• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Szűz Mária keresztlánya

Részletek

Látogatás
7964
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Gyűjtötte
Benedek Elek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. A legkisebb gyermekének, aki leányka volt, nem is talált már keresztanyát az egész faluban. Elindult nagy búsan a szegény ember, hátha talál a szomszéd faluban egy jólelkű asszonyt, aki keresztvíz alá tartsa a leányát. Ahogy kiment a falu kapuján, szembe jött vele egy asszony. Köszönti a szegény ember illendőképpen, az asszony fogadja, s meg is kérdezi: - Mért vagy olyan szomorú, te szegény ember? - Hogyne volnék szomorú, te jó asszony, mikor egy szép kicsi leánykával áldott meg az Isten, de nem találok a faluban senkit, aki keresztvíz alá tartsa. - Ne búsulj, szegény ember, én Szűz Mária vagyok, gyere, vezess a házadhoz, keresztvíz alá tartom a leányodat. Visszamennek a szegény ember házához, Szűz Mária keresztvíz alá tartja a leánykát, aztán elbúcsúzott a szegény embertől, s ragyogó fényesség közt eltűnt a házból. Telt-múlt az idő, a kisleány már tizenkét esztendős volt, s Szűz Mária ellátogatott a szegény ember házához. Azt mondta: - Neked úgyis sok gyereked van, magammal viszem a keresztleányomat, gondját viselem, s ha jól viseli magát, bizony nem bánja meg. Elviszi Szűz Mária a keresztlányát, s ahogy megérkeznek a házába, mondja neki: - Édes lányom, itt van tizenkét szobának a kulcsa. Egyéb dolgod nem lesz, mindennap seperd ki szépen ezt a tizenkét szobát, de a tizenharmadikba be ne lépj, mert abban az Isten lakozik. Elmegy hazulról Szűz Mária, otthon marad a leányka, szép sorjában kisepri a tizenkét szobát, de nem tudta megállani, hogy a tizenharmadikba be ne tekintsen a kulcs lyukán. Ím, halljátok, amint odanézett, rettentő nagy világosság csapta meg az arcát, s látta, hogy ott ül az Isten lobogó lángok között. Csak akkor ijedt meg, hogy a keresztanyja parancsolatja ellen cselekedett, nem találta a helyét, szaladott keresztül a szobákon, égett az arca, mintha lánggal égették volna. Szalad egy tükör elé, nézi az arcát, hát meg van aranyozva. Nézi a haját, az is meg van aranyozva. Nézi a kezét, s ím, az is meg van aranyozva. Még csak most ijedett meg igazán. Ha hazajön a keresztanyja, mindjárt észreveszi az arcán, haján, kezén, hogy vétkezett. Hirtelen bekötötte a fejét kendőbe, sűrű fátyolt borított az arcára, bekötötte a kezét is, mintha késsel elvágta volna. Hazajön Mária, s az volt az első kérdése, ahogy a keresztlányára tekintett: - Hát a te ujjadat mi lelte? Mondja a leány hebegve: - Elvágtam, édes keresztanyám. - Mutasd csak, hadd látom! Egy kicsit húzódott a leányka, de mit volt mit tenni, le kellett, hogy oldja a ruhát a kezéről. Nézi Mária a keresztlánya kezét, s nagy szomorúság borult az arcára mindjárt. - Látod, látod - mondotta szelíden Mária -, ugye megmondottam, hogy ne lépj be a tizenharmadik szobába. Mondd meg igaz lelkedre, voltál-e bent vagy sem? A leányka nem felelt semmit. - Másodszor is kérdem: voltál-e bent vagy nem? A leányka nem felelt semmit. - Még egyszer kérdem: voltál-e bent vagy nem? A leányka most sem felelt semmit. - Hát jól van - mondá Mária -, tudnál beszélni, még sem beszélsz, legyen hát némaság a te büntetésed. Hát csakugyan a leányka abban a szempillantásban megnémult. Akkor Szűz Mária csináltatott egy aranyalmáriumot, olyat, hogy azt csak belülről lehetett kinyitni s bezárni, kívülről nem. Ebbe az almáriumba kellett bezárkóznia a leánykának, aztán Mária az almáriumot kivitette egy rengeteg erdő közepébe. De hogy ott étlen-szomjan ne haljon, küldött neki mindennap ételt-italt egy fehér galambtól. Telt-múlt az idő, egyszer a királyfi arra járt vadászni, s meglátta az almáriumot. Próbálta kinyitni mindenféleképpen, de nem tudta. Hazaküldött szekérért, az almáriumot föltétette, s otthon az ebédlőszobában felállíttatta. Hívatott a királyfi lakatost, hogy nyissa ki az almáriumot, próbálta ez is mindenféleképpen, mesterkedett, de nem tudta kinyitni. Hát jól van, ha nem lehet kinyitni, maradjon zárva. Hanem a néma leányka esténként, mikor mindenki lenyugodott, kinyitotta az almárium ajtaját, lábujjhegyen végigjárta a szobákat, s ami maradék ennivalót itt-ott talált, összeszedte, bevitte az almáriumba, s ott megette. Egy este éppen abba a szobába nyitott, ahol a királyfi feküdött. Szép aranyhaja volt a királyfinak, odament a lány, aranyos kezével végigsimította, de a királyfi abban a pillanatban a másik oldalára fordult. Megijedt a leány, hirtelen megfordult, s ahogy megfordult, aranyhajával meglegyintette a királyfi arcát. A királyfi felnyitotta a szemét, látta is, hogy valami ragyogó fényesség megvillan a sötétségben, de azt hitte, hogy csak álmodik. Reggel, mikor felébredett a királyfi, mind az álom volt az eszében, nem találta helyét, lement a kertbe, s ott sétált fel s alá. Aztán delet harangoznak, s leszalad egy inas, hogy híja a királyfit ebédre, de mire a királyfi feljött, a leány kibújt az almáriumból, s hamarosan megette a királyfi levesét. Jön a királyfi, leül az asztalhoz, akar enni, hát nincs mit. Szidja az inast, mint a bokrot, hogy minek bolondítja őt, mikor még nincs az ebéd az asztalon. Esküdözik az inas égre-földre, hogy amikor ő lement a kertbe, ott volt az ebéd az asztalon, nem tudja elgondolni, hogy mi csoda történt itten. Hát jól van, így történt vagy úgy történt, hozzanak más levest. Hoznak más levest, a királyfi elkezd ebédelni, de alighogy a levest megette, kiszólítják valami ország dolgában, s hopp, a leánynak sem kellett több, kibújt az almáriumból, hirtelen összeszedte az aranyos tányérokat, villákat, késeket, s bevitte az almáriumba. Jön vissza a királyfi, hát üres az asztal. Na, lett erre szörnyű zenebona. Sorban vallatják az inasokat, egyik sem látott semmit. Bizonyosan valami világhíres tolvaj bujkál a palotában. Úgy lesz, úgy. Elkövetkezik az este, s mikor mind lenyugodtak, a leány kijött az almáriumból, végigjárta a szobákat, összeszedte, ami ételmaradékot talált, aztán bement a királyfi szobájába, nézte, nézte a királyfit, s mit gondolt, mit nem, fölébe hajolt, s gyöngén megcsókolta. A királyfi fölrezzent álmából, de nem látott egyebet, csak valami ragyogó fényességet, az is csak úgy megvillant, s hirtelen elenyészett. Másnap is úgy volt: mire a királyfi feljött a kertből, volt ebéd, nincs ebéd. Az aranyhajú néma leány szépen megette, s azzal visszabújt az almáriumba. - Na megállj, akárki légy - mondja a királyfi -, holnap megfoglak! Nem is ment le a kertbe, hanem elbújt az ebédlőszobában, s várta, hogy mi lesz. Mikor delet harangoztak, az inas asztalt terített, behozta a levest, aztán kiment a szobából. Hát abban a szempillantásban megnyílik az almárium ajtaja, s kilép abból az aranyhajú leány. Odamegy az asztalhoz, leül, s kanalazgatja a levest. Azalatt a királyfi lábujjhegyen az almárium ajtajához ment, s mikor a leány vissza akart bújni, kitárta két erős karját, s mondotta a leánynak: - Nem mégy vissza többet, itt maradsz, enyém vagy! Nem bánta a királyfi a leány némaságát, mindjárt papot hívatott, s csapott nagy lakodalmat, hét országra szólót. Szerették egymást, mint két gilicemadár, éltek nagy boldogságban. Hanem egyszer a nagy örömük nagy búra változott. Az Isten megáldotta a néma királynét egy szép aranyhajú gyermekkel, de ahogy megáldotta, úgy el is vette tőle. Eltűnt a gyermek, mintha föld nyelte volna el. Hová lett, merre lett, ki vitte el, senki lélek nem tudta elgondolni. Azután második aranyhajú gyermekkel is megáldotta az Isten, de azt is elvette tőle. Sírását sem hallották, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Harmadszor is megáldotta az Isten gyermekkel a néma királynét, harmadszor is aranyhajú gyermekkel. Istrázsát állottak a katonák mind, maga a király is, s eltűnt a harmadik gyermek is: azt egyedül csak a jó Isten tudja, hogy merre. Egyszerre csak elkezdik suttogni, zúgatni a népek, hogy a királyné bizonyosan boszorkány. Nemhiába hogy néma, gonosz a lelke. Bizonyosan ő veszti el a gyermekeit. Körülvették a népek a király palotáját, s azt követelték a királytól, hogy égettesse meg máglyán a királynét, mert különben ők égetik meg. Eleget mondta a király, hogy így meg úgy, a királyné semminek sem oka, a népek ordítoztak, fenyegetődztek, s mit volt mit tenni a királynak, keserves könnyhullatások közt nagy máglyát rakatott, a királynét rákötötték, s alul a máglyát meggyújtották. De ím, halljatok csodát, amint a máglya lángja meglobbant, valami angyali ének szállott le a magasságos égből, s ragyogó fényesség között leszállott a Földre Szűz Mária. - Mondd meg nekem igaz lelkedre - szólt a királynénak -, voltál-e a tizenharmadik szobában! A királyné nemet intett. - Hiszem, hogy nem voltál, mondd meg hát, mitől aranyosodott meg az arcod, a hajad s a kezed! Megszólalt a királyné, s mondta: - Benéztem a kulcs lyukán, attól aranyosodott meg arcom, hajam s kezem. - S láttál-e valakit a szobában? - Láttam, de csak homályosan, mert a lánggal égő tűz elvette a szemem fényét. - Áldott szerencséd - mondotta Mária. Ahogy ezt mondta, jobb kezét az égre emelte, s az égből megeredett az eső. A máglya tüze egyszeriben elaludt, s Mária levezette keresztleányát a földre. Akkor ismét jobb kezét az égnek emelte, s ím leszállottak a szárnyas angyalok, hozták a három aranyhajú gyermeket. Térdre borultak a népek, s Mária az angyalokkal együtt eltűnt ragyogó fényesség között...
Értékelés
★★★★½
6 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák