Valamikor réges-régen, amikor még azt hitték az emberek, hogy a Föld lapos, élt egyszer egy gyönyörű cigánylány, akit Karadanának hívtak. Karadana kis kunyhója egy elvarázsolt fűzfaerdőben volt. Aki arra járt, abba még évek múltán is csak hálni járt a lélek a nagy ijedelemtől. Bizony, volt is mitől rémüldöznie az eltévedt vándornak: a fűzfák ágai emberi karok voltak, görcsösen vonagló ujjukkal. Aki közel merészkedett e fákhoz, bizony, ott lelte halálát. EI is kerülte minden emberfia a fűzfaerdőt, így Karadana nyugodtan élhetett kis kunyhójában Rupival, a beszélő kecskével és Herminával, az okos bagolykisasszonnyal. Őt és állatait nem bántották a fák, inkább megsimogatták barnapiros arcát, ha leült a furcsa ágak árnyékában énekelni. Karadana anyja három tavasszal ezelőtt meghalt. Boszorkány volt, népe ezért űzte az elvarázsolt erdőbe. Itt született Karadana, bizonyára varázslatos módon, mert egy legény sem merészkedett be a boszorkány kunyhójába, akármilyen szép is volt az asszony. Karadana minden bűbájosságot megtanult az anyjától. Tudta, milyen főzet kell ahhoz, hogy egy tehén harminchármat borjaddzon. Tudta, hogy kell siettetni is megállítani a füvek, a fák növekedését. Tudta a gyógyítás mesterségét is, de legtöbbet a szerelmi bűbájosságról tudott. Mivel varázsigéiét nem volt kin gyakorolnia, ezért el is felejtette a szerelem vizének receptjét. Egyszerűen élt. A Nappal kelt fel, és a Holddal feküdt le. Kisöpörte a kis kunyhóját, de a szemetet mindig a tükör előtt söpörte a falapátra, hogy szerencséjét el ne vigye az ördög. Megfejte Rupit, a kecskét, de fejés után egy bögre tejet a Nap felé löttyintett, hogy szépsége sokáig megmaradjon. Pókhálóból font lenge ruhát magának, amit saját vérével festett pirosra, hogy a betegségek elkerüljék. Este, mikor lefeküdt fűből rakott vackára, a seprőt keresztbe rakta az ajtó előtt, hogy az ártó szellemek kint maradjanak. Így éldegélt Karadana és várta, hogy a küszöbre vésett rovátkák száma tizenhat legyen. A rovátkák éveket jelentettek, így jelezték az idő múlását. A gyönyörű boszorkány így szólt a lányához a halála előtt: - Ha betöltötted tizenhatodik évedet, hagyd el az elvarázsolt erdőt, és Rupi hátán kelj át az Ördög-fokon és a Könnyek taván. Keresd meg a bölcs Temor apót, aki elvezet törzsedhez. Engem elűztek ugyan, de neked néped között a helyed. Még meg sem születtél, de már eljegyeztek a cigányvajda egyetlen fiával, Dottal. Az Ő felesége leszel. Uradnak engedelmességgel tartozol. Az lesz a dolgod, hogy sok gyereket szülj, hogy törzsünk sokasodjon. Tudományoddal gyógyítanod kell népünket, mert csak az erős nemzetségek maradhatnak fenn. A gyengéket úgy eltapossák, hogy még a nevük sem marad meg az emberek emlékezetében. Isten áldása kísérje életedet - fejezte be a szép boszorkány, és meghalt. Karadana már nem sírt, ha eszébe jutott furcsa természetű anyja. Emlékezetét elhomályosította Dott, a cigányvajda fia, akit még sohasem látott, de akire máris szerelemmel gondolt. Olyan kíváncsi volt a fiúra, hogy elküldte Hermina bagolykisasszonyt az. Ördög-fokon túlra, hogy nézze meg, milyen is leendő férje. A bagolykisasszony el is repült, meg is nézte, de úgy elfáradt az úttól, hogy egy hétig csak tátogni tudott. Karadana szeretettel ápolta a kitikkadt kisasszonyt, míg az végre beszélni tudott. - Olyan szép az a cigánylegény, hogy látva maradt a csőröm, amikor megláttam - áradozott Hermina. - Mondjad, hogy néz ki? - türelmetlenkedett Karadana. - Termete karcsú és magas, mint a fenyő törzse. Arca aranyszínű, mint a Nap. Haja hollófekete, szeme kék, mint az ég, ahol repültem. - De olyan hideg is – tette még hozzá. - Mit gondolsz, tetszeni fogok neki? – kérdezte félve Kardana. - Olyan szép lányukat láttam Dott sátrában, mint még soha sehol. De te még náluk is szebb vagy! - jelentette ki Hermina. Karadana mégis szomorú lett, és lement a kunyhó mögötti csodatóhoz. A tó vize széppé tette azt, aki benne fürdött. A lány levette vérpiros ruháját, és nézegetni kezdte magát a tó tükrében. - A hajam fekete, és olyan hosszú, hogy leér a selymes fűig. A bőröm barna, mint a fa kérge. Szemem sárgászöld. A szám piros. Ó, de csúnya vagyok! - kiáltotta sírva és belevetette magát a tó vízébe. Pedig olyan gyönyörű volt, hogy szebbre a csodató csodavize sem tehette már. Karadana sokáig lubickolt a vízben, lemerült a tó fenekére is, mert meglátott valami fényeset. Felhozta és nézegette. - Mi lehet ez a csillogó golyócska? - tűnődött. - Igazgyöngy, igazgyöngy! - huhogta izgatottan Hermina bagolykisasszony. - És ez mire jó? - kérdezte csodálkozva Karadana. - Azt pontosan nem tudom, de szálltamban, röptömben sokszor láttam, hogy örülnek neki az emberek - válaszolta a bagoly. - Akkor szedek még, mert tele van a tó alja ilyen csillogó gyöngyöcskékkel. Majd elvisszük Dottnak, hátha ő is örülni fog neki. Holnap leszek tizenhat éves és úgyis el kell indulnunk, ahogy édesanyám meghagyta - mondta Karadama, és lemerült a tó aljára. Szedett is estig vagy két zsákra valót, alig bírta behordani a kunyhóba. - Ó, de furcsa bogarak! Úgy világítanak, hogy szinte reggel van a szobában - csodálkozott rá Rupi, a kecske a gyöngyökre. - Nem bogarak ezek, hanem igazgyöngyök - oktatta ki Hermina, és kirepült a holdas éjszakába egerészni. - A vízi szellemek ajándéka? - kérdezte Rupi, de választ nem kapott, mert Karadana aludt, mint a bunda. Másnap reggel a lány bevéste a küszöbbe a tizenhatodik rovátkát is, és így szólt: - Indulunk. - Felpakolták Rupi hátára a két zsák igazgyöngyöt és Karadana tizenkét vérpiros ruháját. Aztán ő maga is felült hűséges kecskéje hátára és elindultak. Hermina bagolykisasszony a vállára telepedett. - A fűzfák ágai megsimogatták búcsúzóul a lány bársonyos arcát, és sokáig integettek utána. Nagy nehezen átkeltek az Ördög-fokon. Hermina vigyázott rájuk, nehogy beléjük marjon egy tekergő mérgeskígyó, mert ebből annyi volt, hogy mozogni látszott a hegy. Szerencsésen elérkeztek a Könnyek tava partjára. Lepakolták a zsákokat Rupi hátáról és vártak. Hogy mire? Arra, hogy sírjanak. Bizony a Könnyek tátván csak úgy lehetett átkelni, ha egy-két könnyet ejtettek a tóba. Rupinak esze ágában sem volt sírni, hiszen az orráig sem látott a gyönyörűségtől. Káposztafejeket talált a parton, és úgy ropogtatta, hogy ijedtükben elszálltak a madarak. Hermina aludt Karadana vállán, sokáig egerészett az éjjel. - Olyan boldog vagyok, hogy hamarosan láthatom Dottot, hogy én sem tudok sírni - gondolta Karadana, de máris potyogtak a könnyei, mert megcsípte egy méhecske. Nagyot sikított, amire Hermina nekirepült egy fának, Rupi meg egy egész fej káposztát lenyelt ijedtében. - Mehetünk! Mehetünk! - mekegte vígan Rupi, mert amikor könnyeiken megcsillant a napfény, aranyhíd emelkedett a víz fölé. Föl is pakoltak újból a hátára mindent, és ő nagy büszkén átsétált aranyhídon. Mikor átértek a tavon, visszanéztek csillogó-villogó aranyhíd már nem volt ott: lemerült a tó aljára. - Most merre menjünk? - nézett körül a lány. - Oda nézzetek! - kiáltotta Hermina, és a zsákokra mutatott. A zsák szája magától kinyílt, és kipattant belőle egy gyöngyszem, majd elkezdett előttük lassan gurulni. - Ez mit jelenthet? - álmélkodott Karadana. - Egy boszorkány lánya nem tudja ezt? - vihogott Rupi, és komótosan elindult a gyöngyszem után. Jól is tette, mert a csillogó gyöngyöcske elvezette őket a bölcs öreghez. Mint minden igazi bölcs, így Temorr apó is barlangban lakott. - Már vártalak, lányom - mondta az öreg. - Tudtam, ha: ezt fogja mondani - súgta Hermina Rupi fülébe. Karadana mérgesen rájuk nézett, erre behúzták fülüket, farkukat, kinek mije volt. A bölcs öreg folytatta. - Ne csodálkozz szép Karadana azon, hogy vak vagyok, de csak így láthatom igazán jól és tisztán a világ dolgait. Gyere, ülj ide mellém - hívta a lányt, majd megfogta a kezét. - Nehéz idők várnak rád lányom. A boldogság, amire vágysz, olyan messze van tőled, mint amilyen távol a Nap ragyog. Tudom, hogy nemet mondasz, mégis arra kérlek, hogy fordulj vissza a fűzfaerdőbe, ahol boldogan éltél - kérte a bölcs reszkető hangon, és a lány felé fordította arcát. - Bölcs Temorr apó! Tudom, hogy igazat szóltál, de mégis megpróbálom végigjárni azt az utat, amelyen elindultam. Mondd, merre menjek? - kérdezte a lány. - A boldogságod útja a Könnyek taván át vezet, a boldogtalanságodé le a völgybe, a nagy, kék sátor felé. Balra indulj el az ösvényen, ahol meglátod törzsed apró, fekete lovait, de ne állj meg. Tarts egyenesen a kék sátor bejáratához. Onnan már neked kell irányítanod életed folyását - mondta az öreg, és megsimogatta Karadana fényes, hosszú haját. - Még csak annyit mondj meg bölcs öreg, hogy törzsem várja-e érkezésemet? - kérdezte. - Várnak - bólintott a hosszú szakállú bölcs. - Ki tűzzel, ki vassal, ki kígyónyelvű haraggal, de szerelemmel senki, lányom - fejezte be az öreg és elfordult. Karadana szomorúan folytatta útját. Meg sem álltak a kék sátor bejáratáig, ahol egy csodaszép legény várta, pont olyan, amilyenről a bagolykisasszony mesélt. - Dott! - kiáltotta Karadana és leugrott Rupi hátáról, hogy megölelhesse sose látott vőlegényét. - Hát megjöttél?! - mondta a fiú, és eltolta magától a kipirult lányt. Jól megnézte Karadanát. - Szépnek szép vagy, de már van kedvesem - jelentette ki fiú. - Vezess a sátradba. Szüleink egyezséget kötöttek, és összekapcsolták életünket. Ez régi törvény, megszegni nem lehet! - mondta Karadana, és lehajtotta a fejét. - Zavard el a boszorkány lányát, vagy megölöm! - sikoltotta féltékenyen a kék sátorból kilépő gyönyörű lány. - Ki vagy te, hogy fenyegetni mersz engem? - kérdezte büszkén Karadana. - Én vagyok Dott kedvese, Rada. Szeretem őt! Mi már a porba is együtt játszottunk. Nem engedem, hogy elvedd tőlem te boszorkányfajzat! - sziszegte. - Dott az én jegyesem, és ha nem teljesedik be szüleink akarata, akkor elsötétül az ég örökre - válaszolta Karadana fenyegetően. Dott és Rada összeölelkezve sugdolózni kezdett. Karadana majd elégett az izzó szemek tüzében. A fiú egy kis idő múlva odaállt Karadana elé és azt kérdezte álnokul: - Mi szép ajándékot hoztál a vőlegényednek? - és nevetve Radára kacsintott. - Két zsák igazgyöngyöt hoztam néked - válaszolta Karadana. - Jól hallok? - sápadt el Dott, aki igencsak tudta, mennyit ér az igazgyöngy. - Igazgyöngy? - ámult Rada és közelebb lépett. - Két zsákkal? - suttogták az odagyűlt, kíváncsi emberek áhítattal. De az áhítat nem sokáig tartott. Ahogy felocsúdtak megrohanták a zsákokat, és egymást tépve, karmolva, ezerfelé hordták a drága kincset. Rada még Karadana ruháit is ellopta. Karadana ott állt kirabolva, de nem mozdult. - Mit akarsz még itt? - kérdezte mérgesen Dott. - A feleséged akarok lenni - válaszolta nyugodtan Karadana. - Nem kellesz! - kiáltott villámló szemekkel a fiú. - Az igazgyöngyök kellettek? Láttam, összetörted magadat, hogy neked is jusson egy maroknyi. Dott nem szólt semmit, annál inkább megeredt a nyelve Radának: - Takarodj innen, mert a kutyáimmal téplek szét - vijjogta és bele is csípett Karadana karjába. A megcsúfolt lány az ég felé emelte a karját és megátkozta a rabló cigánynépet. - Azt kívánom, hogy szóródjatok szót a világ négy tája felé, de ne legyen nyugodt szállásotok sehol! Úgy járjatok, keljetek a világban, olyan megalázottan, ahogy én jártam köztetek! - fejezte be Karadana. A cigányok sírva, sikongatva menekültek az átkot szóró közeléből, de hiába: a cigány törzsek a mai napig is szétszóródva élnek, és hisznek az átok erejében. Karadana százhetven évig élt még, de szelleme a mai napig kísért a cigányok között civakodás, veszekedés formájában. S abban, hogy elkülönülnek a mellettük élő népektől.