Valahol messze-messze, a havasokban élt egy király a feleségivel meg a három lányával. Egyszer a királynénak eszibe jutott, hogy tizenkét szolgálólányt hívat, aki kitakarítja a palotáját. Jöttek is a tizenkét szolgálólányok. Hét nap, hét éjjel takarítottak buzgón: súroltak, mostak, vasaltak, söprögettek. Gyönyörűen kitakarították a palotát, tetszett a királynénak. Majd azt kérdezte tőlek: - Lányaim, a pincét kitakarítottátok-e? - Nem mondta a felséges királyné, de kitakarítjuk. - Menjetek, lányaim, takarítsátok ki! Mentek a lányok, készen lettek ügyesen. Jelentették a királynénak, hogy készen vannak. Megnézte a királyné, tetszett neki. - Hát, édes lányaim, a padlást vajjon kitakarítottátok-e? - Nem mondta a felséges királyné, de szívesen kitakarítjuk. Mentek a padlásra, vitték a dézsa vizet, rongyot, söprőt, mindent. Hozzáfogtak szép sorjába kitakarítani a padlást. A padlás végibe rábukkantak egy kis komrára. Mennének be, hogy kitakarítják, de zárva vót az ajtaja. Leszaladt az egyik szolgálólány, hogy a királynétó elkérje a kulcsot. Kérte is, de a királyné nem tudott a kis komráró. Kérdezi a férjét, hogy tud-e valamit a kulcsró, ami a komrát nyitja. Az se tudott semmit. Persze, hogy nem tudtak, merd úgy örökölték a kastélyt, ki tudja, melyik királyé lehetett. Végül fölment a királyné is a padlásra, nézegette a kis komra ajtaját, rázta, de bizony az neki se nyílott. Leszalajtott egy szolgálólányt, hogy hívjon két lakatost. Ment is a két ember hamar, feszingették, kinyitták az ajtót. Bemegy a királyné. Hát nem látott bent egyebet egy tulipántos ládáná. Felemeli a tetejit, hát egy gyönyörű gyémántköntös vót a láda fenekin. Kiveszi, viszi le boldogan, mutatja az urának. A lányai is ott vótak, mer má uzsonnát akartak kérnyi. Meglátták a gyémántköntöst. Mind a három egyszerre szólt. - Édesapánk, édesanyánk, nekem adja, nekem adja! Nem tudott a király igazságot tennyi, hogy melyik lányának adja. Azt mondta: - No, édes lányaim, az erdő aljába má érik az eper. Fogjatok csak egy-egy aranykantát. Amelyiktek előbb szedi tele eperrel, azé lesz a gyémántköntös. Kapták az aranykantákot a lányok, mentek az erdő aljába. Igen ám, de a két nagyobb lány úgy gondolta, hogy egyet se tesznek a kantába, míg jó nem laknak. Csak a legkisebb gondolt mingyár az édesapjára, szedte szorgalmasan az epret. Egy juhászlegény meg éppen arra legeltetett. Megtetszett neki a szép, szorgalmas királylány. - Szép királylány, segíthetek? - Jaj, nem lehet, egyedül kell teliszednem. - Mért egyedül? - Mer akkor nem kapom meg a gyémántköntöst. - Jaj de szívesen segítettem volna a szép királykisasszonynak! Nemsokára tele lett a királykisasszony kantája, a két nagyobbé még félig se vót. Mérgelődtek az öregebbek, sustorogtak egymás közt. Azt mondta az öregebb: - Hallod-e, öljük meg a kishúgunkat, vegyük el tőle az epret! Kétfelé öntjük, teli lesz a kantánk, visszük egyszerre apánknak! - Jaj, ne tegyük, csak azt ne tegyük! - rimánkodott a középső. - No, ha nem, akkor téged öllek meg! - fenyegetőzött az öregebb, mer nagyon fájt a foga a gyémántköntösre. Megijedt a középső királylány, hát ráállott a gyilkosságra. A legkisebbtől aztán elkapták a kantát, megölték, a legelőre eltemették. Az epren szétosztozkodtak, vitték haza nagy boldogan. - Édesapánk, hoztuk az epret! Egyszerre nyújtották az apjuknak. - Hát a kishugotok hol maradt? - Nem gondolt az édesapánkra, csak a gyomrára. Csak eszi az epret. Elszomorodott a király, hogy a legkisebb, a legkedvesebb lánya nem gondolt őrá. - No, de most hogy tegyek igazságot? Egyszerre szedtétek teli a kantát, egyszerre nyújtottátok át nekem. Kétfelé nem vághatom a köntöst, hát egyikteké se legyen. A király szomorúvan várta, várta haza a legkisebb lányát, de hiába várta. Egy év is eltelt, mégsem jött meg a szép királylány. Szomorú vót a király, a királyné, de még szomorúbb a szép juhászlegény, aki mindég arra terelgette a birkáit, hogy még egyszer megláthatná a királykisasszonyt. De hiába, nem láthatta. Bújába levágott egy juharfáró gallyakot, szárítgatta a napon, hogy csinál belőle egy furulyát. Ahogy kifaragta, belefújt, hogy szól-e. Hát emberi hangon szólalt meg a furulya: - Fújjad, fújjad, én juhászom, Én is voltam király lánya, Testvéreim megölének, Legelőre temetének Jaj, a juhász nagyon megijedt, szaladt a furulyával a királynéhoz. - Felséges királyné, egy furulyát hoztam magának. - Köszönöm az ajándékot. - De tessék belefújni, nagyon kérem! - No, de egy királyné nem furulyázhat. - Tessék belefújni! Annyira kérlelte a juhász, hogy a szájáho illesztette a királyné, belefújt. Megszólalt a furulya: - Fújjad, fújjad, édesanyám, Én is voltam királyleány, Testvéreim megölének, Legelőre temetének. A királyné majdnem összeesett. Szaladt nagy sápadtan a furulyával az uráho. - Kedves férjem, fújjá bele! A feleségi kedvéér a király szépen belefújt. Megszólalt a furulya: - Fújjad, fújjad, édesapám, Én is voltam királyleány, Testvéreim megölének, Legelőre temetének. Jaj, a király rögtön hívatta a két lányát. Gyöttek is. - Tessék, édesapánk, tessék. Azt mondja a nagyobbnak: - Fújjá ebbe a furulyába! A lány teszi a szájáho, belefúj egy nagyot. Megszólal fennszóval, hangosan a furulya. - Fújjad, fújjad, én gyilkosom, Én is voltam királyleány, Testvéreim megölének, Legelőre temetének. A legöregebb lány mérgibe besújtotta a furulyát a kandallóba. Erre cipattant egy szikra, nagy világosság támadt a szoba közepibe. Ott termett újból a szép kis királylány. A szülei ölelték, csókolták. A király meg azt mondta, hogy hozzáadja a juhászhoz, ha a szép lánya is úgy akarja. A két gonosz lányt meg elseprőzték a palotábó. A juhászlegény feleségül vette a királylányt. Nagy Zoltán -Nagy Ilona Az ikertündérek - Akadémia Kiadó Budapest - 1990