Egyszer a Megváltó azt üzente neki, hogy készítsen bárkát, mert a világ bűneiért olyan vizet áraszt a földre, hogy ott élő csak egy bárkányi maradhat. De ne mondja meg senkinek, még a feleségének se. Noé, hívő ember létére, az üzenetet nagyon az eszébe vette. Csak azon szepegett, hogy ő még bárkaedényt soha életében nem cselekedett, hát hogy is kezdje, hol is kezdje? De mire igazából megijedhetett volna, az üzenetet hozó angyal egy kis kuffert eléje tett, amiben a bárkateremtéshez való szerszámok, balta, fűrész, fúró, gyalu, miegyéb benne tartózkodtak. Fogó, szögek, fújtató, tüzcsihhantó meg a tudalom. Az a tudalom: hogy köll a bárkaszekrényt csinálni. Abból, olyan volt mint a frissen sült cipó, Noé csak csípett egy falatot, megrágta, máris tudta, mit hogyan, miből, mekkorát. Hajnalban már elkezdte. Csinálta mindennap. Egy idő elteltével a felesége egyre faggatta az Urát, hogy hová indul a hajnalok hajnalával és honnét jön a sötét éjszakával. De Noé, ahogy az utasítás szólt, mismásolt, nem mondta meg, hogy mibe foglalta magát. Az asszonyt meg annyira törte a csihori, asszonyi kíváncsiságában ráhall­gatott az örökkön körülötte böstörködő ördögre, akinek az volt a dolga, hogy Noéné asszonyságot, ha lelökni nem is tudja a böcsület útjáról, de legalább tántorítsa meg rajta. Nahát az ördög tette is a dolgát fáradhatatlanul, mert oda csűrte-csavarta az asszony fejét, míg elhitette vele, hogy Noé furton furtos messzi munkája mögött valami asszonyszemély lappang. Noénénak sem kellett több, rögtön fűfa megmozgatásába kezdett, hogy ugyanvalóst ki is lehet az a perszóna, de annak bizonyos a haján búcsúzik! Elég az az egyhez, hogy az asszony nagy kíváncsiságában semmire se jutott, amíg Noé végtelen szorgalma révén jócskán haladt a bárkaszekrény­nyel odafönt a magasságos hegyoldalban. A hajófenékkel teljesen elkészült. Már magasodtak rajta az oldalfalak, közfalak. Minden rendesen megiszkábálva, sásozva, kátrányozva, ahogy a tudalom kívánta. Már a rekesztő falak is kinőttek minden mentendő élőnek, hogy külön kaszlija legyen lónak úgy, mint szamárnak, egérnek, mókusnak, medvének, majomnak, amikor megjelent az asszony. Ennél különben minden vele való találkozásnak nagyon tudott örülni, de most porig sújtotta az asszony látása. Ahogy eddigi munkája is teljesen, megsemmisült. Mintha száz évig nem tett volna egy baltacsapást is, az Úr! üzenete értelmében. . Talán azért, hogy asszonya ne is láthassa, mit készít embere. Mivel Noé káromkodni nem tudott, térdre esve kérdezte, mi úton követ­kezhetett ide? Noéné látva ura kétségbeesett riadtságát, könnyezve mondta el, hogy az ördög sugallatára az utóbbi napokban kiöntötte az ura reggeli mosdóvizét, ezért a mosdatlan Noé baltakopogása, fűrészharsogása, fejszezuhogása szétdörgött a világ minden zegezugába, aminek nyomában idetalált az Ararát hegyére. Noé olyan erőtlenné vált, csak lefeküdt, s úgy érezte, egy mozdulatot immár nem tud tenni a bárkaszekrény elkészülésében. Hogy elölről kezdje? Hányszor az ujjára ütött szögező szekercéjével, hányszor a kezefejébe kapott a harcsafogú fűrész, hányszor kellett neki egy-egy darabot megművelni, mire az a helyére talált. Minden fájadalom, száz évnyi, kiütközött rajta. Hazament, lefeküdt, de egy idő után jött ám odaföntről a biztató üzenet. Kezdje csak el, folytassa, majd jön a segedelem. Noé várta, várta a segedelmet, egyik év úgy ment, mint a másik, segítség sehol. Noéné örült a fordulatnak. Mindig van otthon férfiembernek való munka. Leesik szögéről a firhangtartó, kitör a disznó az óljából, eltörik a kútostorfa, miegyéb, hát ki gyógyítja meg azokat, ha nem maga a ház ura? Hanem Noé megunta, hogy asszonya pödörje a bajuszát, fogta magát, fölment. Balta, fűrész, fejsze, fúró olyan haptákosan várta a szerszámforgató Noét, hogy az kimondottan megkívánta fogásukat. Épp ott csöndeskedett egy tisztavizű patak, Noé megmosakodott, elkezdett dolgozni. Mindjárt az első mozdulatainál föltünt neki, hogy karikacsapásképpen megy a munka. Amit elképzel, hogy szögletes legyen, az mire egyik fadarabot oda tette, ahol szögletesnek képzelte, máris az lett, ahol kerekre gondolt, az ablaknyílásoknál, ott úgy kerekedett a fa, mintha kalácstésztából kerekítené. Nem kellett se szögelni, se ékelni, iszkábázni, gyantázni. Ha két fát egymáshoz illesztett, mintha egymásba forrtak volna, úgy álltak. Egy nap többre jutott, mint korábban egy év alatt. Örült, dallikázott, zsolozsmázott. Idők múlásával, már a bárka tetejezésénél tartott, vette észre, hogy a hegy lábánál állatok sorakoznak, őzek, nyulak, ludak, kácsák, szárnyasan éneklő rigók és fakúszó madarak. Sejtette gyülekezésük okát, de néki üzenete a vízözön idejére nézvést annyi sem volt, mint a feje fölött bóbiskoló fülesbagolynak. Beköltöztek a fiai, unokái. Kijártak a hegy laposán zöldellő szőlőjükbe kapálni. Már éppen a harmadik menetet hajtották, amikor akkora eső fogta meg őket, hogy csak úgy tudtak ebédelni, ha a három Noé fiú a három kapát a víz alatti földbe szúrta, és a kapa vasárúl evett. Ezt látva tudta meg Noé, hogy eljött a vízözön ideje. Mivel hallott arról: akkor kezdődik az ár, amikor vas-asztalról eszik az ember. Kilenc nap se tellett el, megindult a víz, de alul-fölül zúdult. A bárka emelkedett a hegyoldalban. Noé jó gazda módjára körülnézegette napjában az edényt, mikor egyszer kinéz, hát látja, hogy egyik rekeszték kerek ablakán egy sanda pofájú ördögfi kukucskál kifelé. - Hát te hogy az ördögbe kerültél ide? Mikor én minden bárkára jövőt személyesen megvizsgáltam, s te nem voltál közöttük! Ezzel indult haragosan, hogy az ördöglegényt kivágja a hideg vízbe, mert a meleg pokolhoz szokott ördög ettől jobban fél, mint a tömjéntől, de hiába rázta a rekeszték kilincsét, az ördög asztalt, széket, ágyat odahúzott az ajtóhoz, hogy ne lehessen kinyitni. - Hogy bírtál ide beszemtelenkedni? - szólt be Noé a kulcslyukon. - A feleséged árnyékába bújtam. Õt nyolcszáz éve ismered, nem voltál már kíváncsi rá, könnyedén intettél, ó föllépdelt, én a másik oldalon az árnyékában fölsuttyantam, ahogy ördöghöz illik. De ne akarj erőszakot alkalmazni, ajtót betörni, engem fojtogatni, mert én kifúrom a bárka fenekét, az egész rakomány elsüllyed mindenestől, a föld hátán élő eleven nem marad más, csak az ördög! Noé a családja előtt hallatlanná tette az ördög jelenlétét. Inkább azt figyelte, hogy emelkedik a bárka egyre magasabbra az Ararát hegyén. Az emelkedést este, reggel szőlővenyege leszúrásával jelezte. Amikor megbuggyant a hegy csúcsa, ereszkedett lefelé az edény. A másik oldalon Noé azt is a szőlővenyege leszúrással cövekelte. Úgyhogy mikorra a bárka elkészültének a laposára érkezett, a szőlőültetvény egy része zöldellt, más része virágzott, a legeleje érett fürtöket kínált. Hanem olykor Noé fiai panasszal jöttek haza. Elfagyott a termés virágjá­ban! Néha elfagyott mindenütt, néha csak a laposon, máskor a magasulaton. Noé apánk akkor már a kilencszázadik évét taposta. Meg is vakult, süketült is, de azt meghallotta, amikor a fiai panaszolták: elfagy a szőlő. Néha már virágjában. Néha a laposokon, máskor a magasulatokon. Noé kérte fiait, bogyós vesszőket hozzanak eléje, megáldja fagyás ellen. Annyi ideje, ereje még akad. Sietve hozták a venyegéket a Noé gyerekek. Apjuk elé tették, s az fagyás ellen rátette áldását. De a szőlő azóta is elfagy, ha olyan telek járnak. Mert Noé fiai nagy sietségükben bogyós bodzavesszőt tettek apjuk elé. A bodza nem is fagy el soha.