Élt a világon egy János nevű leszeklegény, akit a testvérei kicsit kalahüttyösnek ismertek, úgy is bántak véle. Jánosunknak egyebe nem volt a létező világon, mint egy felesége, meg egy tarka macskája. János avval a macskával ment a világba, ha nem a hóna alatt vitte, akkor a macska lépdelt a lába nyomában. Egy este bevetődtek egy házba. Hatalmas, kőlábas ház volt, nagy kerttel. Éppen készen állt a vacsora, sült kappan a kemence szájában, rétes a kemencenyakon, leves az asztalon, fonyatos kalács a kosárban. Az illatok hangosan kiabáltak Jánosra, de akármilyen éhesnek érezte magát, nem nyúlt semmihez. Szerencséjére. Kisvártatva jött a ház gazdája, kérdi Jánostól: - Mit hoztál, hé? - Mindentudót! - Na, nézzük, igazat mondasz é? János ráütött a macskára, az elnyervogta magát. Kérdezi a gazda: - Mit mondott? - Azt, hogy sült kappan illatozik a kemence szájában. -Mit tud még? János ráütött a macskára. Az megint elnyervantotta magát. - Most mit mondott? - Most azt mondta, hogy rétes van a kemencenyakon. De már akkor a gazdának annyira megtetszett Jánosunk macskája, hogy egyre azon nyakurászta a leszeklegénykét, mennyiért adja el. Az meg rávágta hogy Nem alább, Három ló, Hat akó Bor! A gazda megvette a macskát. Megy haza a mi Jánosunk a három lóval, hat akó borral, kérdik a testvérei, akik Jánost lütyünek tartották, hogy jutott hozzá. János azt mesélte, hogy egy tehén bőréért cserélte. Szaladtak a testvérek, levágták a tehenüket, vitték a bőrét a gazdához. De az puskával kergette el a házától őket, nehogy tehénbőrt akarjon venni, mert a mindentudó se vált be. Hiába ütötte a Jánostól vásárolt macskát, egy kukkot abból többet ki nem tudott verni. Na, de csalódásukban meg irigységükben mégis Jánosra haragudtak a testvérek, egy csapással agyonütötték a feleségét. János úgy tett, hogy nem is nagyon bánja, fogta az asszonyt, kivitte a hetipiacra, úgy ültette a kofák sorába, egy kis zöldségegyetmásos garabollyal előtte, s mintha varrna. Ült, varrt. Arra megy egy ember, kérdezi az agyonütött asszonytól, hogy mit árul a garabolyban, de mivel az nem válaszolt, meglökte, amitől az asszony a sámliról a földre esett. Ekkor ment oda János, fülönfogta a feleségemeglükő embert, hogy megölte a feleségét. Az ember könyörgőre fogta. - Hogy merted te agyonütni a feleségemet, becsukatlak, fölakasztatlak! - Jaj, csak ne csukass be, inkább adok hatszáz forintot, felejtsük el az egészet! Megy haza János, teli a bukszája hatszáz forintokkal. Kérdik a testvérei, hogy szerezte. Elmondta, hogy a feleségét, akit ők csaptak agyon, kiültette a piacra, s arra ment egy ember, meglökte, fizetett. Több se kellett dánosunk két testvérének, egyből agyoncsapták asszonyaikat, kiültették a piacra. Öt-öt évre becsukták őket érte. De amikor kiszabadultak, egebeli módon haragudtak Jánosra, a tökkelütöttre. Volt Jánosnak egy puttonya, azt teliibrikálták. János a testvéri harag elől elindult a nagyvilágba. Se felesége, se semmije, vette reggel a puttonyt, elindult. Estére kelvén jutott el a királyi várba, magától a királytól kért éjszakai szállást, amit meg is kapott. Az istállóban. Lefeküdt, de a lovászoknak meghagyta, hogy a puttonyát aztán ne babrálják, mert nagy kincset cipel benne. Persze az éjszaka folyamán a puttony egész tartalmát a lovászok mind kikanalazták az utolsó morzsáig. János nagyon fölháborodottan panaszolta el kárát a királynak, aki úgy tette jóvá béresei tolvajságát, hogy félig ezüsttel, félig arannyal töltötte meg János puttonyát. Hazaér ezüstjeivel, aranyaival János, a testvéreit a sárga irigység majdnem szétrepesztette már, de megkérdezték a féleszűnek tartott János testvérüket, honnét a drága kincs. János elmondta, hogy s mint. Több se kellett. A két testvér a két puttonyt a szomszédok segedelmével teliibrikálta, mentek a királyi várba, éjszakai szállást kértek, kaptak az istállóban, de amikor a lovászok meg a béresek fölismerték orrfacsaró illatáról a puttonyok tartalmát, amilyent az előző napokban egy másik ember puttonyából elkanalaztak, és deresen a fenekükkel feleltek a tolvajságért, hát nem kegyelmeztek. János testvéreinek a fejére öntötték a puttonyok tartalmát, és kikergették őket a király istállójából. De akkor a testvérek annyira haragudtak már a féleszűnek tartott Jánosuk­ra, elhatározták, ha hazaérnek, elveszejtik. Egy üres boroshordóba befenekelték, értettek hozzá, mert félbemaradt hordócsinálók voltak. Jánost belefenekelték a boroshordóba, legurították a Tisza szélére. János azt dalolta a hordó betöltő lukán: Eb löszök Budán, vagy pedig király! Hallotta ezt egy nyáját a Tisza szélén itató juhász. Egyből kifenekelte Jánost a hordóból, maga ült bele, magára húzta a hordó fenekét. Ha jön az ár, az a hátára veszi, ahogy szokta, s azt hajtogatta: Majd löszök én, én majd löszök. Akkor emelte föl a víz a hordót, sodorta befelé a Tisza közepibe. János testvérei abban a hitben, hogy Jánost viszi a folyó, kalapot emeltek, ahogy halottaknak szokás. Eredeznek hazafelé, a parton látnak távolabb egy embert, aki juhnyájat terelget, hát kit ismernek föl a juhászban mást, mint a saját félbolondnak tartott öccsüket. Előbb megijedtek, aztán megharagudtak, de az irigység csak oda szelídí­tette őket, hogy megkérdezzék. - Hol vette ezt a szép birkanyájat? -A Tisza fenekin! Most is árulják, krajcárért adják párját. A Jánosra duzzogó testvérek öregebbike azt mondta, hogy ő elindul a Tisza fenekén lévő birkavásárba. Az öccse, majd ha ő a fejével integet a vízbál, ugorjon utána. Nem tudtak úszni. Az idősebb testvér kisvártatva fullákolás közben a fejével integetett. Erre a fiatalabb testvér is a Tiszába ugrott. Máig sem tudtak kijönni. Se birkástul., se anélkül. János meg házat rakatott a kincsbül. Sült kappant eszik, mikor arra jön meg az ápitusa, meg káposztás rétest falatoz utána.