, úgy gyönyörködött benne. Igen ám, de az ördöngős gazdaasszony felfedezte. Elpanaszolta a lányának. - Ha az a rózsa meg tanál szólalnyi - mer az nem más, mint Szép Ilona - , akkor nekőnk végőnk, el nem kerülhetjük az akasztást! Jaj, mit csináljónk, mit csináljónk? Kitanálta, hogy altatót tesz a király estyi italába. Ha elalszik, nem hallja meg, hogy a rózsa éccaka beszél. De a kisgyerek látott mindent, hallott mindent. Látta, hogy port tettek az apja italjába. De nem mert szólnyi, mer félt az ördöngős vénasszonytó. Éccaka meg nem birt elaludnyi, várta, hogy megszólal-e a rózsa. Hát úgy éjféltájba csak leesik a rózsa egyenest a király ágya mellé. Változott szép lánynak, zokogott, sírt. - Mér gyöttem el édes hazámbó, ha nem lehetek a tied? Ott sírt, kesergett, az árva gyerek meg mindent hallott az utolsó szóig. - Még egyszer eljövök, de ha akkor is alszol, soha nem lehetünk egymásé, kedves szerelmem. Azzal egyet buccángozott, visszaváltozott rózsának, felszállt a képre. Másnap vadászátra indult a király, a gyerek egyedül maradt a szobába. Egyszer csak hallja, hogy csörtet befelé az ördöngős asszony. - No, ennek biztosan a rózsa kell - gondolta. Levette hát a képrő, betette a kelebibe az ing alá. Az ördöngős asszony meg ahogy nem tanálta a rózsát, dühibe a gyereket kapta meg, csihi-puhi, jól elverte. A szegény gyerek sírva elszaladt. Utánaszólt a nagy bajuszos portás: - Hova futsz, te gyerek? - Nagyon megvert a vén ördöngős anyó, agyba-főbe vert. Nem azé gyöttem én ide, hogy verjenek! Elfutott világnak. Majd jön haza a király, mingyár keresi a gyereket, de se gyerek, se rózsa. Összehívatja az udvarbeli népit. - Hol van a gyerek? Senki nem tudott róla. Végül a nagy bajuszos portás azt mondja: - Elszaladt ríva. Azt mondta, hogy megverte őt a gazdaasszony. Nyöszörögnyi kezdett erre a banya: - Jaj, felséges királyom, egy ujjval se nyútam hozzá, pegyig helytelenkedett, eltört két szép rózsásbegrét, azért szaladt el. - Hazudsz, ebszülte vén boszorkány! Nem ment vóna az a gyerek innen csakúgy magátó, az úgy szeretett engem. Odafordult a király a vadászaiho: - Menjünk utána a kutyákkal, keressük, hátha még megtaláljuk az én szeretett nevelt fiamot. A kutyák hamar rátanáltak a gyerekre. Egy bukor alatt pityergett. Mingyár: - Édes fiam, mér gyötté ki a szobábó, mér hagytá el engemet? A gyerek úgy rázendített erre, hogy válaszolnyi se tudott. Egy idő után oszt megcsendesedett. - Nagy újságot mondok én királyatyámnak! - Mit, fiam? Csak mondjad! Apádhoz szólsz, beszélj! - Mikor aludt a királyatyám, az ördöngős asszony ugyanis álomport tett az italjába, lerepült a rózsa, szép lány lett belőle, ott sírt a maga ágyáná. - Ne beszélj, ez nem lehet igaz! - De igaz. Az lehet magának az igazi menyasszonya. - Ne bolondozz, hogy lehetne az én menyasszonyom egy rózsa? - Azt mondta, hogy „Elgyöttem a szép házambó, oszt nem lehetek a tied." Úgy zokogott, úgy sírt, és aztán visszaváltozott rózsának. De magammal hoztam, nehogy a gazdaasszony szétszaggassa. Hőj, nagyon megörült a király, még meg is csókolta a homlokát a gyereknek. - Még ilyen okos gyereket, mint te vagy! Otthon a király feltűzte a rózsát a képhez az ágya fölé. Majd este gyött az ördöngős asszony, hozta az álomitalt. A király meg úgy tett, mintha megitta vóna, de ügyesen kiöntötte. Mingyár alvást színlelt a király, az ördöngős asszony megnyugodva csendesen kiment. Várt a király, várt éjfélig. Hát csak egyszer lerepült a rózsa az ágyáho, átváltozott egy gyönyörű lánynak. A király meg se várta, hogy megszólaljon, felugrott az ágyró, átnyalábolta. - Kedvesem, most má végre boldogok leszünk, megesküszünk, boldogok leszünk! - Én nem lehetek addig boldog, míg az édes bátyámot, Szép Bálintot élve nem láthatom. - Hogy adhassam elé, mikor magam döftem át a kardomval. Ott van a mély hideg pincébe. Szép Ilona kivette a fehér selyemszalagját a hajábó, az árva gyerek kezibe tette. - Menj el, gyerek, a mély pincébe, evvel a fehér szalagval csapdosd meg a zsákot, és Bálint fel fog éledni! Odamegy a gyerek, megcsapdossa a zsákot, hát az csak nyútózkogyik. Megszólal benne Bálint: - Hej, de jót aludtam! De akkor má ott vót mellett a Vízi király is, Szép Ilona is. - Bizony, bizony aludtá vóna te örökre. Az életedet az én kis nevelt fiamnak köszönheted, mi meg a boldogságunkat. Bosszút álltak a lófogú lányon meg az ördöngős anyján. Akasztófa alá vezették őköt, kötel került a nyakukra. Õk meg lagzit csaptak. Nagyon boldogan élnek most is, ha meg nem haltak. Nagy Zoltán -Nagy Ilona Az ikertündérek - Akadémia Kiadó Budapest - 1990
Értékelés
★★★★
6 szavazat