Szeretett adni, annyi bizonyos. Az arra érdemeseket, ügyeseket, szorgal­masokat jutalmazta, ahogy csak tehette.Az ítélete szerinti méltatlanokat, mihasznákat, naplopókat, csalókat, ha­zudozókat csúfolta, büntette.Egyszer egy szegény ember a maga kis kertecskéjében akkora sütni való tököt talált fölnevelni, hatan ráülhettek egyidejűleg. A gyerekei is dicsekedtek vele: akkora tökünk van, hogy hat fölnőtt ráülhet, akkora tökünk van, hogy ha szorul a helyzet, heten is ráülhetnek. A szájtáti népek látására jártak, hogy is tud ekkora tök nőni egy szegény ember kicsinyke kertjében.Gondolta a szegény ember, ha ennyien csudájára járnak, hát mennyire megörül majd a király, ha megmutatja neki.Kapta, fogta magát, a tököt óriási szőrszütyőbe tuszkurálta, s a teherrel fölcihelődött Budára. Az ajtónállók sietve a király elé bocsájtották, nehogy a lábukra ejtse a szegény cipekedő ember a tököt. Mert azt meg kellett, mondja, hogy mit visz. Óriás tököt. Sütni valót. Beengedték a szegény embert, aki a királynak kijáró tisztelgő hajlongások után előmutatta jövetele okát, a tököt.Az ajándékban mutatkozó tiszteletnek a király szemlátomást megörült, azonnal az oldalszobába vezette a tökös embert, hogy ott tegye le terhes ajándékát. Kicsinység kikérdezte a tehertől lihegő tököst, hogy miképp fért el ekkora gyümölcs a tenyérnyi kertecskében, mire megtudta, hogy a kert kerítését mindig kijjebb ásogatták, szinte a szomszédot is kitökölték már a sütni valóval. A király ezt nagy örömmel tudomásulvéve, némi aranypiculákkal útjára engedte a tökajándékozó embert azzal a meghagyással, hogy útközben n éhezzen, szomjazzon.Ballagott a szegény ember hazafelé, a király dicséretétől se éhség, se szomjúság az úton nem gyötörte, az arany piculák szépen csilingeltek Majsáig. Ott éppen hetivásári nyüzsgés kavargott, vett a pénzén két girhes, de jó kiállású, hízónak való süldőt. Azzal állított haza. Ahogy a felesége megtudta az ura nagy dicsőségét, le se tette a kezéből s szitát, végigfutotta a hírrel az egész falut. Így jutott fülébe a tőszomszéd megelőzött gazdájának is a szegény ember szerencséje.Ezen elgondolkodott. Ha Mátyás király egy közönséges sárgabélű tökért ilyen nagylelkű pénzeket szurkol a szegény ember markába, ő bizony megajándékozza a királyt a két legszebbik ökrével, de tudomisten ád érte annyi aranyat, a megmaradt hat ökör is csak nagy kínnal, szuszogással húzza haza a tehertál recsegő szekeret. Akkor lesz ám nagy ámulat meg bámulat a faluban. A király a hatökröst is nagyra tárt karokkal fogadta, míg megkérdezte, mi jóban forog a palota pádimentumán.Mire mondja a hatökrös, hogy két legszebb ökrét hozta a királynak ajándékba, de mivel a palotaőrök a lépcső aljánál följebb nem engedték, ott állnak az ajándékok, a király ablakából is látni lehet őket. Ahogy látta is őkegyelmessége.A királyi elfogadás mindenkori kérdései közé tartozott annak a kitudako­lása, hogy honnét való az ember, meg az ajándéka. Amikor meghallotta, hogy badallói, mindjárt tudta, honnét fúj a szél. Mivel a tegnapelőtti töka­jándékozó ember is Badallóból szerencséltetett. Nosza, vezette is Mátyás király a hatökröst az oldalszobába, és annak ajándéka viszonzásául az óriás tököt markoltatta meg a hatökrössel. Az ilyen királyi kegy is parancsnak számít. Megtagadni ki is merhetné?Búcsúzás közben azt mondta a király, hogy a két, ajándékba kapott ökrét meg adja oda Badallóban a tökös szomszédnak. Mert megígérte volt neki, hogy az útiköltséget megtetejézi majd. Adja oda, mint a király ajándékát, jó egészséget kívánva annak is, meg a kedves családjának. A király kívánsága megkerülhetetlen parancsnak számít. Mit tehetett a hatökrös. Átvezette a két legszebb ökrét a szegény ember portájára, mint a király ajándékát, miközben ő meg a méregtől pulykavörösen előkapta az erdőirtó nagyfejszéjét, ízzé-porrá szabdalta az óriás tököt, minden darabját átdobálta a szegény ember udvarába. A hízónak valók éppen kint szala­doztak. Nekiestek. Éltek rajta két hétig. Jókedvűen röförésztek.