• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

A tollas kígyó búcsúja

Részletek

Látogatás
7016
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Szerkesztette
Dornbach Mária
Könyv címe
A tollas kígyó búcsúja, Közép- és dél-amerikai indián mesék és legendák
Kiadás helye
Budapest
Kiadás éve
1989
Volt idő, amikor az indiánok boldogan és elégedetten éltek. Bölcs királyuk Kecalkoatl, a fehért isten volt, aki hajdan még emberi alakban élt alattvalói között.  De élt még az országban Tezkatlipoka, az fekete isten, s egy napon igencsak megirigyelte Kecalkoatl hírnevét és gazdagságát. Egyre azon töprengett, hogyan is árthatna neki. Támadt egy jó ötlete. Volt Kecalkoatl királynak egy lánya, akit mindenkinél jobban szeretett. A lány már ugyancsak eladósorba lépett, ám az apja senkit sem talált méltónak hozzá. Tudomást szerzett erről Tezkatlipoka, és mivel ő maga is isten volt, értett a varázslás tudományához, így hát szép legénnyé változott. Akkor fogott egy paprikával teli kosarat, és kiállt vele a piacra, pont szemben a királyi palotával. - Paprikát vegyenek! Paprikát tessék! - kínálta a portékáját. Hamarosan egy csapat ember sereglett köréje, mert olyan szép paprikát nem árult más a piacon. A nagy tolongás zaja, a piaci zsivaj elhallatszott egészen a királyi palotáig. A királykisasszony kíváncsian az ablakhoz lépett, ugyan mi az a nagy lárma ott lenn. Hát, ahogy kinézett, pillantása egyből a szép árusra esett, s bizony egy csapásra beleszeretett a fiúba. Erre várt csak a fekete isten, úgy megbabonázta a lányt, hogy az a szerelemtől ágynak esett, beteg lett. Gyógyítók és varázslók egymásnak adták a kilincset a palotában, de senki sem tudta meggyógyítani a szomorú királylányt. Végül a hatalmas Kecalkoatl kitalálta a titkos kór okát: - Nemde beleszerettél a paprikaárusba? - kérdezte a lányát. - De óva intelek téged, verd ki a fejedből, mert nem az a fiú ő, akinek kiadja magát! Nagy bajt hozhat még ránk! A királylány hiába akart engedelmeskedni az apjának, a szívéből csak nem tudta kihúzni a szerelmet. Látta Kecalkoatl, hogy a lánya napról napra csak fogyott, már a lélek is csak hálni jár belé, ezért parancsot adott alattvalóinak, hogy keressék meg és hozzák el az ismeretlen fiút. De a szolgák hiába járták, kutatták át az országot, a fiúnak nyoma veszett, senki sem hallott, tudott róla semmit. A királylány már a halálán volt, amikor váratlanul betoppant a palotába a paprikaárus fiú. - Csakhogy előkerültél – üdvözölte Kecalkoatl -, a lányom belebetegedett a sóvárgásba utánad! Nem tudom ki vagy és honnan jössz, de tudom, hogy egyedül csak te gyógyíthatod meg a lányomat. - Messze földről jövök, a nevem Tuejo - hazudta a fekete isten. - Meggyógyítom a lányodat, egy feltétellel, ha hozzám adod feleségül s vele egész királyságodat. Mit lehetett szegény Kecalkoatl? Odaígérte hát a lányát és a királyságát az ékes tollpalástot terített a vállára és a királylány ágyához sietett. Alig hogy megpillantotta a királylány, a betegsége elszállt, mint a kámfor. És bizony apja intelméről is megfeledkezett, egyetlen vágya volt csupán, hogy mielőbb Tuejo felesége lehessen. Meg is ülték a menyegzőt, és Tuejo király lett. Kecalkoatl szíve igen nehéz volt, mert egyre csak attól félt, hogy Tuejo bajt hoz az országra. Egy napon aztán Tuejo megint kiállt a piactérre, de most nem paprikát, áruit, hanem elővett egy pipát. Nem akármilyen pipa volt ez. Nem füstöt, hanem édes dallamot lehetett előcsalogatni belőle. Az emberek most is odatódultak és táncra perdültek mind. Tuejo meg fújta, fújta a talpalávalót. A táncosoknak mozgott a lábuk megállás nélkül, egy idő után azonban már szívesen abbahagyták volna, de a különös zene csak nem akart félbeszakadni. Járták hát tovább, ki-ki, amíg csak bírta s félholtan össze nem csuklott. - Híres táncosok vagytok! - csúfolódott velük Tuejo. - Legszívesebben kővé változtatnálak valamennyiőtöket! Úgy hevertek itt mind, akár a kő! Ám még ki sem mondta az utolsó szót, a piacteret élettelen kődarabok lepték el, ember nem maradt ott még hírmondóban sem. A madarak hangos vijjogással szétrebbentek az új király szörnyű tette láttán. Azzal Tuejo, mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordult és a palotába indult. Ott mar várta Kecalkoatl. - Milyen rémséget cselekedtél? - vonta kérdőre a hetyke legényt. - Mit vétettek neked ezek a szerencsétlenek? - Én vagyok a király, vagy nem? ! –húzta ki magát dölyfösen Tuejo. – Azt teszek, amit akarok! Kecalkoatl remegett a dühtől. - Csakhogy elfelejted, ezeket az embereket mind én teremtettem! - ágált a fehér isten. - Isten vagyok magam is - vetette oda foghegyről Tuejo -, mégha nem is ismersz rám ebben az alakomban. Én vagyok Tezkatlipoka, fiatalabb és erősebb vagyok nálad. Azzal egy tükröt húzott elő a köpenye alól s odatartotta Kecalkoatl elé: - Nézd csak meg magad! Megöregedtél, a te időd lejárt. Kecalkoatl megadóan bólintott. - Belátom, most te vagy az erősebb. A sötétség győzedelmeskedik a nappal fölött. Elmegyek hát, de nem örökre. Egy napon még újult erővel visszajövök. És mielőtt még az első hajnali napsugarak felderengtek volna, Kecalkoatl óriási tollas kígyóvá változott és méltóságteljes szárnycsapásokkal a magasba emelkedett. Az indiánok pedig azóta is várják visszatértének pillanatát.
Értékelés
★★★½
7 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák