Réges-régen az őzikéknek gyönyörű, hosszú farkuk volt, amire nagyon büszkék voltak, hiszen minden állat irigyelte érte őket. Történt egyszer, hogy az egyik hosszú farkú őzike, friss füvet keresve reggelire, a dzsungel ösvényein barangolt, Balsorsa az alattomosan ravasz, kurta farkú majommal hozta össze, aki nyájasan köszöntötte, és beszédbe elegyedett vele. Társalgás közben szüntelenül az őzike gyönyörű farkát leste, majd váratlanul így szólt: - Tudod te egyáltalán, hogy csak úgy táncol a napfény a szép hosszú farkadon? - Nem hinném, hogy bármi különös lenne rajta - válaszolta a gyanútlan őzike szerényen. - Megengednéd, hogy felpróbáljam? Szeretném tudni, milyen érzés, ha valakinek szép, hosszú farkocskája van - kérlelte álnokul a majom a jólelkű őzet, - Természetesen. Addig én felpróbálom a te kurta, bolyhos farkadat - felelte az őzike vidáman, és cseréltek. Ahogy a rövid farkinca helyére a pompás hosszút odaillesztette, a sunyi majom felkúszott a legnagyobb fa tetejére, és ágról ágra ugorva, egy szempillantás alatt eltűnt az ámuló őzike szeme elől. Az őzike keservesen zokogott. A dzsungel tündére megszánta és az őzike májából - ami királyi csemege - készített neki új farkat. Ezért van az, hogy az őzike farkából sütött pecsenye ugyanolyan finom ízű, mintha a máját sütötték volna meg. S mivel kicsiny a mája, a tündér csak rövid farkincát tudott neki készíteni. Azóta ezt viseli