Meghalt a szüret előtti héten. Ahogy eltemettük, harmadnapra már hazajárt. Éjfél körül konyhában, kamrában, a tehénistállóban matatott. Nem vert nagy zajt. Amekkorát sötétben tapogatózó ember zajol. A megérintett tárgyak megszólalnak. Kés leesik, ajtó zörren, nyikkan. Nem hangos. Az alvók, élők kicsit megriadnak. Mi lehet? Csak ő lehet? Mit kereshet? Mit nem tettünk a koporsójába? A kurtaszárú kispipáját? A népek előtt szégyenkezve, virágcsokor közé fogva kiviszik. A sír földjébe ássák. Nyugodjék. Nyugodtan pipázzék! De nem. Nem nyugszik. Egy hét múlva a padláson katakol. A feljáró lépcsőjén legurul egy szem dió. Macska egér után ugorva dobbant. A szuvak a kisgerendákban erősebben, ahogy a halálbogarak szoktak, ütemesen kopognak. A verébdeszkát súrolja egy ág, ahogy a szél mozgatja, mint vonó a húron, oda-vissza mozog. Jajgatva nyöszörög. Már el kéne menekülni a házból. Öreg apa nem nyugszik. Mit nem tettünk mellé a koporsóba? Az ünneplős tajtékpipáját is elfelejtettük. Virágcsokorba göngyölve kiviszik. Beássák a sírba. Harmadnapra nagy eső kerekedik. A kamrában kopog, kopog nagyapa. Mintha a szögezett deszkaajtón kopogna, hogy nyissák ki. Mert tolózárral el van reteszelve. Szénvonóval betámasztva. Kopog a kamrában. Fázhat? Az ágyban vacogó család remeg, hangos szóval védekezve sóhajtja: - Minden jó lélek dicsérje az urat! Szentelt füvet égetnek a kemence szájában. Mintha a kopogás halkulna. Egy hét óta mindennap. A kamra az állandó kopogás helye. Csöndes misét mondatnak. Zörög. Az eső is esik. Szerette a kapros lepényt. Visznek ki egy tállal. A sírjára teszik. Éjszaka megjön az esővel. Kopog a kamraajtón. A vő már megunja. Szégyellene félni. Lámpát lobbant, megy, nem volt apósával egy szóváltásnyi baja. A család a dunna alá költözik, a fejüket is alá húzzák. Reszketnek. A vő meg azt látja, hogy a fölfordított fűzfatekenőn dobolva koppan ütemesen, csöpög be az eső